Szlovéniában az I. világháborús harcok emléke

Egy éve utaztunk, a Sopron – Graz – Klagenfurt útvonalon az Alpok szépséges tájain át Szlovéniába a Karavanka–alagúton át.

Sok szép helyen jártunk, ám most elsősorban az I. világháború befejezésének 90. évfordulóján a sok tízezer magyar honvédre emlékezzünk, akik az Isonzó mentén vesztették életüket!

A Júliai-Alpokban, a Bledi-tó partján szálltunk meg, másnap Kranjska Gorán és a Predel hágón át az Isonzó völgyébe vitt utunk, az I. világháború, ahogy az öregek emlegették, „a nagy háború” az első világégés egyik legvéresebb hadszínterének emlékeivel találkoztunk, Kobarid, olasz nevén Caporetto városában az emlékmúzeumban. Nincs magyar család, amelyikben halott, sebesült vagy hadifogoly fiú, férj, apa, testvér ne lett volna.
A számunkra 1918. november 3-án befejeződött első világháború magyar veszteségei arányaiban nagyobbak voltak a Monarchia osztrák tartományaiénál. Szlovénia több száz temetőjében magyar vagy a történelmi Magyarország nemzetiségi többségű vármegyéiből származó bakák nyugszanak, akik egyik pillanatról a másikra háromezer méteres magasságokban, gleccsereken, hajmeresztő sziklafalakon kényszerültek harcolni, akik magas hegyeket addig soha nem láttak. Síkvidéki bakák kényszerültek kegyetlen teleket átvészelni sziklaodúkban, szuronnyal, gyalogsági ásóval, kődarabokkal, nemegyszer puszta kézzel, foggal-körömmel harcolni. A Karsztban a vízhiány, a tífusz, a kolera, a malária, a rovarok és a mérges kígyók tömege tizedelte a túlélőket.
Évtizedekig csak alig hallottunk hősies küzdelmükről, megrázó volt, ahogy idegenvezetőnk, Karolina elcsukló hangon olvasta fel a magyar katonák harctéri naplórészleteit.

Köszönet Karolinának!

Köszönet a Magyar Honvédség hivatásos tisztjei által alapított székesfehérvári Krajczáros Alapítványnak, kuratóriumi elnökének Németh István nyugállományú ezredesnek, a Múltunk Útjain Baráti Körnek, az Isonzó Baráti Körnek, a győrieknek, a Széchenyi István Egyetem docensének Garai Annának és diákjainak, akik kitartó munkával járják be az egykori harctereket, temetőket, gondozzák a magyar katonasírokat. Köszönet a győrsági volt polgármester Balogh Mihálynak és nem utolsó sorban Bedécs Gyulának, aki rendhagyó SZLOVÉNIA – ISONZÓ, DOBERDÓ c. utikönyvével segít az emlékezet fenntartásában.

Németh István: „Az a legfőbb célunk, hogy Magyarországon is közüggyé tegyük a hősi halottak ügyét. Egyszerűen elfogadhatatlannak tartom, hogy valakinek ne legyen köze a saját dédapjához. Bakáink – sorozott haderő lévén – nem önként, hanem behívóparancsra mentek a frontra, és hitük szerint hazájukért harcoltak.”

Bizonyára én már sosem jutok el a javorcai, a Tolminka-patak völgye fölött emelt Szentlélek kápolnához, amely a régi háborús Magyarország egyik legmegrázóbb szimbóluma.

A 3. osztrák-magyar közös hegyidandár 1916-ban itt emelt kápolnát az elesett bajtársak emlékére. Ez a kegyeleti munka akkor még nem ütközött nagyobb nehézségbe: a katonák februárban kezdték a gyűjtést, márciusban letették az alapkövet és novemberben felszentelték a templomot. A bécsi építész, Remigius Geyling és egy magyar mérnök (nevét sajnos nem tudom) tervei alapján épült, meglehetős távolságban a csatamezőktől. A külső falak ablakai között a Monarchia országainak a címerei freskótechnikával felfestve. A belső teret egy fehér szecessziós oltár mozaikképekkel, fa tabernákulum és fából kifaragott feszület uralja, Anton Perathoner munkája. A hosszhajó déli és északi falán Halottak könyveként lapozgatható fatáblák, a kápolnát puszta kezükkel építő bakák tölgyfa municiósládák deszkáiba égették a környező hegyekben elesett bajtársaik nevét, más nemzetiségű katonák mellett a szegedi 46/III. zászlóalj áldozatainak nevét találhatjuk a kihajtható falapokon.

Gyóni Géza:
Csak egy éjszakára...

Csak egy éjszakára küldjétek el őket;

A pártoskodókat, a vitézkedőket.

Csak egy éjszakára:

Akik fent hirdetik, hogy - mi nem felejtünk,

Mikor a halálgép muzsikál felettünk;

Mikor láthatatlan magja kél a ködnek,

S gyilkos ólom-fecskék szanaszét röpködnek,
Csak egy éjszakára küldjétek el őket;

Gerendatöréskor szálka-keresőket.

Csak egy éjszakára:

Mikor siketitőn bőgni kezd a gránát

S úgy nyög a véres föld, mintha gyomrát vágnák,

Robbanó golyónak mikor fénye támad

S véres vize kicsap a vén Visztulának.
Csak egy éjszakára küldjétek el őket.

Az uzsoragarast fogukhoz verőket.

Csak egy éjszakára:

Mikor gránát-vulkán izzó közepén

Ugy forog a férfi, mint a falevél;

S mire földre omlik, ó iszonyu omlás,

– Szép piros vitézből csak fekete csontváz.
Csak egy éjszakára küldjétek el őket:

A hitetleneket s az üzérkedőket.

Csak egy éjszakára:

Mikor a pokolnak égő torka tárul,

S vér csurog a földön, vér csurog a fáról

Mikor a rongy sátor nyöszörög a szélben

S haló honvéd sóhajt: fiam… feleségem…
Csak egy éjszakára küldjétek el őket:

Hosszú csahos nyelvvel hazaszeretőket.

Csak egy éjszakára:

Vakitó csillagnak mikor támad fénye,

Lássák meg arcuk a San-folyó tükrébe,

Amikor magyar vért gőzölve hömpölyget,

Hogy sirva sikoltsák: Istenem, ne többet.
Küldjétek el őket csak egy éjszakára,

Hogy emlékezzenek az anyjuk kinjára.

Csak egy éjszakára:

Hogy bujnának össze megrémülve, fázva;

Hogy fetrengne mind-mind, hogy meakulpázna;

Hogy tépné az ingét, hogy verné a mellét,

Hogy kiáltná bőgve: Krisztusom, mi kell még!
Krisztusom, mi kell még!

Véreim, mit adjak Árjáért a vérnek, csak én megmaradjak!

Hogy esküdne mind-mind,

S hitetlen gőgjében, akit sosem ismert,

Hogy hivná a Krisztust, hogy hivná az Istent:

Magyar vérem ellen soha-soha többet! - - Csak egy éjszakára küldjétek el őket.
(Przemysl, november.)

A vonatkozó képek láthatóak: http://picasaweb.google.com/vajda.molnar
Köszönet Benda Ivánnak a javorcai Szentlélek kápolna képeiért!

Végezetül: Ki tudja ma már, hogy Budapesten, a Hősök terén a doberdói frontról hazahozott ismeretlen katona holtteste nyugszik?