2019. jan. 31.

Tonya naplójából: Babavárás a fogolytáborban

Németország közepén:
Május 22-én Azt mondják, teljesen le fogják zárni a tábort, se ki, se be nem lehet majd jönni, mert a németek között kiütött a tífusz. Még csak ez hiányzott nekünk, ez nem biztos hogy igaz, ezeknél soha sem lehet tudni, hogy mit találtak ki. Kíváncsi vagyok, mivé fog fajulni ez a dolog, az orvos utasításait hallgattuk, különösen a tisztálkodásra figyelmeztet és hogy irtsuk a tetveket, nekem van egy igen kellemetlen bőrkeményedés a talpamon, kezelésre járok vele. Az orvosunkat Dr. Holló Miklósnak hívják, a felesége asszisztál neki, aki már igen közel van a szüléshez. Ugyanazt a szemét kaját kapják, amit mi is, szegény asszonynak adhatnának valami komolyabbat, de hát ők a győztesek. Mondtam is, hogy itt van a tolmácsunk, menjenek el az orosz parancsnokságra, itt a szomszédban sütik egész nap a palacsintát, mi próbálunk szerezni, de hát nehéz ügy, a tolmács mondja, hogy a legközelebbi barakkszemlénél szól majd a parancsnoknak. Lajos meg amit majd tud lopni ott a bádogos üzemben, majd hoz valamit. A doki mondja, hogy néhány ékszerük van, azért talán kapunk valamit a feketepiacon. Itt a kerítés mellett alakult egy ilyen feketepiac. Itt, ahol 30 ezer ember van összezsúfolva, mindig akad valami, de sajnos ennivaló, az kevés van a piacon. Még Berlin óta cipelünk magunkkal egy sterilizálót, ezt is odaadtuk az orvosnak, abban lehet sterilizálni is, meg főzni a krumplit. Az élelmezés nagyon gyenge, sem vitamin, sem tápérték.

Május 23-án Sokáig ágyban maradok, nem tudok lábraállni, mindennap elvergődök az orvoshoz, hogy kezelje, de nem sokat segít. Az asszonnyal minden alkalommal jól elbeszélgetünk, szégyen, hogy a problémáját nem tudják megoldani, inkább nem is akarják. Kérdem, hogy elmegy-e majd a kórházba szülni, de azt mondja hogy nem. Jano, a tolmács majd ha itt lesz az ideje, elmegy a kórházba és kér majd egy-két steril dolgot. Nekem is van még a régi szajréból két darab vadonatúj fehér damaszt törölközőm, azt odaadom én is, van két darab szagos szappanom is, azt is elhozom az asszonykának. Akciót indítottunk és cukrot fogunk gyűjteni, ha már tejet nem is, de legalább cukros teát ihasson az a szerencsétlen asszony. Ma még azt a nyomorult levest sem kapjuk, mert nincs víz a táborban, így főzni sem tudnak, este azonban dupla kenyeret adnak a leves helyett. Van egy jól hegedülő tizedesünk itt a táborban, ő is jelentkezett palacsinta-sütőnek, be is fogadták, bár a vizsgája nem a legjobban sikerült, de szépen hegedül.

Május 24-én Zuhog az eső. Otthon voltam álmomban, de hát hol is lettem volna, gyönyörködtem a termésben, meg a családomban. Már ez az álom sem jó, mert utána fölébred az ember, és még jobban elfogja a keserűség. Mivel ez a hegedűs barátunk bekerült a konyhára, megfogamzott egy jó ötletem, ugyanis van nekem egy 15 köves női karórám, Lajos azt rendbehozta, belefújt, kirázta belőle a port, és láss csodát működésbe jött. Lázasan figyeltük, mikor áll meg, de még este is működött, tehát piacképes. A muzsikusunk is hazatért és meghívtam egy kis beszélgetésre. Ő mindig a hónalja alatt hordja a hegedűtokot, ugyanis a hegedű nem az övé, hanem a ruszkiké, de ő felelős érte. A kiskapun is szabadon közlekedik, mert őt már nem motozzák. Csak egy tucat-hegedű, nem egy Stradivari, de elég jól szól. Mondtam, szerezzen egy zongorát és akkor alakítunk egy zenekart, nem vagyok nagyon jó zongorista, de megpróbálhatjuk, ebben maradtunk.

Május 25-én Reggelre megállt az óra, de hallom, hogy itt a táborban van egy órás és a szerszámai is vele vannak. Mondom neki, ezt az órát rendbe kellene hozni, mert el akarom adni. Jó, megcsinálom, mondja. Egy fél kiló kenyérért. Azt is mondom neki, nézd, ezért az óráért ami ennivalót kapok, azt a doki feleségének akarom adni, hisz látod egy-két hét múlva meglesz a baba, és ha az asszony nem táplálja magát, a gyermek elpusztul. Ha ez így van, akkor én is ingyen megcsinálom, mondja az órás. Én pedig csinálok valami üzletet az órával. Délután megkeresett a hegedűvirtuóz és elvonultunk egy csendes sarokba. Elmondom, kiről van szó és miért, sorolom az eladandó tárgyakat, nekem van egy órám, a dokinak két aranygyűrűje, a feleségének egy pár fülbevalója, amit értékesíteni kellene. Te mindent rizikó nélkül behozhatsz a hegedűtokban, értsd meg, segíteni kell ezen a szegény asszonyon. A liszt, amivel dolgoztok a palacsintagyárban, az nagyon jó lenne, meg talán valami kis krumpli. Nálunk nemigen van krumpli, de liszt az igen. Mondd, hogy készíttetek nekik finom lángost és ahhoz pedig krumpli kell, ha akarnak, ők biztos tudnak szerezni, meg talán valami kis olajat, üveget ad hozzá majd a doki. Nem is kell egyszerre behozni a kapott dolgokat, vigyázz hogy a ruszki megbízható legyen, ha van ilyen egyáltalán, de Te már ismered őket. Én most oda is adom az órát. Megbeszéltük, hogy mindennap keressük egymást. Mi is bizony minden reggel, ahogy fölkelünk igencsak szédelgünk. A fiatal, 14 éves gyerekek ugyanígy szédelegnek. Rettenetes a honvágy, nézed az eget és amelyik felhő Magyarország felé tart, még azt a felhőt is irigyled. Itt meg állandóan az otthonról, az otthoni kajáról folyik a disputa. Megfogadtuk, ha a Jóisten egyszer hazasegít bennünket, csináltatunk egy nagy vájling mákos tésztát és reggeltől estig csak zabálunk. Mindig elhatározzuk, hogy kajáról tilos beszélni, de betartani sajnos nem lehet.

Május 26-án Ma elég későn keltem, addig sem volt éhségérzetem. Megkeresett a muzsikus, a következő ajánlatot kapta: az óráért kap 8 kiló kenyeret és 2 kiló cukrot. Mondtam, hogy nem elég, kérek még 1 liter étolajat és egy kis lisztet. Lisztet, mondja, azt ő maga is tud naponta pár marékkal a tokba tenni, a kenyeret is részletekben kellene behozni. Majd elvittem az üzletfelemet a dokiéknak bemutatni. Szeretném, ha a szereplőket egy kicsit leredukálnánk, engem is nyugodtan kihagyhatnak. Én a kenyér nagyobb részét, a cukrot teljes egészében át is adtam nekik. Az asszonyka meg szegény készült, ahogy tudott a kis jövevény fogadására. A doktor nem engedi el sehova a feleségét szülni, de azt azért szeretné, ha egy német vagy ruszki orvos segédkezne neki a szülésnél. Egyébként nagyon meg voltak hatva, hogy Lajos is meg én is ennyire szívünkön viseljük problémáikat. Lajos, ha ki tudott menni, minden alkalommal hozott valamit a részükre.

Május 27-én Krumplit mentünk kipakolni a vagonokból, de mielőtt befejeztük megtárgyaltuk, milyen módon vihetünk egy pár kilót a saját szükségletünkre, mivel őrségen megyünk keresztül, ez egy kicsit megnehezíti. Én levettem a cipőm, megrakom a finom földi almával, összekötöm a fűzőnél fogva, a vállamra vetem, mintha a lábam fájna és azért megyek gyalog, még bicegtem is hozzá, a zsebeinket is megtöltöttük és mindezt elvittük a védenceinkhez. Ott már üzemelt a sterilizáló, főtt benne az ajándékunk, lassan feltöltődött az éléskamra, mégiscsak sikerült segíteni.

Május 28-án már nem is vagyok éhes, otthon voltam álmomban és ott jól laktam, egy kissé ugyan fáj a gyomrom, pedig igazából nem is ettem. A tisztek bridzseznek, szeretném én is megtanulni, mert nem mindig jön össze a négy személy, ilyenkor szükség lehet rám is és ez még haszonnal járhat. Lajos most egy pár napja a vágóhídra jár dolgozni, illetve marhabendőt kell neki tisztítani, este sikerült neki a köpenye alatt egy jó darab pacalt behozni, éjfélig a mosdóban egy darab kővel dörzsöltem és mostam. De hiába, ehetetlen és büdös maradt, így aztán felzörgettem a dokiékat, hogy éjjelre tegyék hidegvízbe és talán reggelre ehető állapotban lesz, s akkor főzzék is meg. Itt a pacal is aranyat ér. A kapott élelem ma is pocsék volt.

Ma jött lágerújság, megint semmi Magyarországról, a rádióban sem, pedig egész nap bömböl, de ha jönnek a hírek egyszerűen üzemzavar van, vagy ki is kapcsolják, tehát nem szól és nem hallunk hazulról semmit.

2019. jan. 28.

Tonya németországi fogolytáborban

Tonya WC papírra írt naplójából szemezgetek: 
Kevés jó, annál több rossz dolgot értem meg, főleg  az utóbbi időben,  sajnos a kilátásaink egyre rosszabbak. Itt vagyunk a nagy bizonytalanságban, a már szinte teljesen  megszállt Németország közepén, Nyugatról az angol és az amerikai csapatok közelednek napról napra,  Keletről pedig a bolsevista orosz  horda szédítő gyorsasággal  jön felénk, itt várjuk, hogy melyik ér ide előbb.  
 Húsvét: Ma különben egy hónapja, hogy karpaszományos szakaszvezető vagyok.

           Az este, amint kimentem, a sötétben nem is olyan távoli villámlásokat láttam Berlin felől, egész biztosan tudom, hogy nem az ég villámlott,  orosz fegyverektől származik, hogy a kilövés vagy a becsapódás volt, azt nem tudom. Csak annyit, hogy veszélyesen közel hozzánk, a távolságra adott az is indikációt, hogy a német közel bombázók alig emelkedtek a levegőbe, máris zuhantak az ellenségre, tehát ismétlem, nagyon közel vannak az oroszok de a nyugatiak sincsenek nagyon  távol.
. Azt, hogy eddig nem vetettek be a németek, azt határozottan Kistelegdy őrnagy úr javára írom, nem szeretnék itt hősi  halált halni ezekért a csibészekért, hisz nekik köszönhetjük az egész nyomorunkat, repülő karrierünk rövid pályafutását  is.
A nyugati ellenfél is vallásos nép, ők is tartják a húsvétot, nem is jelentkeztek az ünnepek alatt, de alig  múltak   el  az  ünnepek 5 perccel, mert 24 óra 5 perckor már meg is jelentek és most hozták a húsvéti ajándékot, a húsvéti tojást, ami nagyokat robban, voltak  akiknek  fájt  is. Nem tartott sokáig, egy órán belül vissza is fordultak.
Egy társunk saját elhatározásából elment a német reptér parancsnokságra, azzal hogy mi harcolni akarunk, és kéri, hogy vessenek be minket is valahova, ahol szükség van ránk. Honnan vette a bátorságot engedély nélkül, hogy a nevünkben beszéljen?  Még jó, hogy kirúgták, már régen azon a nézeten vagyunk mindnyájan, hogy mi itt nem fogunk harcolni, a mi bölcs vezetőink is ezen a nézeten vannak.  Kistelegdy őrnagy úr zászlóalj kihallgatásra rendelte, biztos megkapja, ami neki jár.

Kozmon Gyurit megkértem, részemre is állítson ki egy kimenőre kérő engedélyformát, szeretnék már én is kimenni Berlinbe. Megnézni, mennyi maradt belőle mióta utoljára láttam. Meg is kaptam, a 2 órás hajóval megyünk, igen ám de a vén karvaly Bognár főtörzsőrmester úrnak kellemes időtöltés volt még 2 óra 45 perckor is a ruhánkat és csizmánkat ellenőrizni, hogy minél tovább tartson minket vissza. Még szekrényvizitet is tartott. Addig, míg valami probléma valakivel is volt, addig nem engedett senkit sem, így csak a 4 órás hajóval mehettünk a HAVEL tavon. Ez a tó közvetlen a barakktáborunk mellett volt, a kikötő is egész közel.  Itt a panoráma is nagyon szép volt, majd átszálltunk a villamosra és a Friedrich Strassen leszálltunk. Itt úgy döntöttünk, bemegyünk egy katonai vendéglőbe, egyórai várakozás után sikerült is, közben nagyon kellemes zenét hallgattunk. Amikor leültünk, kisült, nincs elég élelmiszer jegyünk, így csak egy kis vöröskáposztát kaptunk és megittunk egy pohár sört. Tovább megyünk abban a reményben, majdcsak találunk egy másik éttermet, ahol kapunk valamit, már nagyon éhes vagyok. Találtunk egy nagyon elegáns vendéglőt, itt is kérik a jegyet. Vasútállomásokon általában a Vöröskereszt tart konyhákat, utolsó kísérletképpen ezt is megpróbáljuk. Csak kimondottan utazó katonák részére van fölállítva, itt meg a szabadságos levelünket kérik, ez a vállalkozás is sikertelen.  Indulás haza, villamos, hajó, éhség, hideg.  24 óráig szólt a kimenőnk, de 8 óra 45 percre már otthon is voltunk korgó gyomrunkkal, hogy elfogyasszuk a ránk váró vacsorát, és egy kicsit fölmelegedjünk. Így végződött a berlini kirándulásom. 
április  20.  péntek
     Ismét 7 óra 30-kor van az ébresztő, hűvös szélben, ing nélkül van a reggeli torna, még mindig meg van az a bőrkesztyűm, amit a matrac alatt tartok a reggeli csuklóhoz, használom is, mert a föld bár már nem fagyott, mégis csak hideg, különösen jó hasznát vettem, amikor még havas földön végeztük ezeket a gyakorlatokat,  télen  meg  különösen  áldás  volt.
     Nagy a forgalom az utakon, a levegőben legalább annyira, néhány Me 109-est is látni.  Próbálják az angolokat  ijesztgetni,  de  ők  nem  olyan ijedősek,  mert  szinte  feketéllik  tőlük  az  ég  alja,  nem  is  beszélve  a  földet  ahová  a  bombáikat  szórják. Ugyanezen a földön pedig mindenfelől menekülőket látni, teljesen betöltik az utakat, vajon ők tudják-e  hova menjenek, vagy csak követik egymást. Van, aki az ellenkező irányba megy, mint az átlag, vannak sokan civil ruhában, félig katonaruhában, igen vegyes a nép, nők, férfiak, civilek, katonák, fiatalok, öregek, de csak németek. Mennek kis batyujukkal a hátukon, még a repülőtérről is, de innen teherautókkal, csak mi tartunk ki, mert mi bátor magyar repülők vagyunk.
-------------------------------
Szabó főtörzsőrmester úr   parancsára  3 óra 30-kor sorakozó teljes fölszereléssel, csomagjainkat már kocsival elvitték előre  a  reptérre és  vagy 2 órával később  mi is  elhagytuk a barakktábort, hogy beköltözzünk  Gattowba,  ahol a második század körlete is van. A reptérre, ahol a német repülő akadémia is van.  Itt nagyon komoly hangárok és egyéb épületek sora van, tiszta, új, modern, igen mutatós épületek. Van itt minden, amire csak szükségük lehet egy repülő akadémián, a legkorszerűbb fölszereléssel.  Hangárokon kívül szálláshelyek, konyha, ebédlő, előadótermek, raktárak, és mindaz, amire csak szükség lehet. Ez a reptér  még soha nem  szenvedett  komolyabb  háborús  károkat.  Azaz mégiscsak. Még 1943. novemberében egy alkalommal egy angol Mosquito, igen  valószínű,  hogy  tévedésből  az  egyik  épületet  lerombolta,  de  ennek  a  rombolásnak  ma  már  nyoma  sincs.   Úgy látszik a támadók is ezt a repteret akarják használni, ha majd az övék lesz  Németország  ezen  része  is.
     Egyébként a gattowi repülőteret 1945. április 27-én a szovjet 47. hadsereg részlegei foglalták el. A potsdami, négyhatalmi értekezlet a szovjetek által elfoglalt Berlint felosztotta négy zónára. Gattow az angol zónába került, és működött a  RAF  fennhatósága  alatt  egészen  1994  szeptember  7-ig,  azaz  49  évet. A  repülőtér  és  a  hangárok  ma  a  Luftwaffe  Múzeumnak ad  otthont. A  Havel tó partján lévő akadémiai épületből kórház lett, a barakktábor pedig üzemi  üdülőként  szolgál  a  festői  szépségű  tájban.
--------------------------------
április  27.  péntek
               Átkelés után sorakozó a híd túlsó oldalán, ami épségben maradt. Holminkat lepakolni, balkarunkat fölemelni, hónunk alját vizsgálják meg, hogy nincs-e betetoválva az SS jelvény, nem találtak nálunk egyet sem. Azonban amit találtak, az orosz módra, vagy véletlen vagy készakarva, de hozzájuk vándorolt, a karórák. Nagyon elszégyelltem magam helyettük.  Innen a helyi katolikus templomba tereltek bennünket, ahol pár nappal korábban még a helyi lakosság húzódott be az amerikai bombázás és a tüzérségi tűz elől.  Itt a templomban, a sekrestyében, a pincében sőt még a   gyóntatószékben is rengetek élelmiszer volt fölhalmozva, élelmes bajtársaink ezt  hamar fölfedezték, cukor, zsír, lekvár. Az egész város hentesüzletében nincs annyi zsír, mint itt a templomban.  Mindenesetre ezekből a dolgokból tömtük meg csajkáinkat, gázálarc-tokunkat,  igen jó szolgálatot tett hadifogságunk  első napjaiban.
---------------------------
  

2018. dec. 29.

Tonya története folytatódik


január  4. csütörtök
            A jó Isten mégis csak meghallgatott, ugyanis arra ébredtem, hogy döcögünk.  A napos szerint reggel 5 óra 5 perckor egy nagy rántással elindulunk Sárvárról és 7 óra 30 perckor beérkeztünk Szombathelyre, itt kaptuk meg a reggelinket. Ugyancsak itt találkoztunk   Tevely százados úrral aki a  tiszthelyettesek családtagjait hozta ide utánunk, azokat bevagoníroztuk,   mostantól   ők is velünk jönnek.   Ezeket a munkálatokat   természetesen megint mi, az első század hajtja végre.  Néhányan kimentek, természetesen engedély nélkül a városba.  Finom almát hoztak nekünk Szombathelyről, amit nagyon drágán vásároltak, dehát ilyen időket élünk, ez volt az utolsó alkalom, hogy még Magyarországon vásárolhattak valamit.   
Katonai szerelvényeket láttunk minden irányban körülöttünk, volt ott német is, de főképp magyarok  hasonló irányban, hasonló szándékkal és hasonló érzésekkel…Volt egy-kettő velünk szemben, ezeket szegényeket a frontra vitték Magyarországra, láttunk németet is…  Ha nem Repülő Akadémikus lennék, lehet hogy akkor én valamelyik szembe jövő vonaton utaznék  a frontra, vagy már az orosz hadifogságba.  Lehet, hogy az én testemen is, mint sok ezer magyar katonának páncélosok vagy éppen lovak gázolnának már keresztül. Most azért megpróbálom a gondolataimat más irányban terelni, rábízom a sorsom a jó Istenre, legyen úgy, ahogy Ő akarja… Itt az állomáson ismét végig kellett hallgatni a további parancsot., a lényege az volt, hogy aki engedély nélkül lelép a vonatról, azt az őrség fölszólítás nélkül a parancs   értelmében   azonnal lelövik.  Ezt a parancsot, azt  hiszem,   mindenki  megtagadná.  Bár  ez a parancs   valószínű saját  érdekünkben született meg,  Nyugat   felé   menve nagyobb az a lehetőség, hogy ezt a háborút élve átvészeljük.   Egyébként a  lelövéssel való fenyegetést, nem hiszem, hogy bármelyikünk is szó szerint értelmezte, mert nem tudom elképzelni, hogy közülünk  bárki is  saját bajtársát  képes lenne lelőni.
            Ugyancsak itt történt, hogy valaki közülünk fölkapaszkodott egy szomszédos szerelvényre, bizonyára valaki ismerőst látott, közben indult el a mi vonatunk, de nagy baj nem történt, mert miután észrevette, egy kissé futva ugyan, de beért bennünket.
            Szombathelyről 11órakor tovább indultunk és 13 órakor már Kőszegen vagyunk,  ez a gyors  haladás  egy kissé szokatlan  volt, de legalább hamarabb érünk a kijelölt  célunkhoz.  Negyvenöt perccel később folyatatjuk utunkat, és 15 óra 10 perckór befutunk Szentgotthárdba.  Közben pedig önfeledten bámultam a visszafelé futó távírópóznákat.
            Itt egy órára mindenki kiszállhatott a vagonjából, alkalmat adtak, hogy elbúcsúzhassunk szeretett hazánktól, talán örökre.  Nem hittem volna, ha át nem élem, hogy milyen egy ilyen búcsú, el kellett hagyni hazánkat, amelyet annyira szeretünk, amit csak ilyenkor tudunk meg igazán, amiért szándékunk a háborút végigharcolni, ha kell, érte meghalni.   Azért az országért, amely nekünk és mindenki másnak, mint minden fáradt hűséges gyermekének, puha ölet és boldog álmot kínált.  A döntés nem a mienk volt, a helyes látókörű vezetőinké, menekülnünk kell és ez az elhatározás igen bölcsen meg is történt.
            Az a szerencsém, hogy ma délelőtt ismét sikerült postára tennem egy rövid üzenetet, drága Anyámnak, annak a reményében, hogy még valamelyiket meg is kapja. Így nyugodtabban hagyom el édes szülőföldemet, már amilyen nyugodtan hagyhatja el az ember a hazáját.  Hogy elhagyjuk, az már nem ért váratlanul, hiszen már napok óta készülünk rá és látjuk magunk körül a megszámlálhatatlan menekülőt, hogy pedig mennyire fájdalmas pillanat, ezt csak akkor éreztük igazán, amikor be is következett.  A fel - fel támadó széllel is Anyámnak üzenek, hogy milyen nagy szeretettel gondolok rá.
            Elhagyjuk Európa szívét, a Kárpát- medencét, ahol „annyi balszerencse  közt,
                                                                                     oly sok  viszály  után.
                                                                               Megfogyva bár, de törve nem”…

2018. okt. 25.

Tonya, egy pesti fiú álma a repülésről

Emlékirataiból szemezgetek, saját élményeimmel megfűszerezve. Ki is volt Tonya?
Bárány Antal, aki arról álmodott, hogy élethivatása a repülés lesz. Sorsa Budapesttől az ausztráliai Sydney-ig sodorta a félárva fiatalembert a II. világháború fogolytáborain, Belgium szénbányáin át.
Az első részlet Tonya naplójából:
"Az eredményes és nagyon komoly repülőorvosi vizsgálat után  még egy nagyon szigorúan előírt tornatermi gyakorlat volt, a fizikai erőpróba. Téglával megrakott hátizsákkal   a hátunkon kellett azt a bizonyos kört a végkimerülésig  csinálni.  Volt kötélmászás, palánkon való átbukás, vízszintes létra alatt függeszkedve végig menni, ezekre még jól emlékszem. Természetesen egy idő után a tenyerünkön cafatokban lógott a bőr, a vérzést úgy próbáltuk csillapítani, hogy vastagon raktuk a tenyerünkre a magnézium port.  Nekünk városi fiúknak érzékenyebb volt a tenyerünk, mint vidéki  bajtársaknak, de azért  ők is vérző  tenyérrel fejezték  be a  gyakorlatot.  Fizikailag még bírtam volna, de a kezem az annál kevésbé.  Mikor aztán Dr P. orvos  százados úr leállított és azt mondta, hogy két hét múlva jöjjek vissza, hátha akkor majd tovább bírom. Két hét múlva természetesen újra  megjelentem, mert akkor semmit nem akartam jobban, mint hogy beváljak. Ő tényleg megismételtette velem az előbbi gyakorlatot, az eredmény most is hasonló volt.  Ismét megkérdezte, hogy visszajönnék-e két hét múlva ismét. Hogy én akkor hova kívántam a százados urat, azt most nincs szándékomban leírni. Ismét igennel válaszoltam,  mert  azt  nem  felelhettem,  amit  szerettem  volna,  de  megint  megjelentem  két  hét  múlva. Akkor már nem mentünk le a tornaterembe, nem kellett végigcsinálni azt a tortúrát, megfelelőnek minősített. Ő volt az első magyar katonatiszt, akinek a nevét még ma sem felejtettem el és nem is minden ok nélkül.  Egy alkalommal  úgy  hallottam,  hogy  itt él  valahol Nyugat-Ausztráliában. Soha nem kerestem az alkalmat találkozni vele, pedig  Isten látja  lelkemet,  már  régen  megbocsátottam  neki.  El  is könyveltük őt magunk között  annak  idején mint egy szadista pasast, nem csak a tornaterem miatt, hanem mert volt még egy másik  kellemetlen  szokása, az hogy mindazoknak, akiket alkalmasnak talált, nullás géppel csináltatott új frizurát. Egy húszéves fiatalembernek mit jelentett a  negyvenes  évek  derekán,  amikor még a kopasz fej nemigen volt divatos, azt mindenki saját elbírálására bízom. Vigaszunk csak az volt, hogy ezzel hozta tudomásunkra, hogy alkalmasnak minősített.  Ezután kopaszon bár, de a büszkeségtől fölemelt fejjel, dagadó mellel jártunk.  
            Az  orvosi  vizsga  után  rövidesen  megérkezett  egy  rózsaszínű  papírra  írott, nem szerelmes levél, nem is  tábori  levél,  de  még  ennél  is  fontosabb  számomra.  
A  Magyar  Aero  Szövetségtől  jött, hogy  a Honvédelmi  Miniszter Úr azt  üzeni  folyó  évi  június  14-én  8  és  20  óra  között  jelentkezzek  a  pécsi  repülőtéren  működő  haderőn  kívüli  motoros  pilóta  kiképző  keretünk  vezetőjénél. 
Az alapkiképzést befejezve Szentkirályszabadjára   kerültünk, itt van az új Repülő Akadémia, amit Kassáról telepítettek ide, Veszprémhez van közel.
A vitéz Horthy István Repülőakadémia szalagsapkás növendéke vagyok és Szentkirályszabadján állomásozunk.
            De talán valamit magáról az Akadémiáról. 1926-ig a pilóta képzés a trianoni  ránk  erőszakolt  béke  értelmében  tiltva  volt.  Eddig csak különböző fedőnév alatt  működött,  mint  Posta repülő,  Polgári  sport  repülő,  Időjárást  jelző.  stb.  Ezen  szolgálatok  ellátásához  szükséges  pilóta  személyzet  biztosítása  a  repülőgépvezető  kiképző  iskolán  történt.  A kezdő oktatói  csoport  az  első világháborús tisztekből és a tiszthelyettesekből került ki.
Csak 1939-ben  kezdődött  hivatalosan  a haderőn kívüli pilótakiképzés, azaz a Horthy Miklós Nemzeti Repülő Alap (HMNRA).  Költségeit különböző adományokból és rendezvényekből  biztosították.  1941 szeptember 20-tól 1944 december15-ig  vitéz nemes  ditrói  Orosz  Béla  alezredes  parancsnoksága  alatt.  Akkor még Kassán volt az  Akadémia. 1943-ban az Akadémia nevét vitéz nagybányai Horthy István  Honvéd Repülő Akadémiára változtatták. A gyakorlati kiképzést a növendékek különböző reptereken sajátították el. Állítólag a kassai akadémia és reptér elégtelen méretei miatt szűnt meg és  ekkor telepítették át 1944-ben Szentkirályszabadjára, majd  1945-ben  kiköltöztették  Németországba  Gattow  és  Kladowba.  Majd  1944  december  15-én  az  Akadémia  mint  olyan megszűnt  és  helyében  az  1. önálló repülő  alapkiképző  zászlóalj  lépett.  Parancsnoka  Kistelegdy  Ernő  repülő  őrnagy  lett.
Mivel az oroszok megugrottak és erősen közelednek felénk, parancsot kaptunk az elszakadó mozdulatokra, a csomagolásra de gyorsan, mi szinte bedobáltunk mindent a vagonjainkba, mert menekülni kell nyugatra. Tehát az akadémiát kihelyezik Németországba. Nem mondják, de hinni hagyják, hogy ott majd folytatódik a repülő kiképzésünk, ezért bele is nyugszunk. 

          Mielőtt elindultunk volna, katonáink valahogy mégis csak megfékezték a gyors előretörést és mi le lettünk egy pillanatra állítva a csomagolással, azaz hogy csináljuk ugyan, de most már tervszerűen rendezzük be a vagonokat,  mivel egy kis  időt  nyertünk.
Hogy  menekülnünk kell, az már biztos, de készüljünk fel praktikusabban és kényelmesen  amennyire csak lehet, mert hosszabb utazásnak nézünk elébe. Azt tudjuk, hogy Németországba megyünk, de hogy pontosan hova azt hiszem azt még senki sem tudja, így aztán ma december 23-án másodszor is elindulunk 22 óra 30 perckor. Ez volt utunk első szakasza és csak egy nagyon rövid távolságot tettünk, alig kőhajításnyit haladtunk az éjjel, Meggyespusztán ébredünk, de már elhagytuk Szabadját, el is mondhatjuk, aki siet menjen gyalog, biztos tovább ér.
A nagy csomagolás közben találtam a raktárban a nekünk szánt kimenő sárga félcipő gondosan elkészített, kiszabott cipő anyagát, ami az összeállításra  volt előkészítve. Tudtam, hogy ebből nekünk már úgysem lesz cipő, és nehogy a „fölszabadítók” kezébe kerüljön, inkább Ilonkának ajándékoztam, tegyen vele amit jónak lát, gondolom ha volt esze, valamikor szépen értékesítette…
Csak várunk és várunk, állítólag minden   percben folytathatjuk az utunkat, de mondták ezt már máskor is, hiszem ha majd tarhonya nő a fán..
          Nagyon kellemetlen ez a bizonytalanság, de nem tehetünk ellene semmit. .A németek is ezen a vonalon menekülnek és nekik föltétlen előnyük van velünk szemben, főleg amióta a Szálasi kormány van uralmon, nekik még fegyverük is van,  amit magukkal kell vigyenek.  Szorgalmasan  végzik  azt  az  új  harci  gyakorlatot,  amit  úgy  neveznek,  hogy  dicsőséges  visszavonulás.


1944.dec.25. hétfő
Bejelentették ma azt is, hogy mi újonckiképzők leszünk.  Vajon hova  kell még most is újoncot képezni és vajon kikből és kinek?  Kikből fog állani ez a csoport, akikből mi fogunk újoncot képezni, és mire képezzük őket?  Hogy vérezzenek el   Németországért, azt nem.  A németek sem mondhatják, hogy itt Budapestet védelmezték, ők Németországot védték egy  előretolt  állásból..

1944. december  29. péntek
            Még mindig Sárváron vagyunk. Szentkirályszabadján nem volt sok időnk a luxus vonatunkat elég kényelmesen berendezni, mert közeledtek a ruszkik. Most itt van időnk ahhoz, hogy ismét alakítgassuk a szállásunkat, nem lesz ugyan még most sem egy 5 csillagos   szállodai szoba,  de még egy kis ez-az meg szalma elkél. Nem csak a  miénken, de a tiszt urakén is ugyanezeket a munkákat végezzük, akik  szintén hasonló luxus vagonokban    fognak még jó néhány napig utazni, különösen  ha végig ilyen tempóban haladunk..
...
           Szent Szilveszter napja van, és még mindig Sárváron vagyunk.  Ma ismét katonásdit játszunk, öltözet és az egyéb felszerelés ellenőrzése és a kijáró büntetések végrehajtása.  Századparancsnokunk  jó  hírrel jött, az  is lehet,  hogy vigasztalni akar  bennünket:
 „ fogunk mi még repülni ”, de vajon mivel, hol és főleg kinek   Ez az állandó idegeken való táncolás igen   unalmas kezd lenni.  Ismét a hír, perceken belül indulunk.
...
Korán fekszem, annak reményében, hogy reggelre már Németországban, illetve Ausztriában ébredek majd, félek a szakadástól, nem mintha annyira szeretném elhagyni Magyarországot, hanem éppen azért, hogy a válás ne tartson sokáig. Menjünk, ha arra ítélt a sors, de ez a bizonytalan, fölösleges ácsorgás az állomásokon kezd már nagyon az idegeimre menni.  Oda jutottam, hogy történjen bármi is, csak történjen már valami.
 ...                                                    
 1945.  január 2.  kedd
            Délig őrségben vagyok, borzasztó hideg volt az éjjel, majd’ megfagytam a golyószóró mellett, majd’ hogy én lettem az első hősi  halott,  ez  az  irgalmatlan  kemény  tél  csak  nem  akar  véget  érni,  a  borzalmas  fagy  dermeszti  a  közérzetünket,  de  egyelőre  túl  vagyok  az  őrségen.
          Délben megkaptam a legszebb újévi ajándékomat, amit csak el tudtam képzelni, levelet kaptam Édesanyámtól, nagyon meghatott, úgy búcsúzik tőlem, mintha örökre búcsúzna,  Szegénykém,  úgy  látszik  megérezte.
         Este légiriadó, de mi rá se rántunk, már megszoktuk, mennek az amik Németországot bombázni, mi pedig sumákolunk a sötétben az ágyunkban.   Bocsánszky hadapródőrmester és Fehér szaki átköltöztek egy másik vagonba és ezzel megszűnt az a kevés nyugalom is, meg a jólét amit parancsnokságuk alatt élveztünk. Az utódjuk egy végtelen kellemetlen alak, egy továbbszolgáló „zupás” szakaszvezető, már az első nap megcsuklóztatott bennünket, mert valaki véletlenül rá mert ülni az ágyára. Honnan tudná ő, hogy mi a repülő bajtársiasság, eddig sem nagyon barátkoztunk vele, ezután majd még kevésbé.  Azt hiszem lesz még bajunk vele, de leszünk mi még rangidősei, akkor majd bújhat előlünk.  Különben is, ha majd ismét repülünk, úgysem lesz közünk egymáshoz..
            A mi lakosztályunk berendezése tűrhető, 36-an lakunk egy „ Pullmann ” kocsiban, plusz a parancsnok és a helyettese. Ők a kocsi végében egymás felett alszanak, mi pedig a kocsi  két oldalán 3 emeleten és  6 ágy egy sorban.  Matracon alszunk, a falak is azzal vannak kibélelve, nagyon   jó hőszigetelőnek bizonyul, még kályhánk is van., fűtőanyagot általában sikerül összelopkodni az állomásokon, így fűtünk egész nap, sőt még éjszaka is.  Van a szerelvényünkön 2 db áramfejlesztő masinánk, ezzel minden személyt szállító vagonban világítás is van este 10 óráig.  Üvegezett ajtaja van a vagonunknak, sőt ablakok is vannak, úgy hogy a Nap is meg a Hold is ad világosat, mikor melyik. Az élelmezésünk nem a legpraktikusabban van megoldva, a minőséget is javíthatnák egy kicsit, bizonyosan a takarékosság elvét vallják, amiben igazuk is van, mert a németek sem dúskálnak élelemben. Ők fognak élelmezni bennünket, a pótlás nagyon jól fog jönni a sajátunkból.
            A fegyelem is lehetne egy kissé lazább is, mert a vonaton  laktanyai fegyelmet egy kissé nehéz betartani.           
                                                          
1945. január  3. szerda
            Ismét korán fekszem, abban a reményben, hogy a szakadás álmomban fog bekövetkezni és így könnyebb lesz elviselni, nem mintha annyira szabadulni akarnék, inkább csak magán a búcsún szeretnék könnyíteni, mert akár ébren, akár álomban, de mindenkép nagyon fájdalmas és a  bizonytalanság az időben szinte őrjítő.
            Ma reggel óta nagy a nyüzsgés, lázban vagyunk, állítólag mégiscsak indulunk, úgy mondják, még a Parancsnokság által is ismeretlen helyre, valahova Németországba megyünk, vajon mit hoz a jövő?  Repülünk - e még valaha, aztán ha repülünk is, hol? Kik ellen?  Hiszen most már a háború sem tarthat soká. Szorul a hurok Németország nyakán.  Vajon tud - e valaki erre választ adni? Ha biztosak lehetnénk sorsunk forgásáról akkor most eldönthetném én is, hogy kövessem-e azon néhány bajtársamat, akik egyszerűen leszálltak a vagonokról és elindultak gyalog hazafelé. Minthogy repülésről lévén szó, esetleg harci repülésről, így állok elébe és maradok az eredeti szándékom mellett, bármely föltételnek és szenvedésnek is vagyok kitéve, csak nem fogok megfutamodni, mikor a jövőm, az életem, a legszebb reményem, a repülés áll előttem, illetve haladunk afelé.  De ha mégsem úgy lenne, mert elvégre a sors útjai kiszámíthatatlanok, még akkor sem szöknék meg, sokkal jobb  hazafi, fegyelmezett katona vagyok annál. "
-------


2018. júl. 16.

Negyedik nap túl az Óperencián

A Duna jobb partján a német határ mellett fekszik a 700 éves város Engelhartszell. Ide utazunk, Ausztria egyetlen trappista kolostorába. Le trappe - csapóajtó - olyan szűk volt a kolostorba vezető út, innen a név. Ma Engellszell kolostorában fogyatékos embereket gondoznak, a kolostortemplom melletti ajándékboltban saját készítésű trappista sajtot és likőrt is árulnak, bevásároltunk. A 18. század közepén épült rokokó kolostortemplom:



Oldalkápolna, ahol a régészeti feltárások során előkerült  egyik keresztény vértanú üvegkoprsóban:

kolostori énekeskönyv:
A templom építésére adakozó házaspár emléke vörösmárvány táblán:
 Engelhartzell és Aschach közt hajózunk, ahol a Duna "S" alakokat leírva kanyarog
 



 
Bámészkodunk, mi tárul fel a következő kanyarban?
Vízierőműnél, hosszasan zsilipelünk...

fogy a víz alattunk...
zsilipkamra alján: 
 nyílik a zsilipkapu:
  visszanézve az erőműre:
kiszállás Aschachnál:
Aschachnál kiállítva a vízierőmű propellerlapátjai


 Már vár buszunk a kikötőben, indulunk haza:

2018. júl. 5.

Harmadik napunk túl az Óperencián

Ez a nap Passaué, de indulás előtt még reggeli séta Seebachban:






Passau a Duna, az Inn és az Ilz folyók találkozásánál fekvő gyönyörű város,sajnos csak röpke ízelítőt kaptunk látnivalóiból:

 Az óvárosban a dóm előtt:
 A dóm hátulja, felújítás alatt:
 A passaui Szent István-dóm káprázatos szépségű, orgonája világhírű, 17 974 sípja, 233 regisztere, 4 harangjátéka van. A 12 órakor kezdődő félórás orgonakoncertre mi is jegyet váltottunk, zsúfolásig megtelt a dóm már 3/4 12-re sokféle nációból érkező turistával. Mellettünk egy férfi ölében békésen aludt egy párhónapos csecsemő az orgonazúgásban...




Passauban a bencés apácák kolostorkápolnájában nyugszik első királyunk, Szent István felesége a bajor Gizella, aki megözvegyülve ide vonult vissza:
 Gizella királynénk vörös márvány sírköve - két sassal és a kereszttel - 1060-ból származik

passaui tér:
 szűk utca lakótoronnyal.
 Hitvitázók 1573
Passau Városház: tornyán bejelölve a vízállás, 1501. augusztus 15-én volt a legmagasabb
Az óratorony harangjátéka 5 perc múlva kezdődik, arra várunk 
A Duna partján álló Városháza egykor gazdag polgárház volt, az 1298-as felkelés idején nyilvánították városházává
Középkori zegzugos utca
 szűk utca végében középkori lakótorony:
Passau  vára: az Ilz partján a Szent György hegy tetején, 1219-ben elsőként épült Oberhaus püspöki erődítményként a lázadozó polgárság elleni védelmül, az 1499-ben épült palotaegyüttes ma helytörténeti gyűjtemény és képtár: 
Passau a várból:
hőségben vonulunk a várfal mentén, előttünk őrtorony, az Ilz jobb oldalon, korlát nincs... 
Passau vízbe nyúló erődfalakon álló vára Alsó-ház, Niederhaus, magas fallal és őrtornyokkal erődített út köti össze a felső várral
Hajóra szállunk, utazás a Swarovski kristályhajón várak és várromok közt Kastenig



Kastentől vissza hajózunk Passauba, útközben ezt-azt fogyasztunk a hajón magyar pincérek száguldoznak, kedvesek.
Így tálaljuk ezután az almásrétest: fagylalttal:
Buszra szállunk, irány Seebach, vacsora előtt búcsúzóul még sétálunk kettesben a faluban.
Véletlenül akadunk rá az I. világháborúban elesettek emlékoszlopára. Az elesett katonák nevén kívül azt is feltüntették, hogy hol, melyik évben vesztek oda a háborúban. Az emlékoszlop két oldalán, kicsit már takarásban a község II. világháborúban elhunytjainak neve van felsorolva.
Seebach este: