2015. márc. 19.

A tenger...

Valami nagyon szépet olvastam, arról jutott eszembe...
Mi a titka?
Nekem mámorító érzés minden találkozás a tengerrel. Mamaiában a Fekete tengernél is mást éreztem a parton kiabáló árust hallgatva, Sydneynél is mást éreztem megpillantva a repülőgépről az Óóóóceánt, a francia Riviéra homokdűnéi mögött fürdőruhára vetkőzve, egy egész napos buszozás után a vízbe rohanva is mást éreztem, Abbáziánál szintén mást...
Mamaia a Fekete tenger partján
Ausztrália, Sydneynél Bondi Beach


Abbázia partja

Teraszról az Adria

Atlanti óceán apálykor Saint Malonál

Adriai tenger februári strand Jesolonál

Félreeső fövenyes part a francia Riviérán

Miramare kastély parkjából az Adria

Adriai tengerpart Fiuménál
"   tiszta szívvel hiszem, hogy akik még egyszer sem álmodtak hajnaltájt a tengerparton, hálózsákba burkolózva, orrukban a környező kertek oleander-bokrainak súlyos illatával, a hullámverés szívritmusára, bódult lebegésben a valóság és más, döbbenetes ihletettségű világok mezsgyéjén, kavicsos, kövecses vízparton heverve, mintha épp az a bizonyos bibliai cethal köpte volna partra őket, a kihunyó csillagok parazsa alatt: nos, azoknak – kutassák bár ezer évekig, a legmodernebb technológiák latba vetésével – sosem lesz majd teljesen érthető, mi is a titka annak a nagy sós víztömegnek, amit egyébként tengernek neveznek."
 (Bácskai diárium blog)

1 megjegyzés:

Pósa Károly írta...

Idáig az Adrián kívül csak az Égei-tengert láttam, az óceánt még sosem.
Nagy kedvem lenne pedig megnézni.
Mindig lenyűgöz a méret, a végtelenség megélése. A tavakat ezért nem szeretem, legyenek bármekkorák. Lehet, a Tisza vízbőségben kisebb némelyiktől, meg annak is átlátok a túlfelére, közelinek tűnik a bánáti part, kicsit nagyobb szuflával szépen átúszható, de a folyó nem áll, hanem mindig változik, és a tovahömpölygő áradatot már sosem lehet visszacsinálni. Olyan mint az idő: végtelen.
Hiába: Tisza-menti gyerek vagyok.
De az óceánt egyszer - akkor is megnézném.