SESÍRUHÁMSESÍCIPŐMSESÍSEHÓ
így aztán olvasok, tallózgatok, egy-egy kincset, egy-egy friss élményt megosztok.
Képtárnézegetés közben ráakadtam Nőtincs, a nógrádi kis falu I. világháborús emlékművére, feliratán az elesettek közt Babka Károly nevére.
Anyai rokonom volt, akiről semmit sem tudok. Hány és hány ezer frontokon elesett, fogolytáborokban elpusztult, eltűnt magyarra kéne emlékeznünk!
Napjainkban ASINARA, a SZAMÁR-SZIGET az egykori fogolytáborok, majd börtönök gyönyörű mediterrán szigete nemzeti park, ahol csak korlátozott számú turista meghatározott útvonalon, vezetővel mehet a különleges növényzetet és a kószáló albínó szamarakat csodálva.
A vezető nem szívesen hallja az érdeklődést a magyar emlékek iránt, igen szűkszavúan válaszolgat, olvasom a nemrégiben ott járt Margittai Gábor írásában
(Monarchiás haláltáborból a maffia börtöne - Magyar hadifoglyok a szardíniai Szamár-szigeten)
Amikor a fogolytáborokat felszámolták, a szigetet kiürítették, amit lehetett elvittek.
Mára csak Lőrinczi László A Szamár-sziget foglyai c. írásából tudjuk, hogy régi olasz folyóiratban látta fényképét annak a monumentális szoborcsoportnak, amelyet ott raboskodva fogolytársai emlékére alkotott Nemes Ősz György szobrászművész.
A Campo Perdu nevű (központi fekvésű) táborban már csak az alapja van annak a nagyméretű szobornak, hála Ferrari tábornoknak, megmaradt a fényképe.
A négy-öt méteres magasságú mű alapvető koncepciója az, hogy egy megalázott, emberi méltóságából kivetkőzött tömegből magasra emelkedik egy hősi figura, a harcoló-küzdő férfi.
A szobor címe: A nagy utazás. Fényképét sajnos nem találtam a világhálón...
Gyönyörű vállalkozás volt a szerbiai via crucis viszontagságainak a kőbefaragása! Ferrari tábornok is azt írja, hogy a szobor nem közönséges művészi érzékenységről tanúskodik.
Asinara, a szardíniai Szamársziget elfeledett magyar foglyairól a nemrégiben túl 90. évén elhunyt Lőrinczi Lászlótól:
"Még egy hétig kellett várakozniuk vízben-esőben, amíg sor kerülhetett a behajózásukra. Naponta egyetlen kanálnyi lisztet vagy rizset kaptak táplálékul! Eljött a karácsony is. A szerbek tíz fogolynak húsz kanálnyi lisztet (természetesen nyers lisztet) és egyetlen kerek komiszkenyeret utaltak ki (igen, tíz embernek egyet) a szeretet ünnepére. A halálesetek száma ijesztően megnőtt ezekben az utolsó napokban. Hét napi éhezés után kaptak végre egy-egy kenyeret és egy-egy adag húst az olaszoktól; de az őrséget továbbra is a szerbek gyakorolták, az utolsó pillanatig. A kikötő előtt, hatalmas sártengerben várták a foglyok a behajózást, szörnyű körülmények között. Már nem is voltak emberek, hanem állatok, akik tépték-marták egymást egy darab kenyérét, leütötték a gyengébbeket, mindenükből kifosztották őket, és előfordult, hogy még a kannibalizmustól sem riadtak vissza. (Ezzel kapcsolatban az olasz hatóságok később vizsgálatot folytattak, és találtak is tanúkat, akik megerősítették ezt a szörnyűséget.) A szerb katonák az utolsó pillanatig folytatták a motozást, azaz mindent elvettek a foglyoktól, amit csak lehetett főként a lábbelifélét, és bikacsökkel verték azokat, akik megpróbáltak ellenállni.
Mindezek a dolgok elhalványultak azokhoz a szenvedésekhez képest, amelyeket azoknak kellett elviselniük, akik Kelet-Szerbiából, a bolgár határ közeléből indultak neki a nagy útnak állítja az emlékező. Ötvenhat napos, erőltetett ütemű menetelésük során fejenként mindössze 6 kg 80 deka kenyeret, 3 kg lisztet, 7 krumplit, 4 kanál nyers rizset és másfél dekányi húst kaptak ellátmányul. Elképzelhető, hogy a túlélők milyen állapotban érkeztek meg Valonába! És hogy miként és mivel egészítették ki a táplálékukat, azt el sem tudjuk képzelni.
Nem lehet csodálkoznunk azon, hogy ez a teljesen lerongyolódott, piszkos, fizikailag a nullára süllyedt sereg már a behajózás előtt tele volt kolerással. A több napos várakozás amelynek folyamán az olaszok némileg besegítettek a foglyok táplálásába, talán éppen azért volt, hogy a kolerások elhulljanak, s csak az egészségesek folytassák az utat.
Gyógykezelésről szó sem lehetett, de még egészségügyi ellenőrzésről sem. De a kolerának hosszú, körülbelül kéthetes lappangási ideje van, tehát nagyon sok fogoly betegen szállott hajóra. Az elszállítást öt-hat hajó végezte, némelyik többször is megfordult Valona és Asinara között. Az út három-négy napig tartott.
Ma már lehetetlen megállapítani, hogy a hajózás idején az olasz legénység hány holttestet dobott a tengerbe, minden különösebb ceremónia nélkül. Előfordult, hogy egyik-másik hajó halottakat jelentett megérkezésekor. Ezeket a sziget parancsnoksága kénytelen volt visszaküldeni a nyílt tengerre, hogy ott megszabaduljanak a tetemektől. Ám az is megtörtént, hogy a visszafordított hajó nem távolodott el elég messzire; néhány nap múltán a tenger kivetette a hullákat a szárd partra, ami rémülettel és borzalommal töltötte el a lakosságot. Tiltakozására a sassari kerületi prefektus több hétre halászati tilalmat rendelt el az Asinarát környező vizekben, amelyek a háborús körülmények közepette meg éppen jelentős mértékben biztosították az élelmet az egész vidéknek, s természetesen a már partra szállított hadifoglyoknak is. (A tilalom 1916 január közepétől február elejéig volt érvényben.)
Emlékezőnk 1915. december 29-én szállt hajóra Valonában, az olasz katonák ígérgetései ellenére bizony étlenül. Az Armenia nevű gőzös vette a fedélzetére sok száz társával együtt. Enni nem kaptak, de a tudat, hogy megmenekültek a szerbektől, mindenért kárpótolta őket. Reggel már reszkető tagokkal álltak sorba az ételért; amely nagyon szűkösnek ígérkezett első látásra is; egy kis laska volt, hozzá darabka kenyér, vagy maréknyi rizs. Miért? Valószínűleg azért, mert az olasz orvosok tudták, hogy a kiéhezett társaság nyomban megbetegszik, ha túlságosan megrakja a bendőjét. Mondom, valószínűleg, de az is lehet, hogy ez volt az előírt ellátmányuk. A foglyok mindenesetre nem sokat törődtek az okokkal, hanem feldühödve, vadul vetették magukat az ételre, és pillanatok alatt befalták. Nemsokára úgy kitört a rettenetes hasmenés, hogy a latrinák előtt tolongva várták sorukat az emberek, és néha tettlegességre is sor került egy helyért. A hajón elképzelhetetlen bűz uralkodott. Csak másodnap kerülhetett sor tisztálkodásra, amikor is az olaszok zubbonyokat, nadrágokat, bakancsokat és fehérneműt osztottak szét a foglyoknak. Érdekes, az emlékező külön kiemeli, hogy egy-egy nagy zsebkendőt is kaptak. De közben már szaporodtak a halálesetek.
Január 2-án szálltak partra Asinarán, mintegy négy kilométernyire attól a helytől, ahol épületeket láttak. Ott, ahol a szárazföldre tették lábukat, csak bogáncsos-köves pusztaság várta őket.
Az első pillanatokban lehetetlen volt megállapítani a partra szállított emberek számát, valamint a betegekét, akik nyomorultul adták ki lelküket, bajtársaik közönye közepette. Azt a fáradságot sem vették maguknak, hogy kivigyék a halottakat a sátorból, hanem mellettük aludtak. Sőt, a szenvedéstől és nélkülözéstől lealjasult emberek nem átallották elrejteni a holttesteket, hogy megszerezhessék a nekik járó ételadagokat. És ha ezt már nem folytathatták, mindenükből kifosztották őket, és meztelenül cipelték ki a szerencsétleneket a puszta mezőre. Úgy tetszett, hogy az éhségüket egyszerűen lehetetlen kielégíteni: ehhez a kiosztott adagok nem voltak elegendőek. És szörnyű volt nem egyszer látni, hogy a vállukra vették mocskos rongyokba burkolt baj társukat, s miközben azt mormogták: marad (beteg), a kezüket nyújtották a beteg bajtárs kenyérdarabjáért, holott az már napok óta halott volt.
Az általános emberi állapotok csak nagyon lassan változtak meg: kezdtek kialakulni a rendezett táborok, megkezdődött a főzés és az egészségügyi ellenőrzés. De pusztított, még hónapokig pusztított a foglyok között a kolera.
A legnagyobb feladat G.P. Ferrari tábornokot, a sziget új parancsnokát várta. Higgadtan, példás lelkiismeretességgel látott neki a megoldásuknak, és pontos naplót vezetett az eseményekről, valamint a foganatosított intézkedésekről, már 1915 decemberétől, amikor gyakorlatilag kezdte átvenni a helyi parancsnoki teendőket Marini tábornoktól.
Ezt a naplót később, tíz évvel a háború befejezése után 1929-ben ki is adta Rómában, fényképek kíséretében. Ritka könyvnek számít, de az esetleges kutató-utódokra gondolva ide jegyzem, hogy tanulmányozható a római és a nápolyi Nemzeti Könyvtárban, valamint a cagliari Városi Könyvtárban. A szerb fronton fogságba esett osztrák magyar katonák sorsát illetően ez a Jelentés (Relazione) a legfontosabb és leghitelesebb kútforrásnak tekinthető, s nem lehetünk eléggé hálásak érte Ferrari tábornoknak."
A Szamársziget tömegsírjaiból a 30-as években gyűjtötték össze a csontokat, az osszárium, ahol elhelyezték az osztrák-magyar katonák csontjait. Az épületet úgy konstruálták meg, hogy úgyszólván nincs szüksége belső világításra, a hatalmas üvegtárolók kívülről is jól láthatók.
Az alábbi idézet Margittai Gábor írásából való:
"Luca Gorgolini fiatal bolognai történész az I. világháború egyik legdrámaibb történetének tartja az asinarai odisszeát. Néhány hónappal ezelőtt könyve jelent meg I dannati dell' Asinara (Asinara nyomorultjai) címmel az "ördög szigetéről", amelyben korabeli dokumentumok, levelek, tanúvallomások, emlékiratok,az albániai olasz expedíciós erők és az őrök beszámolóialapján rekonstruálja az eseményeket és a körülményeket. Kérdésünkre Gorgolini úr megerősíti, hogy Asinarát az olaszok tökéletesen kiradírozták az emlékezetükből. Kutatásai szerint is egyébként 2400 magyar katona volt a túlélők között, akiknek az állapotáról többek között a magyar Schatz Róbert pszichiáter számolt be - a sassari őrültekházába zárt bajtársakról jegyezve föl adatokat."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése