Ozora reneszánsz várkastélya felújítva látogatható, igazi különlegesség a hazai műemlékek között, a kora reneszánsz építészet első magyarországi épülete.
A Buda visszafoglalását követő felszabadító hadjárat során 1686 őszén foglalta vissza a keresztény sereg szintén ostrommal, ekkor leomlott a nyugati oldala.
Az új tulajdonos, Esterházy Pál nádor kijavíttatta a sérüléseket. A család 1772-es átépítése folytán nyerte el a vár mai alakját, akkor épült ki a ma is látható déli szárny a vaskos udvari árkádokkal.
A XIX. század elején megyei börtönként funkcionált, később magtárnak használták, majd a múlt század ötvenes éveiben volt iskola, sőt néhány családot is beköltöztettek...
Napjainkban már gyönyörűen felújítva várja a látogatókat.
 |
| Februárban a várudvar |
 | ||||||||
| A várban sok-sok levendula felaggatva, illatos füvek, szagtalanítóul, hisz csak sátoros ünnepeken mosakodtak |
 |
| Ismeretlen utitársunk a konyhában |
 |
| Ozorai Borbála szobája |
A gobelint megcsodáltuk, lakomára nem hívtak...
 |
| Az a bizonyos potyogtatós, ki a vár árkába ... |
 |
| Eredeti reneszánsz márványkandalló |
 |
| A kályha szemközti oldala még eredeti csempékkel |
A lovagterem páncélos vitézének lova igazi ló volt, fertőzött zabtól pusztult el, így aztán most kitömött hadi
paripa
A turista, ha nem félős, még meg is szállhat a várkastélyban, vannak vendégszobák. Záróra után a személyzet hazamegy...
Mi nem maradtunk, mentünk tovább Mohács felé, a Nemzeti Emlékhelyre.
Elmenőben a vár aljában még örömmel fedeztük fel Perczel Mór 1848-ban vívott ozorai csatájának emlékére emelt táblát:
Illyés Gyula: Ozorai példa
Ötven huszár volt akkor a Szabadság,
annyi volt itt a nemzet, a magyar.
És szembe, hozván a császár parancsát
tízezer fő, tizenkét ágyuval
végig a völgyön, a Sió lapályán
rohamra készen, – középen a híd.
Egy fél országrész fordul vérbe-lángba,
ha az a hídfő, az is elesik.
Oh sármelléki, törpe Thermopilé –
Haloványul a legendás görög
merészség és ravaszság a huszárok
merészsége és nagy esze mögött.
Megindultak, -- nem le, az ellenségre:
a hegyre föl és másfél napon át
kerülgették, csak járták körbe-körbe
a vén Kálvária-hegy derekát.
A hegy mögött, mint színfalak mögött, még
csizmát és csákót is cseréltek ők.
Előbb huszárok, most bakák vonultak
a hüledező ellenség előtt,
mely várta, várta rettegve, mikor dől
nyakába az a tenger népözön.
Husz tűznél főzték a gulyást a lányok
a másik hegyen, a Tüköcsösön.
Megdördült ott lenn végülis az ágyu,
hetedhatárig körözve szavát.
Kihullt a sorból fenn egy-egy huszár, de
a többi csak járt, csak vonult tovább.
Míg fel nem tüntek baltákkal süvöltve,
mint a nádasok csikasz-kölykei,
a pusztaiak… s a szemközti dombon:
Dégről Perczel, Szilasról Görgey!
Szorító, Lődöző… egy-két dülőnév
hirdeti csak, mi történt azután.
Minthogyha ott lettem volna, merengve
ülök az őszi, vén Kálvárián.
Vadászkutyám elnyúlva vár, a puskát
papírral cseréltem föl térdemen.
Nem a cserjésnek, fent az őszi égnek
bozótját kémleli tekintetem.
Hegyre kerültünk… vagy hegyre szorultunk
barátaim, de megritkult sorunk!
S be védtelen, jajt-zümmögő alattunk
az édes ország, melyért harcolunk;
s be ingatag a hídfő és be hangos
az ellenség!... hogy tódul már felénk!
Még rejti gyáván – változik a harcmód –
de látom én már minden fegyverét!
Nem hull golyó még ránk. De hogyha hull is,
ha a veszély, mint zápor megered:
játsszuk már végig halálos mosollyal
e ríkató-vidító szerepet.
Nevetnünk kéne, hogy vagyunk, megyünk még
ezrek dalaként fujva énekünk –
Ha lesz jövő: hadat talál helyünkön –
legyőzhetetlent, ha mind itt veszünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése