2012. ápr. 23.

Virágokról, katonákról, szétszóratásról


mesélt 83. születésnapja előtt Kányádi Sándor a költő,
Kő Andrásnak.
Tisztelgésül idézem fel negyedszázados élményemet, a székelyföldi Nagygalambfalva, Kányádi Sándor szülőfaluja, az a régi lakodalmas lakoma, amikor egymással szemben kanalaztuk a húslevest, újra felrémlik, amikor az alábbiakat olvasom a költőtől:
"Fekete pohárban
sárga kankalin.
Sokasodnak a halottaim.
Anyám volt az első
sárga kankalin.
Gyűlnek, egyre gyűlnek
a halottaim.
Nem fér a pohárba
már a kankalin."
Az alább következők 2012. április 21-én a Magyar Nemzet Magazinban megjelent Kő Andrással készült beszélgetésből:
- Édesapja mikor halt meg?
-Ezerkilencszáznyolcvankettőben. Meghagyta, hogy a temetéskor lőjünk sortüzet.
-Lőttek?
-Lőttünk. De nem volt egyszerű feladat. Beszéltem az ottani munkásőrparancsnokkal, sőt egy államvédelmi tábornok is megígérte, hogy elintézi. Ám nem tudott egyik sem puskát szerezni. Édesapám koporsója már felravatalozva állt a kertben, amikor eszembe jutott, hogy a szomszédunkban lakik Szakács Miklós, egy volt rendőr, neki van vadászpuskája. Átmentem hozzá, és mondtam neki: "Miklós, bajban vagyok, mert az édesapámnak az volt a kívánsága, hogy..." "Tudom -mondta-, Miklós bácsi nekem már kifizette egy üveg pálinkával. De hallottam, hogy te másképpen intézkedtél." "Intézkedtem volna, de nem sikerült puskát szerezni." Egy szó mint száz, a szomszéd ezután elvállalta a végtisztességet.
A tiszteletes úr szavai után én szólaltam meg: Miklós-ez a szomszédnak szólt-, a fogságban elhurcoltakért, a front mindkét oldalán elesettekért, a táborokban elpusztultakért, a deportáltakért és az öreg, megboldogult Kányádi Miklós székely határőr tiszteletére tölts!
Irány a magasságos mennybolt! Cél! Tűz!
És a kétcsövű vadászpuskából egymás után eldördült két lövés.


Megjegyzés: az írásban nem volt vastagbetűs kiemelés, de engem megrázott, azért emeltem ki...

2012. ápr. 16.

Még mindig az I. világháborús magyar hadifoglyokról

Hetek óta levelezgetek, ismerősöket mozgósítok, míg mára valami elindult... "Luca Gorgolini fiatal bolognai történész az I. világháború egyik legdrámaibb történetének tartja az asinarai odisszeát. Néhány hónappal ezelőtt könyve jelent meg I dannati dell' Asinara
(Asinara nyomorultjai) címmel az "ördög szigetéről", amelyben korabeli dokumentumok, levelek, tanúvallomások, emlékiratok,az albániai olasz expedíciós erők és az őrök beszámolói alapján rekonstruálja az eseményeket és a körülményeket. Kérdésünkre Gorgolini úr megerősíti, hogy Asinarát az olaszok tökéletesen kiradírozták az emlékezetükből. Kutatásai szerint is egyébként 2400 magyar katona volt a túlélők között, akiknek az állapotáról többek között a magyar Schatz Róbert pszichiáter számolt be - a sassari őrültekházába zárt bajtársakról jegyezve föl adatokat." Az idézet Margittai Gábor Magyar Nemzetben megjelent írásából való. Ami nem hagy nyugodni, jó lenne a könyvet megszerezni, magyarra fordítani, írtam. Most úgy néz ki, hogy sikerül a könyvhöz hozzájutni! Az óriási gond, magyarra fordítani, kiadót találni. Nevetségesen alacsony nyugdíjamból szó sem lehet még a fordíttatásról sem. Várom a szerencsét, hátha jön valaki, aki szívén viseli az ügyet és tenni is tud érte... Emlékeztető ez év januári bejegyzés: AKIKRŐL NEM FELEJTKEZHETÜNK EL