Szeged, a kánikulát megelőző hideg este, AZ EMBER TRAGÉDIÁJA szabadtéren, mi odafagyva az üléshez 5 fokban...
Teltházas előadás, előtte a régi plakátok másolatai között sétálunk, lélekmelegítőt kortyolgatunk, de ez se sokat segít.
Sokadszorra Szegeden járva, amire most figyeltem fel:
Szent Ferenc a megszelidített gubbiói farkassal az alsóvárosi templomkertben (a szobrász, mint a középkori katedrálisok kőfaragói, névtelenségbe burkolózik)
Többször eleredő nyári zápor elől menedék a múzeumban:
I. világháborús fakatona szobor:
Járjuk a várost, rácsodálkozunk:
Világtalan család kőszobra a Tisza parti sétányon
Tiszavirágzás szobra:
Régi dicsőségünk:
Juhász Gyula:
A nagy árvíz emléke:
Emléktábla a fenti ház falán:
Kószálunk a piacon, egy néninél pirospaprikát veszünk, egy másiknál göcseji tökmagolajat, aztán átbuszozunk Makóra. Az autóbuszon velünk szemben egy sokbeszédű háromfogú egykori vasúti pályamunkás meséli, hogy több évtizede van nyugdíjban, felesége soha nem volt állásban, nem engedte, van elég munka a ház körül az állatokkal, a szőlőben. 90 ezer forint a nyugdíja, szidja a kormányt, hogy nem segíti a szegényeket. Áradozik, hogy milyen jó dolga volt a MÁV-nál, milyen sok juttatást kapott, még ingyenes repülőjegyet is, amit persze eladott. Huncut emberünk elgondolkoztatott...
Makóról más alkalommal.
Hazajőve várt 40 kg sárgabarack, amit gyerekeim ajándékba kaptak barátaiktól, tőlük pedig én a lekvárfőzés lehetőségét. Két részletben, hatalmas hőségben el is készült, íme bizonyságul:
Konyhaablakunkban már tíz éve van az akkor négy éves Bálint unokánktól kapott kis műanyag kutyánk, amit úgy adott, hogy: "vigyázzon rátok, amikor én nem vagyok veletek"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése