Kórusunk meghívót kapott a II. Ázsiai Kulturális Fesztiválra Sanghajba.
Kísérőnk és idegenvezetőnk kínai utunkon az évtizede Magyarországon élő, a kínai és a magyar kultúra közti kapcsolatokon dolgozó középkorú úr. Meg kellett volna kérdezni tőle akkor, a sok hosszú utazás alatt lett is volna idő erre, hogy miért cserélte fel a Pekingi Központi Zenekar karmesteri állását magyarországi kulturális vállalkozásokra.
Kína százszor nagyobb mint Magyarország, százszoros népesség, írtam nyolc évvel ezelőtti jegyzeteimben. Azóta is csak nő, növekszik a népessége, úgy tűnik, felfalja a világot. Még a XX. században emlegetett mondás jut eszembe: jön a sárga veszedelem. Ám 2000 őszén mi mentünk Kínába.
Október 27.
Pénteken Ferihegyről koppenhágai átszállással Pekingbe óriásgéppel repülünk. Egész éjjel lesem a csillagokat, mindhiába. Nemhogy közeledtünk volna hozzájuk, inkább mintha még távolabb kerültek volna – titok ott fenn minden! A virradat közeledtével az egyik utaskisérő hölgy valami tálcaszerű eszközzel a gép mindkét oldalán letolja az ablakokon a merev redőnyt. Csakhogy mi kiváncsiak vagyunk! Hajnali kettőkor kel fel a Nap, felhőtlen égbolt, szürkésbarna hegyeket, befagyott óriás tavakat, folyókat, havat látunk.
Ázsia felett repülünk:
Csak mi vagyunk ébren, a rutinos utasok alszanak, mint a tej. Az órámat ½ 3-kor állítom ½ 9-re. Finom meleg vacsora volt, most meg – hajnali 3 – osztják a reggelit. Felhők fölé érünk, rázkódik a gép, a kávét csak kilötyögtetve tudják kitölteni az utaskísérő hölgyek. Hiába, no, néha odafent is göröngyösek az utak.
Helyi idő szerint ¾ 11-re érkezünk Pekingbe. Busszal megyünk az elegáns GOLDEN MOUNTAIN hotelbe, teavizes hőpalack, papucs, köntös, pompás fürdőszoba, gyors fürdés, aztán pihenés nélkül érkezünk – egyórányi buszozás után – a Pekingi Nemzeti Könyvtárba, első fellépésünk színhelyére. Az esti utcán halvány lámpafényben dolgozik a borbély a járdán. A könyvtár hatalmas szocreál épület, farkasordító hideg, kétórás koncertünk nagy sikert arat. Az óriási színházterem is fűtetlen, a közönség kabátban ül, előadás után látjuk, hogy biciglire pattanva távozik.
Biciglierdő Sanghajban:
Sikeres a koncert, Gudzsi aprótermetű karvezetés tanára végezetül elvezényli nekünk a kínai népdalt – ezt velünk énekli a közönség - és az ő kívánságára Kodály Esti dalát, fantasztikus empátiával, magyarul mondja a szöveget, egy ideig Magyarországon tanult a Zeneakadémián. A sikeres est után sokfogásos vacsora az éjszakában egy kis étteremben, ahol sorfalat áll nekünk a személyzet.
Október 29. vasárnap reggel buszozás a kagylótenyészethez, igazgyöngy kiállítás, pazar.
Irány a Nagy Fal!
Márványbejárat:
Ez a szakasza a legmeredekebb, komoly erőpróba. Minden nációból vannak látogatók. A kínaiak, úgy tűnik, valóban komolyan gondolják, hogy egyszer az életben meg kell látogatniuk ezt a világhírű nevezetességet, erőlködnek a lépcsőkön 2-3 éves csöppségek és öreg apókák, akiket karonfogva támogatnak. Pekingbe visszabuszozva ízelítőt kapunk a „belvárosi” közlekedésből is: balra akar kanyarodni buszunk.
Utcakép:
Közel egy órába kerül ez a manőver, pedig mindössze egy parkolóhelyet keresünk. A Szén hegy bejáratához kerülünk tévedésből. Itt az emberek megszokott vasárnapi életüket élik, a hatalmas gyönyörű parkban különböző összeverődött csoportok énekelnek. Mi is énekelünk, önkéntes kínai férfi vezényel, idős néni állandóan a nyomunkban jár és velünk énekel.
Október 30.
No, akkor most megyünk busszal a Tiltott Város felé. Kiszállunk a Tienanmen tér innenső végén, gyaloglunk Mao mauzóleuma felé, hatalmas képről mosolyog biztatóan népére Mao Ce Tung, kulturális forradalma a világ egyik legrégebbi kultúrájának emlékeit majdnem teljesen megsemmisítette, a hatalmas országot egyetlen összefüggő lágerré alakította! Egy aluljárón át elérjük a Tiltott Város bejárati részét és avatott kisérővel – egy idős úr, aki több mint 20 évig Kína magyarországi konzulja volt - végigjárjuk a volt császárok palotarendszerének udvarait. Megdöbbentő, egyedülálló élmény! A bejáratnál rengeteg emléktárgyárus, Mao elnök képével ékesítve az öngyujtó, vörös könyvecske, Mao idézetek gyűjteménye.
Már hazajőve nézzük meg Az utolsó kínai császár c. filmet, olvassuk a huszadik századi lidérces kínai történelem három asszony sorsában elmesélt Yung Chang: Vadhattyúk c. , háromnemzedéknyi nagycsalád életének regényét.
Délután 16 órakor indulás Pekingből a régi főpályaudvarról vonattal, miután átverekedtük magunkat a ki tudja mióta batyuikon üldögélő utazásra várakozó óriási kínai tömegen. A látvány szorongást kelt bennem, nehogy véletlen elszakadjak csoportomtól. Minden egyes csomagunk elektromos ellenőrzése után beterelnek kordonok között a vonatunkhoz, megrohamozzuk a nekünk fenntartott vagont, a fiúk az ablakokon át dobálják fel csomagjainkat, indulunk Sanghajba, a 13 millós városba! A vonatút felejthetetlen, az egyes fülkék ajtó nélkül, függönnyel elválasztva a folyosótól.
A vagonban nemcsak mi utazunk, két fülkét kínai utasok töltenek meg. Elsuhanó szürke városok, falvak, rizsföldek. Amint besötétedik, a személyzet behúzza a függönyöket az ablakokon is, nincs kukucskálás. Hatszemélyes fülkénk falán csókolózó papagájpár képe, hát nem otthonos? Iszonyú fejgörccsel várom, hogy végre megérkezzünk...
Fiatal utaskisérő serénykedik, este a folyosói szőnyeget felgöngyölíti, reggel vissza, ám honfitársaik után a szemetet már sokkal ritkábban takarítják el. Döbbenetes ahogy esznek a kínai utasok, környezetük szemetes, mindent szétdobálnak, valami maghéjakat a padlóra köpködnek. A WC leírhatatlan, ám kedvünk töretlen, rögtönzött előadást tartunk az utaskisérőknek, akik a kínai népdalt velünk éneklik, a rizspálinka is emeli a hangulatot.
Október 31.
A 22 órányi megpróbáltatás után megérkezés Sanghajba a 17 éve kiemelt gazdasági övezetté nyilvánított 13 milliós városba, nagy örömmel vesszük birtokba a HUANG-HU, a Kék folyó partján fekvő elegáns szállodánk a LIANG HOTEL 11. emeleti kényelmes szobáját. Délutáni séta a folyóparton, nézzük a kikötői forgalmat, a hatalmas hajókat, a nagy Mao szobrot. Fantasztikus utak, este kivilágított többszintes felüljárók, fényárban úszó felhőkarcolók.
November 1.
Reggeli a hotelben, teljes fellépő szereléssel indulunk városnézésre, az esti szereplésig már nem jövünk vissza. Fantasztikus a város, folyamatos az építkezés, sorra tűnnek el a régi negyedek, helyükön felhőkarcolók épülnek. A kis házacskák kézműves lakói, akiknek félig az utcán, félig egyetlen helyiségből álló lakásukban van műhelyük, nem örülnek, emeletes modern házba költözve elveszítik munkájukat.
"Gyorséttermek" sora a felhőkarcolók árnyékában:
Erről csak egy-egy félmondat hangzik el kisérőnktől, pedig de sok kérdésünk lenne, ha választ kaphatnánk! Ebéd újabb elegáns szállodában, már elég ügyesen varázsoljuk szánkba pálcikával az ételt.
A Fesztivál park, fellépésünk színhelye hatalmas, gyönyörű, minden pontján ünneplőbe öltözött (vetkőzött) csoportok vártak fellépésükre. Kevés az ernyőnk, a fellépőcipőnk átázik, a hosszú szoknyák vizesek, az egyik szinpad előtt zene ritmusára szökell a víz egy legalább 20 négyzetméteres felületen, egy operatőrt nyakonlocsolva.
Fesztiválpark bejáratánál:
Egyenes adásban közvetíti a TV a fesztivál megnyitóját, bár esik az eső, az egész ünnep hangulata olyan, mint egy világifjúsági találkozó, mi vagyunk a legöregebbek…Mögöttünk a szinpadon 6-8 éves kislányok apró tüllruhácskában próbálták táncukat a hideg esős időben, fegyelmezetten várva, míg feltűnik a lépcsősor alján tengernyi biztonsági kísérő között a kulturális miniszter. Várakozás közben figyelhetjük a sürgő-forgó rendezők seregét, söprik az esővizet a vörös szőnyegre terített nylon védőszőnyegről, mókás, ahogy csúszkálnak rajta, nagyon síkos. Végre maroktelefonjukon jön a hír, hogy közeleg a küldöttség, a hírre pillanatok alatt felgöngyölítik a védőszőnyeget.
Az ünnepi megnyitó legelső műsorszáma esernyők alatt a Budapesti Bartók Kórus előadásában Kodály Balassi Bálint szövegére írt Szép könyörgés c. műve, amint megjelenik a végeláthatatlan vörös szőnyegen a kínai kulturális miniszter, egyórás késéssel, teljes szívünkből zengjük: „Nincs már hová lennem, kegyelmes Istenem, mert körülvett engem szörnyű veszedelem”. Néhány pillanatra megáll az előttünk elhaladó miniszter, majd továbblép, rátapadt kisérője int, hogy abbahagyhatjuk. Nem ezért fagyoskodtunk egy órát, míg végre megjelentek, bizony végigénekeljük, ha csak elmenőben hallják, akkor is! A záróakkord pompás tüzijáték, aztán buszozás, nagyon finom éjszakai vacsora egy újabb hotelben, minden asztalhoz gyógyírnak egy üveg rizspálinkát rendel kisérőnk.
November 2.
Szabad program, kószálás a fantasztikus városban, kószálás a sanghaji bazárban:
aztán megint sokfogásos ebéd, most az elegáns ASTRONAUTICS HOTEL-ben, délután szereplés a RÉGI SZÍNHÁZ-ban, a Sanghaji Opera kórusával szerepelünk, az egyik műben fantasztikus szoprán szóló, a másik meg igazi Mao darab. Fellépésünk előtt az öltözőbe a közeli Mc Donald’s-ból hozatnak nekünk hamburgert és jeges! kólát. Sikeres koncert, az előadás végén magyar zászlócskákat visznek a nézőtérre ketten. A legboldogabb zászlójával egy magas, ősz amerikai, aki elmondja, hogy szülei Székelyföldön születtek és kéri, hogy énekeljük el neki a Székely himnuszt. Angolt tanít Sanghajban, a felesége kínai.
Újabb fantasztikus vacsora éjfél után az Űrhajósok szállodájában, együtténeklés a kínai vezetőkkel.
November 3.
Városnézés, Sanghaj legmagasabb épületének 54. emeletéről gyönyörködünk a városban:
Délután újra utazunk, most Zheng Zhou 6 milliós városába, Gudzsi, a kisérőnk szülővárosába, az indulásra a VIP váróban várunk, ám itt is izgalmas a beszállás előtti néhány perc, mert a helyi tömeget is kiengedik a másik váróteremből. Végre újra vonaton vagyunk, ez már csak röpke 14 órai vonatozás!
November 4.
Megérkezünk, hatalmas csapatokban guggoló, batyus, barna bőrű minket bámuló belső-kínaiak között törtetünk közeli szállodánkhoz. A pályaudvar hangosbemondója közölte a tömeggel, hogy jövünk, minden lépésünket operatőr követte a szálloda halljáig.
Délelőtt 11-től két órán át életveszélyes körülmények között utazunk két busszal a harcművészeti oktatásáról híres Saolin kolostorba. A közlekedésben senki nem veszi figyelembe a záróvonalat, mindenki mindenkit előz, fantasztikus keveredés, biciglisek, gyalogosok, triciglisek, motorosok, autók, teljes összevisszaság. Az utcákon zajlik az élet, az útmenti sávon főznek, árusítanak, szerelnek, dolgozik a borbély, fekszenek, üldögélnek. Élve érkezünk meg a Saolin kolostorba, a kung-fu főmestere vezet végig a palotasoron (olyan, mint a Tiltott Város), a kollégium ebédlőjében ebédelünk, nagyon igyekeznek ellátni minket. A különböző korú fiúk félórás fantasztikus bemutatót tartanak nekünk csoportosan és egyénileg is, jutalmuk lelkes vastapsunk.
A visszafelé vezető úton mindnyájan alszunk egy kicsit, szerencsére mert legalább nem kommentáljuk a sofőr manőverezését az úton. Megtapsoljuk, amikor a szálloda elé ér este 6-kor, nagy rohanás, mert 7-kor indulás egy nagy szinházba, ahol fél nyolckor kezdődik a fellépés – közvetítés egyenes adásban - kétféle fellépőruha, siker, a közönség ismét a kínai daltól lelkesedik. Ha tudnák, hogy mennyit gyakoroltuk a kiejtést! Vacsora és másnap reggeli szállodánkban.
November 5.
Reggeli után vásárolni indulunk, a hatalmas áruházban megcsodálnak minket, nevetgélnek a fiatal eladólányok, európai ember ritkán jár erre. Amikor egy pár cipőt akarunk venni maradék pénzünkön, mert Kínából nem szabad Yüant kihozni, kiderül, hogy egy kis híja van. Körülvesznek, lelkesen számolgatják pénzünket és a cipősdobozra azt az összeget írják kacarászva, amennyi a mi Yüanunk.
Ebédelni egy olyan étterembe visznek minket, ahol az asztalon forróvizes lábaskák voltak előttünk, mellettük különböző zöldségek felszeletelve, fűszerek és vékony sonkaszeletek. Egy darabig tanácstalanul nézegettünk, mit is kéne ezekkel kezdeni, végül mindnyájan finom levest főztünk magunknak. Az ablakon egy idős bácsi nézett befelé vágyakozva, látszott rajta, hogy ez az étterem elérhetetlen álom volt számára. Az étterem személyzete nagy szeretettel vett körül minket, közös éneklés, fényképezés, integetés közepette köszönünk el.
"Zengazének"
Délután egy gyermekkórussal találkozunk a szinházban, közös éneklés. Este utolsó vacsora Zheng Zou-ban, Pazar! Minden asztalnál piros ruhás lányok adják a forróvizes kéztörlőket, mustszerű szőlőlét töltögetnek állandóan, sok fogás, mint mindig. Megmutatja az egyik kislány, hogy kell enni az új fogást: pálcával teszi tenyerébe a palacsintát, bele a megmártott kacsahúst (pekingi), hozzá hosszúra vágott hagymát, összetekeri a pálcikákkal, majd elénk teszi. 16 féle ételt ettünk, mind finom volt! Vacsora után itt is nagy búcsúzkodás. Indulás a vasúthoz, Pekingbe utazunk újra, most már végre szép vagonban, I. osztályon.
November 6.-7.
Pekingből ½2-kor indul a gépünk Koppenhágába.
TV-n keresztül látjuk, merre járunk, ½9-kor vakító napfény! Az átállított idő szerint 7 óra a különbség. Koppenhágában 23 órakor landolunk, ahogy ereszkedünk, gyönyörű a kivilágított város képe.
A felszállás előtt és a gépen is énekelünk a személyzetnek. Érkezés után kis sárga vonaton megyünk az Excelsior hotelbe, aztán egy éjszakai városnézés során egy kivilágított elegáns étterem ablakán én is bebámulok, mint az a kínai bácsi, nekem is elérhetetlen ez a luxus...
Néhány órát alszunk, majd egy svédasztalos, sajtokban tobzódó reggeli után még szétnézünk a városban, csúnya esős idő van. Repülőnk ½3–kor indul Budapestre, ¾5-kor vagyunk Ferihegye, telve élményekkel, de nagyon jó újra itthon lenni!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése