Kínai emlékmorzsák 2000 őszéről

Már nyolc éve, hogy Kínában jártunk!
Kórusunk meghívót kapott a II. Ázsiai Kulturális Fesztiválra Sanghajba.
Kísérőnk és idegenvezetőnk kínai utunkon az évtizede Magyarországon élő, a kínai és a magyar kultúra közti kapcsolatokon dolgozó középkorú úr. Meg kellett volna kérdezni tőle akkor, a sok hosszú utazás alatt lett is volna idő erre, hogy miért cserélte fel a Pekingi Központi Zenekar karmesteri állását magyarországi kulturális vállalkozásokra.
Kína százszor nagyobb mint Magyarország, százszoros népesség, írtam nyolc évvel ezelőtti jegyzeteimben. Azóta is csak nő, növekszik a népessége, úgy tűnik, felfalja a világot. Még a XX. században emlegetett mondás jut eszembe: jön a sárga veszedelem. Ám 2000 őszén mi mentünk Kínába.

Október 27.
Pénteken Ferihegyről koppenhágai átszállással Pekingbe óriásgéppel repülünk. Egész éjjel lesem a csillagokat, mindhiába. Nemhogy közeledtünk volna hozzájuk, inkább mintha még távolabb kerültek volna – titok ott fenn minden! A virradat közeledtével az egyik utaskisérő hölgy valami tálcaszerű eszközzel a gép mindkét oldalán letolja az ablakokon a merev redőnyt. Csakhogy mi kiváncsiak vagyunk! Hajnali kettőkor kel fel a Nap, felhőtlen égbolt, szürkésbarna hegyeket, befagyott óriás tavakat, folyókat, havat látunk.
Ázsia felett repülünk:


Csak mi vagyunk ébren, a rutinos utasok alszanak, mint a tej. Az órámat ½ 3-kor állítom ½ 9-re. Finom meleg vacsora volt, most meg – hajnali 3 – osztják a reggelit. Felhők fölé érünk, rázkódik a gép, a kávét csak kilötyögtetve tudják kitölteni az utaskísérő hölgyek. Hiába, no, néha odafent is göröngyösek az utak.
Helyi idő szerint ¾ 11-re érkezünk Pekingbe. Busszal megyünk az elegáns GOLDEN MOUNTAIN hotelbe, teavizes hőpalack, papucs, köntös, pompás fürdőszoba, gyors fürdés, aztán pihenés nélkül érkezünk – egyórányi buszozás után – a Pekingi Nemzeti Könyvtárba, első fellépésünk színhelyére. Az esti utcán halvány lámpafényben dolgozik a borbély a járdán. A könyvtár hatalmas szocreál épület, farkasordító hideg, kétórás koncertünk nagy sikert arat. Az óriási színházterem is fűtetlen, a közönség kabátban ül, előadás után látjuk, hogy biciglire pattanva távozik.
Biciglierdő Sanghajban:


Sikeres a koncert, Gudzsi aprótermetű karvezetés tanára végezetül elvezényli nekünk a kínai népdalt – ezt velünk énekli a közönség - és az ő kívánságára Kodály Esti dalát, fantasztikus empátiával, magyarul mondja a szöveget, egy ideig Magyarországon tanult a Zeneakadémián. A sikeres est után sokfogásos vacsora az éjszakában egy kis étteremben, ahol sorfalat áll nekünk a személyzet.

Október 29. vasárnap reggel buszozás a kagylótenyészethez, igazgyöngy kiállítás, pazar.
Irány a Nagy Fal!
Márványbejárat:



Ez a szakasza a legmeredekebb, komoly erőpróba. Minden nációból vannak látogatók. A kínaiak, úgy tűnik, valóban komolyan gondolják, hogy egyszer az életben meg kell látogatniuk ezt a világhírű nevezetességet, erőlködnek a lépcsőkön 2-3 éves csöppségek és öreg apókák, akiket karonfogva támogatnak. Pekingbe visszabuszozva ízelítőt kapunk a „belvárosi” közlekedésből is: balra akar kanyarodni buszunk.
Utcakép:


Közel egy órába kerül ez a manőver, pedig mindössze egy parkolóhelyet keresünk. A Szén hegy bejáratához kerülünk tévedésből. Itt az emberek megszokott vasárnapi életüket élik, a hatalmas gyönyörű parkban különböző összeverődött csoportok énekelnek. Mi is énekelünk, önkéntes kínai férfi vezényel, idős néni állandóan a nyomunkban jár és velünk énekel.

Október 30.
No, akkor most megyünk busszal a Tiltott Város felé. Kiszállunk a Tienanmen tér innenső végén, gyaloglunk Mao mauzóleuma felé, hatalmas képről mosolyog biztatóan népére Mao Ce Tung, kulturális forradalma a világ egyik legrégebbi kultúrájának emlékeit majdnem teljesen megsemmisítette, a hatalmas országot egyetlen összefüggő lágerré alakította! Egy aluljárón át elérjük a Tiltott Város bejárati részét és avatott kisérővel – egy idős úr, aki több mint 20 évig Kína magyarországi konzulja volt - végigjárjuk a volt császárok palotarendszerének udvarait. Megdöbbentő, egyedülálló élmény! A bejáratnál rengeteg emléktárgyárus, Mao elnök képével ékesítve az öngyujtó, vörös könyvecske, Mao idézetek gyűjteménye.
Már hazajőve nézzük meg Az utolsó kínai császár c. filmet, olvassuk a huszadik századi lidérces kínai történelem három asszony sorsában elmesélt Yung Chang: Vadhattyúk c. , háromnemzedéknyi nagycsalád életének regényét.
Délután 16 órakor indulás Pekingből a régi főpályaudvarról vonattal, miután átverekedtük magunkat a ki tudja mióta batyuikon üldögélő utazásra várakozó óriási kínai tömegen. A látvány szorongást kelt bennem, nehogy véletlen elszakadjak csoportomtól. Minden egyes csomagunk elektromos ellenőrzése után beterelnek kordonok között a vonatunkhoz, megrohamozzuk a nekünk fenntartott vagont, a fiúk az ablakokon át dobálják fel csomagjainkat, indulunk Sanghajba, a 13 millós városba! A vonatút felejthetetlen, az egyes fülkék ajtó nélkül, függönnyel elválasztva a folyosótól.

A vagonban nemcsak mi utazunk, két fülkét kínai utasok töltenek meg. Elsuhanó szürke városok, falvak, rizsföldek. Amint besötétedik, a személyzet behúzza a függönyöket az ablakokon is, nincs kukucskálás. Hatszemélyes fülkénk falán csókolózó papagájpár képe, hát nem otthonos? Iszonyú fejgörccsel várom, hogy végre megérkezzünk...



Fiatal utaskisérő serénykedik, este a folyosói szőnyeget felgöngyölíti, reggel vissza, ám honfitársaik után a szemetet már sokkal ritkábban takarítják el. Döbbenetes ahogy esznek a kínai utasok, környezetük szemetes, mindent szétdobálnak, valami maghéjakat a padlóra köpködnek. A WC leírhatatlan, ám kedvünk töretlen, rögtönzött előadást tartunk az utaskisérőknek, akik a kínai népdalt velünk éneklik, a rizspálinka is emeli a hangulatot.

Október 31.
A 22 órányi megpróbáltatás után megérkezés Sanghajba a 17 éve kiemelt gazdasági övezetté nyilvánított 13 milliós városba, nagy örömmel vesszük birtokba a HUANG-HU, a Kék folyó partján fekvő elegáns szállodánk a LIANG HOTEL 11. emeleti kényelmes szobáját. Délutáni séta a folyóparton, nézzük a kikötői forgalmat, a hatalmas hajókat, a nagy Mao szobrot. Fantasztikus utak, este kivilágított többszintes felüljárók, fényárban úszó felhőkarcolók.

November 1.
Reggeli a hotelben, teljes fellépő szereléssel indulunk városnézésre, az esti szereplésig már nem jövünk vissza. Fantasztikus a város, folyamatos az építkezés, sorra tűnnek el a régi negyedek, helyükön felhőkarcolók épülnek. A kis házacskák kézműves lakói, akiknek félig az utcán, félig egyetlen helyiségből álló lakásukban van műhelyük, nem örülnek, emeletes modern házba költözve elveszítik munkájukat.
"Gyorséttermek" sora a felhőkarcolók árnyékában:


Erről csak egy-egy félmondat hangzik el kisérőnktől, pedig de sok kérdésünk lenne, ha választ kaphatnánk! Ebéd újabb elegáns szállodában, már elég ügyesen varázsoljuk szánkba pálcikával az ételt.
A Fesztivál park, fellépésünk színhelye hatalmas, gyönyörű, minden pontján ünneplőbe öltözött (vetkőzött) csoportok vártak fellépésükre. Kevés az ernyőnk, a fellépőcipőnk átázik, a hosszú szoknyák vizesek, az egyik szinpad előtt zene ritmusára szökell a víz egy legalább 20 négyzetméteres felületen, egy operatőrt nyakonlocsolva.

Fesztiválpark bejáratánál:



Egyenes adásban közvetíti a TV a fesztivál megnyitóját, bár esik az eső, az egész ünnep hangulata olyan, mint egy világifjúsági találkozó, mi vagyunk a legöregebbek…Mögöttünk a szinpadon 6-8 éves kislányok apró tüllruhácskában próbálták táncukat a hideg esős időben, fegyelmezetten várva, míg feltűnik a lépcsősor alján tengernyi biztonsági kísérő között a kulturális miniszter. Várakozás közben figyelhetjük a sürgő-forgó rendezők seregét, söprik az esővizet a vörös szőnyegre terített nylon védőszőnyegről, mókás, ahogy csúszkálnak rajta, nagyon síkos. Végre maroktelefonjukon jön a hír, hogy közeleg a küldöttség, a hírre pillanatok alatt felgöngyölítik a védőszőnyeget.
Az ünnepi megnyitó legelső műsorszáma esernyők alatt a Budapesti Bartók Kórus előadásában Kodály Balassi Bálint szövegére írt Szép könyörgés c. műve, amint megjelenik a végeláthatatlan vörös szőnyegen a kínai kulturális miniszter, egyórás késéssel, teljes szívünkből zengjük: „Nincs már hová lennem, kegyelmes Istenem, mert körülvett engem szörnyű veszedelem”. Néhány pillanatra megáll az előttünk elhaladó miniszter, majd továbblép, rátapadt kisérője int, hogy abbahagyhatjuk. Nem ezért fagyoskodtunk egy órát, míg végre megjelentek, bizony végigénekeljük, ha csak elmenőben hallják, akkor is! A záróakkord pompás tüzijáték, aztán buszozás, nagyon finom éjszakai vacsora egy újabb hotelben, minden asztalhoz gyógyírnak egy üveg rizspálinkát rendel kisérőnk.

November 2.
Szabad program, kószálás a fantasztikus városban, kószálás a sanghaji bazárban:
aztán megint sokfogásos ebéd, most az elegáns ASTRONAUTICS HOTEL-ben, délután szereplés a RÉGI SZÍNHÁZ-ban, a Sanghaji Opera kórusával szerepelünk, az egyik műben fantasztikus szoprán szóló, a másik meg igazi Mao darab. Fellépésünk előtt az öltözőbe a közeli Mc Donald’s-ból hozatnak nekünk hamburgert és jeges! kólát. Sikeres koncert, az előadás végén magyar zászlócskákat visznek a nézőtérre ketten. A legboldogabb zászlójával egy magas, ősz amerikai, aki elmondja, hogy szülei Székelyföldön születtek és kéri, hogy énekeljük el neki a Székely himnuszt. Angolt tanít Sanghajban, a felesége kínai.
Újabb fantasztikus vacsora éjfél után az Űrhajósok szállodájában, együtténeklés a kínai vezetőkkel.

November 3.
Városnézés, Sanghaj legmagasabb épületének 54. emeletéről gyönyörködünk a városban:


Délután újra utazunk, most Zheng Zhou 6 milliós városába, Gudzsi, a kisérőnk szülővárosába, az indulásra a VIP váróban várunk, ám itt is izgalmas a beszállás előtti néhány perc, mert a helyi tömeget is kiengedik a másik váróteremből. Végre újra vonaton vagyunk, ez már csak röpke 14 órai vonatozás!

November 4.
Megérkezünk, hatalmas csapatokban guggoló, batyus, barna bőrű minket bámuló belső-kínaiak között törtetünk közeli szállodánkhoz. A pályaudvar hangosbemondója közölte a tömeggel, hogy jövünk, minden lépésünket operatőr követte a szálloda halljáig.
Délelőtt 11-től két órán át életveszélyes körülmények között utazunk két busszal a harcművészeti oktatásáról híres Saolin kolostorba. A közlekedésben senki nem veszi figyelembe a záróvonalat, mindenki mindenkit előz, fantasztikus keveredés, biciglisek, gyalogosok, triciglisek, motorosok, autók, teljes összevisszaság. Az utcákon zajlik az élet, az útmenti sávon főznek, árusítanak, szerelnek, dolgozik a borbély, fekszenek, üldögélnek. Élve érkezünk meg a Saolin kolostorba, a kung-fu főmestere vezet végig a palotasoron (olyan, mint a Tiltott Város), a kollégium ebédlőjében ebédelünk, nagyon igyekeznek ellátni minket. A különböző korú fiúk félórás fantasztikus bemutatót tartanak nekünk csoportosan és egyénileg is, jutalmuk lelkes vastapsunk.



A visszafelé vezető úton mindnyájan alszunk egy kicsit, szerencsére mert legalább nem kommentáljuk a sofőr manőverezését az úton. Megtapsoljuk, amikor a szálloda elé ér este 6-kor, nagy rohanás, mert 7-kor indulás egy nagy szinházba, ahol fél nyolckor kezdődik a fellépés – közvetítés egyenes adásban - kétféle fellépőruha, siker, a közönség ismét a kínai daltól lelkesedik. Ha tudnák, hogy mennyit gyakoroltuk a kiejtést! Vacsora és másnap reggeli szállodánkban.

November 5.
Reggeli után vásárolni indulunk, a hatalmas áruházban megcsodálnak minket, nevetgélnek a fiatal eladólányok, európai ember ritkán jár erre. Amikor egy pár cipőt akarunk venni maradék pénzünkön, mert Kínából nem szabad Yüant kihozni, kiderül, hogy egy kis híja van. Körülvesznek, lelkesen számolgatják pénzünket és a cipősdobozra azt az összeget írják kacarászva, amennyi a mi Yüanunk.
Ebédelni egy olyan étterembe visznek minket, ahol az asztalon forróvizes lábaskák voltak előttünk, mellettük különböző zöldségek felszeletelve, fűszerek és vékony sonkaszeletek. Egy darabig tanácstalanul nézegettünk, mit is kéne ezekkel kezdeni, végül mindnyájan finom levest főztünk magunknak. Az ablakon egy idős bácsi nézett befelé vágyakozva, látszott rajta, hogy ez az étterem elérhetetlen álom volt számára. Az étterem személyzete nagy szeretettel vett körül minket, közös éneklés, fényképezés, integetés közepette köszönünk el.
"Zengazének"




Délután egy gyermekkórussal találkozunk a szinházban, közös éneklés. Este utolsó vacsora Zheng Zou-ban, Pazar! Minden asztalnál piros ruhás lányok adják a forróvizes kéztörlőket, mustszerű szőlőlét töltögetnek állandóan, sok fogás, mint mindig. Megmutatja az egyik kislány, hogy kell enni az új fogást: pálcával teszi tenyerébe a palacsintát, bele a megmártott kacsahúst (pekingi), hozzá hosszúra vágott hagymát, összetekeri a pálcikákkal, majd elénk teszi. 16 féle ételt ettünk, mind finom volt! Vacsora után itt is nagy búcsúzkodás. Indulás a vasúthoz, Pekingbe utazunk újra, most már végre szép vagonban, I. osztályon.

November 6.-7.
Pekingből ½2-kor indul a gépünk Koppenhágába.
TV-n keresztül látjuk, merre járunk, ½9-kor vakító napfény! Az átállított idő szerint 7 óra a különbség. Koppenhágában 23 órakor landolunk, ahogy ereszkedünk, gyönyörű a kivilágított város képe.
A felszállás előtt és a gépen is énekelünk a személyzetnek. Érkezés után kis sárga vonaton megyünk az Excelsior hotelbe, aztán egy éjszakai városnézés során egy kivilágított elegáns étterem ablakán én is bebámulok, mint az a kínai bácsi, nekem is elérhetetlen ez a luxus...
Néhány órát alszunk, majd egy svédasztalos, sajtokban tobzódó reggeli után még szétnézünk a városban, csúnya esős idő van. Repülőnk ½3–kor indul Budapestre, ¾5-kor vagyunk Ferihegye, telve élményekkel, de nagyon jó újra itthon lenni!

1956 emlékére...

Már két év telt el azóta...
AUSZTRÁLIÁBAN A BARTÓK KÓRUSSAL

Az 1956-os forradalom 50. évfordulója alkalmából rendezett ünnepségsorozatra Sydneybe utaztunk, az ÚJ DÉL-WALESI MAGYAROK SZERVEZETE (NSW) meghívására

Beszámoló azoknak szeretettel, akik nem jöhettek velünk

UTAZÁS
2006. október 18. Budapest: Hihetetlen kaland, mégis igaz, hogy Sydneybe utazunk, bár Ferihegyről a Lufthansa Airbus gépe ¾ óra késéssel indul. Szép napos idő, emelkedünk, megszokhatatlanul gyönyörű a Föld! Este 6 órakor a Fertő tó fölött repülünk, szendvics, bor, sör, juice és az Alpok hegyeinek látványa, még sötétedés előtt.
Münchenben rohanás a pekingi géphez, felvezető hölgy táblával irányít, mozgójárda, óriásgép az Air China Boeingje ¾ 8-kor indul. Óriáskivetítőn itt is bemutatják a mentőmellény, az arcmaszk kezelését, hogyan kell leereszkedni légikatasztrófa esetén a vészkijáraton át a tengerbe, egy felfújt csúszdán. Nemigen figyelem a részleteket, nem bízom benne, hogy túlélném. – Vacsora: hal, rizs, kompót, saláta, a sör német, a repeta már kínai, vörösbor, narancsjuice. Folyamatos reklám a kivetítőn, jó lenne ha inkább azt mutatnák, hol járunk, milyen magasan a vaksötétben. Rendnek kell lenni! Végigjár a stewardess és lehúzatja az ablakredőnyt, ½ 10-kor, ismerős a helyzet, pont mint a kínai turnénkon ahol a vonatablakot este tízkor elfüggönyözték, még a folyosói szőnyeget is felhengerítették. Szunyókálás, majd éjjel 2 órakor nyakfájással ébredek, kinn napsütés a felhők felett! A kivetítő jelzi, hogy Mongólia Sayan hegysége fölött járunk, kopár, néhol havas csúcsok, folyók kanyargó szalagja. Még az otthoni idő szerint jár az órám, ½ 3 van, egy óra múlva hozzák a kiadós reggelit, és ½ 5-kor ereszkedünk le Pekingben. A repülőtér óriási, tengernyi nyomtatványt kell kitöltenünk, vándorolni egyik ellenőrző pulttól a másikig, míg otthon ½ 8 van reggel, itt délután ½ 2, ülünk a váróban, jó lenne egy kávét inni, de jüanunk nincs, egy kávéért nem érdemes váltani. A mesterségesen felduzzasztott adminisztráció miatt mindenütt nagy személyzet. A WC előtt elegáns formaruhás fiatal hölgy, az előtérben 4 másik, alig mertem bemenni tőlük a fülkébe!
Várunk a beszállásra Sydney felé, még egy óránk van, tisztálkodás, átöltözés, aztán este 6 óra 15 perckor indulás! Meglepetésünkre Sanghajban ki kell szállnunk a gépből, a repülőtéri labirintusban le-föl vándorolni, újabb nyomtatványokat kitölteni, egy óra alatt végzünk is, visszaszállhatunk újabb motozás után. Úgy hiszem, Kínában teljes a foglalkoztatottság, nagy önérzettel ha mást nem, ezerszer ellenőrzött iratokat újra könyvelnek! Már ½ 11, amikor végre felszállunk és indulunk Sydneybe! Eltelt az éjszaka, dagadt lábbal, ragyogó napsütésben az óceán felett repülünk, osztják a kínai lányok a reggelit. Lélegzetelállító látvány az öblökkel szabdalt part, a vízre épült leszállópálya, a város képe.

VENDÉGLÁTÓINK
Érkezéskor mindnyájunkat a repülőtéren várnak a vendéglátó családok, kocsival „szállásunkra hajtatunk”, minket Kardos Béla visz házigazdáinkhoz kocsiján, ő vezető személyisége az ausztráliai magyaroknak, rendkívül szimpatikus, művelt, mint megtudtuk, nyomdája van, felesége tanár. Mi Ferivel egy belvárosi 38 emeletes apartmanház 37. emeletén fogunk lakni. Szobánk, külön fürdőszobánk van, a 130 négyzetméteres lakás teraszáról és ablakaiból gyönyörű a kilátás. Vendéglátónk egy idős házaspár, bejárónőjük még a porszívózás végén tart érkezésünkkor. Alig tesszük be bőröndjeinket a szobánkba, Julika, a bejárónő – aki a háziakkal is tegeződik – minket is letegezve meséli, hogy délvidéki csángó lányként ismerkedett meg házigazdánk feleségével, Mártával, tőle tanult meg nemcsak angolul, de magyarul is helyesen beszélni. Azóta jár kéthetente hozzájuk, rendben tartja háztartásukat, több mint ötven éve. Ő bérlakásban lakik a város egy távolabbi pontján, onnan jár be már nyugdíjasként Mártáékhoz takarítani kéthetenként.
Elfoglaljuk a szobánkat, zuhanyozunk, átadjuk ajándékainkat a háziaknak és lepihenünk, végre ágyba! Lábam elefántlábra hasonlít, úgy megdagadt, pedig járkáltam is a gépen, tornáztattam is, hiába. Ezen az első estén még vacsora előtt kettesben belvárosi sétára indulunk, az eső szemerkél, párás idő van a Cirkularig sétálunk az öbölben és vissza, mámorosak vagyunk a látványtól!
Visszatérve ünnepi vacsorával várnak vendéglátóink, ezüsttel terítve. Húsleves, vadas marha szalonnás gombóccal, sütemény, bor. Vacsoránál kellemes beszélgetés a háziakkal, akcentus nélkül, kitűnő magyarsággal beszélnek, ami mókás, az Márta szavajárása, ha valamit helyesel: „ókéééjjj” – mondja éneklő hangon. Ezt utánozza egymás közt több kórustagunk is fejhangon, tehát más kinti magyar is így beszél.
Vacsora után Antal, akit „Tonya”-ként szólít mindenki, mesélni kezdi életüket. Ő, aki most 83 éves, fiatal polgári repülőstisztként került hadifogságba, egy belgiumi bányában dolgozott két évig, majd szabadulása után Párizsba ment, onnan vándorolt ki Ausztráliába. Itt már nem volt lehetősége, hogy repüljön, hát szobafestő céget alapított. Sikeres vállalkozóként vezette cégét 80 éves koráig, ekkor egyik fiának átadta az emeletes irodaházzal együtt, ő nyugdíjba vonult. Olyan jó híre volt cégének, hogy még a Sydney Operaház festését is az ő munkásai végezték. Amint mesélte, fia már korántsem olyan sikeres, mint ő. Néhány éve kertes házukat eladták, és a belvárosban vették ezt a szép lakást. Márta a felesége bevándorlási minisztériumi tisztviselő volt, már ő is nyugdíjas, ám 75 éve ellenére hivatalos fordító és tolmács, dolgozószobájában lexikonokkal és értelmező szótárakkal körülvéve számítógépe, másoló, nyomtató, fax. Rendszeresen fogadnak anyaországi vendégeket, művészek, politikusok, papok laktak már náluk vendégként. Még a debreceni református püspök is. Így nevezetes a vendégszoba. Telefonja sokszor csörög, van úgy, hogy telefonon fordít valakinek. Láthatólag nagyon élvezi ezt a helyzetet, kicsit fensőbbségesen kezeli galambszelídségű férjét, aki szeretettel viseli ezt. Mindketten társasági, a közéletben aktívan résztvevő emberek, hazai viszonyainkat aggodalommal figyelik, naprakészen tájékozottak.
Szombaton reggel Mártával és Tonyával négyesben a piacra megyünk vásárolni, a kínai negyedben lakunk, ez Sydney „Pestje”. Márta válogat a piacon, mi nézelődünk és megállapítjuk Ferivel egymás közt, hogy azért a mi „gagyi Titanic”-ként emlegetett Lehel piacunk rendezettebb. Hazafelé még a delicatesse üzletben vásárol Márta, magyar libamájpástétomot, a minden európai finomságot áruló cseh tulajdonos magyarul köszön. Délben az ebédhez életünkben először avokádót eszünk, finom! Márta félbevágja, magját kiveszi és citromlével meglocsolja, őrölt borssal megszórja és kiskanállal kikaparjuk. Több kórustársunk meséli, hogy ők pirítósra kenve ették. Mi még halványzöld avokádós vajat is ettünk, nagyon ízlett.

ELSŐ FELLÉPÉSÜNK
Ebéd után öltözés, fellépéshez a Magyar Házba, félórás autóút, a Budapestnél hatszor nagyobb városban. Márta piros Hondáját bravúrosan vezeti. Az ’56-os forradalom 50. évfordulójára rendezett ünnepség második részében szerepelünk, nehéz kivárni, hosszú beszédek, fűzfapoéták saját verseiket mondják el, kissé avas megemlékezések többnyire MIÉP-es stílusban. Szünet után a „Befejezetlen forradalom” c. pódiumjáték következik, egy révkomáromi színészházaspár közreműködésével. Mi a terem két oldalán felállva énekeljük „Elindultam szép hazámból, híres kis Magyarországból”.
A darab végén a terem két oldalán égő gyertyával kezünkben a szinpad elé vonul a kórus, elénekeljük a Magyar Hiszekegyet, a Himnuszt, közben kicsordul a könnyem, remeg a gyertya a kezemben, az első sorban állok. A műsor után az öltözőben többen megkérdezik, hogy rosszul vagyok-e, mert látták, hogy reszket a kezem. Nem, fáradt vagyok, mondom. Több szó erről nem esik. Meséljem el, hogy hazagondolok? Hogy hetek óta tartanak a tüntetések, a rendőri megtorlások „szolgálunk és védünk” - micsoda brutalitás! A miniszterelnöki „el lehet menni”- kiszólás, ez fáj, de nagyon.
Ottlétünk ideje alatt mondott le az ausztrál rendőrminiszter, mert egy riporter kérdésére hazug választ adott, ez kiderült, másnap lemondott.
Ausztráliában nincs joga senkinek közönyösen otthon maradni választáskor, a választás mindenkinek állampolgári kötelessége, büntetés terhe alatt.
„Amilyen virágot szakítasz, olyat szagolsz!” – ez édesanya mondása volt. Négy év múlva lehet másikat választani, ha az előbbi nem tetszik.
A sikeres szereplés után otthon bőséges vacsora. Eredmény: hányás, hasmenés, éjszaka és délelőtt, így a vasárnap délelőtti program Mártáéknak református istentisztelet az ötvenhatosok emlékére, koszorúzás a magyarok temetőjében, Ferinek alvás, nekem mosás.
Délután kórusprogram Wollongongban estig, újra hosszú beszédek, szereplésünk sikeres, a délvidéki magyarok szeretettel fogadtak, éjjel ½12-kor érünk vissza Sydneybe.
Október 23-án délelőtt a Saint Mary’s katedrálisban ünnepi szentmise keretében éneklünk, a püspök meleg szavakkal méltatja a forradalmat, a misén részt vesz Melbourneből a helyi vezetők mellett nagykövetünk is, Fodor Lajos, és az ünnepre kint lévő Szakály Sándor történész a magyar szervezetek mellett. A székesegyház kertjében egy gyönyörű virágzó jakaranda fa 3 virágát emlékbe elhozom, lepréselem. A mise után az Új Délwalesi Parlamentbe vonulunk át, a műsor elején az ausztrál és magyar Himnusszal szerepelünk, utána hosszas várakozás, amit még megnyújt egy idős férfi szívrohama. Orvosok, mentősök jönnek, hordágyon elviszik, majd néhány perc múlva mi énekelünk, szép sikerrel. A színpadról lejőve az a bácsi kapja el a kezemet és csókolja meg, aki a fogadáson odajött hozzám „egy magyarországi puszit” kérni, mert ’56 óta Ausztráliában él. Hálásak voltak a kinti magyarok, hogy jöttünk. Nekünk meg ez az út életünk nagy utazása, 22 ezer km-re jöttünk otthonról! Még elmegyünk az Operaházhoz közös fényképet készíteni, a lépcsőkön az arra járó japán turistáknak elénekeljük a Dana-danát, tapsot kapunk. Az operaház emblematikus épülete a földrésznek, már hazajövetelünk után olvasom a Magyar Nemzet cikkében, hogy a világ nyolc új csodája közt tartják számon. Hazasétálunk, vacsora, beszélgetés a háziakkal. Éjszaka Ferit a hideg rázza, kalmopyrint vesz be. Talán megfázott? Különös az időjárás, sokszor fúj a szél, hirtelen hőmérsékletváltozás teszi próbára az embert.
Másnap reggel Márta mutatja az internetről letöltött aggasztó hazai híreket, mire megyünk haza? A program közös városnézés kórustársainkkal, a hazai hírekről nem beszélünk, megosztott a társaság, mint otthon – csendben aggódunk. Járjuk a várost, kimegyünk a kikötőbe, utazunk a belvároson körüljáró magasvasúton, a monorailen, felmegyünk a Sydney Tour 350 m magas tornyába, onnan nézzük az alattunk csodálatosan kitáruló várost öbleivel, felhőkarcolóival, sok csodájával. Feri felfedezi, hogy a torony körkilátójából a mi Pitt Streeti házunk is látszik, sőt le is fényképezi.

Rohanás az esti közös próbára a Beethoven kórussal, próba után ajándékot kapunk tőlük, majd a fényárban úszó utcákon félórás sétával hazaérünk.
25-én reggel az Internetről kinyomtatott riasztó hazai híreket elolvasom, Feri a házigazda Tonya szíves ajánlásával unicummal kúrálja a gyomrát. Délelőtt vonattal, kisbusszal a koalaparkba megyünk, Ausztrália különleges állataival találkozunk, olyan közelségben, hogy a kengurut, koalát megsimogathattuk. Délután a Szent Erzsébet otthonban sikeres koncert az öregeknek, kertjében ’56-os emléktábla avatás, Himnusz. Visszafelé Kardos Béla, a magyar közösség egyik vezetője visz kettőnket kocsiján feleségével, útközben az olimpiai parkot is megmutatják. Nagyon szép, gyönyörű parkok, fasorok, szökőkutak, tó, testnevelési egyetemen sok diák, az ő unokájuk is ott tanul. Szállodák, uszodák, sportcsarnokok, külön város a városban. Az olimpia után is nyereségesen működtetik, az olimpiai falu lakásait eladták, igen kelendőek voltak. A falu utcáit olimpikonokról nevezték el, az Egerszegi utca mellett mentünk el! Az olimpiai csarnok körvonalait 37. emeleti ablakunkból látjuk. Kardoséktól a vasúti megállónál válunk el, a Citybe önállóan utazunk, lassan meg is tanulnánk közlekedni ebben a hatalmas városban. Vacsoránk már hármasban Tonyával, húsleves, marhasült, dinnye, bor. Aztán Tonya emlékirataiból olvas fel Ferinek, konyak, likőr, előtte mosás, rövidesen megyünk aludni. Márta két felnőtt lányunokájával egy francia étteremben tölti az estét, ez rendszeres, így találkoznak az egymástól távol élő unokatestvérek.
26-án, csütörtök reggel emeletes vonattal indulunk a Nagy Vízválasztó hegység központjába Katoombába, a Blue Montains központjába. Tényleg kékek a hegyek, az ok, hogy az eukalyptus fákból kiváló apró olajcseppek a levegőben lebegve kék felhőt alkotnak. Rövid gyalogtúra, csodás a liánokkal, óriásfákkal találkoznunk, aztán libegő, és a világ legmeredekebb siklójában ülve elfelejtek félni, olyan gyönyörű a hatalmas sziklaszorosban a száguldás lefelé! Csoda, gyönyörűség! A vízeséshez nem megyünk el, hiába híres, három éve nem volt annyi csapadék, hogy a vízesés vízesés legyen. Megtudjuk, hogy a koalák aluszékonyságát az eukaliptusfa leveleinek altató hatású anyaga okozza. Ha nem alszanak,a leveleket rágcsálják. Este haza Sydneybe.
26. péntek: Délelőtt a tengeri aquáriumot, óceánáriumot csodáljuk, apró ajándékokat vásárolunk az itthoniaknak, majd újra utazunk, egy másik magyar közösségbe kisbusszal, fiatal pap visz minket, többeket meg a vendéglátó családok saját kocsijukon. Útközben ő is átvisz az olimpiai falun, megmutatja az önkéntesek emlékoszlopait, ők sok ezren díjazás nélkül dolgoztak az olimpiai játékok alatt, nevük megörökítve, bevésve az emlékoszlopokon. - Eszembe jut, hogyha mi nem mondtunk volna le a világkiállítás megrendezéséről, micsoda élmény lett volna a mi fiataljainknak is a sokféle önkéntes munka, idegenvezetés, lelkesen tanultak volna nyelveket is, a világkiállítás egyéb hasznát nem is említve! - Sok érdekeset mesél, elmondja, hogy a vízhiány nagy gondja Ausztráliának, folyói rövidek, gyors lefolyásúak. Sydney lakossága évente tetemesen nő, a városból kiköltözők száma 30 ezer, a beköltözőké150 ezer, havonta! Ezért hatalmas felhőkarcolókat építenek, ahol azelőtt a belváros csak hivatali, üzleti negyed volt, mára már óriási lakóházakkal teli és folyamatos az építkezés, új városrészek is egyre nőnek ki a földből. Ázsiaiak családjai összefogva segítik egymást az ausztráliai letelepedésben, összeadják, kölcsönzik egymásnak a vállalkozáshoz szükséges összeget, aztán, ha beindul az üzlet, kihozzák családtagjaikat, visszafizetik a kölcsönt. Egyfajta „kaláka” szerint telepszenek át Ausztráliába, mint ahogy nálunk volt szokásban a házépítésnél segíteni egymásnak. Szorgalmasak, nincs velük baj, az ausztrálok a közelkeletiektől félnek. Meséli papunk, hogy egy muzulmánt több nő megerőszakolásával vádolva elfogtak, azzal védekezett, hogy náluk nem bűn egy fehér nőt megerőszakolni, aki lengén öltözik, mert a macska is megeszi az elé tett nyers húst. Szemléletes példáját nem méltányolta a bíróság, bebörtönözték.
Délvidéki magyaroknál sikeres fellépés után vacsorát kapunk, éjfélre jutunk ágyba, kocsival hoz haza Olga és Mikes Márta, két öregasszony, akik sántikálva jöttek hatalmas autójukhoz. Márta bravúrosan vezeti kocsiját az éjszakában, közben vidáman beszélgetünk. Itt minden vénasszony ilyen vagány? – ezt csak gondolom, nem kérdezem tőlük. Közelebb vannak a nyolcvanhoz, mint a hetvenhez, bizonyára köze van ehhez anyagi gondoktól mentes életüknek is, és az ausztrál kiegyensúlyozott demokráciának. Nagymamaként sok közéleti munkát végeznek, jönnek-mennek a világban, segítenek, ahol tudnak, és derűsek.
27. szombat: Városházi próba délelőtt a Beethoven kórussal, délután koncert, erre vendéglátóink nem jönnek el, ez az angol származásúak évente megrendezett show elemekkel tarkított ünnepe. A zsúfolásig megtelt városházán a közös produkció mellett egy önálló darabbal a Bartók kórus is szerepel. Békében él egymás mellett a különböző nemzetekből jött bevándorlók közössége, mindenki úgy ünnepel és azt, amit akar. Márta és Tonya ragaszkodik magyarságához, az ausztrál állampolgárságot is csak 6 év után vették fel, a brit uralkodót nem tekintik királynőjüknek. Ők ragaszkodnak magyarságukhoz, még unokáik is beszélnek magyarul. Hiába a csodálatos Sydney, Tonya megjegyzi, hogy a legszebb város Budapest.
Vacsora előtt még kimegyünk Ferivel kettesben a kikötőhöz, a Rock’sban, az eredeti telepes város felújított utcáin sétálunk és fényképezünk, és sörözünk. Majdnem vánszorogva a fáradtságtól, érünk haza, vacsorázunk, majd lefekvés előtt az internetről kinyomtatott híreket olvasom, nem éppen altatónak valók.
28. vasárnap: Egy órával előreállítják az órákat, kezdődik a nyári időszámítás. Furcsa nekünk: a kirakatokban nyári ruhák, fürdőruhák és karácsonyi dekoráció, az utcán „nyári Mikulás” csalogatja a vásárlókat.
Reggel még egy e-mail haza, utána még apróságokért leszaladunk a boltba, aztán Márta kocsival levisz az óceánhoz, Tonya nem jön velünk, valakit vár, aki segítséget kérni jön hozzá, bevándorolni szeretne Ausztráliába. Nehéz ügy, fiatalnak és keresett szakmával rendelkezőnek kell lennie a jelentkezőnek. Pontrendszert állítottak fel, a jelentkezőknek, ennek kell megfelelni. Jó szakmunkásból nagy a hiány, heti 500 ausztrál dollárt keres egy átlag munkás. Lakást, akinek munkája van, fizetéséből törlesztve 7%-os kamatra hosszúlejáratú kölcsönnel, 15% saját készpénzzel vásárolhat. Egy kórustársunk még alig érettségizett fia turistaként állandóan hosszabbítja a kinti tartózkodását oly módon, hogy újabb és újabb tanfolyamokra iratkozik be. Amíg tanul, nem utasítják ki az országból. Jelenleg a fiú szörftanfolyamot végez, egy barátjával osztja meg bérelt lakását, éttermekben mosogatással keresi kenyerét. Hazajönni nem akar.
Az ÓCEÁN lélegzetelállító! Bondi Beachre megyünk, fúj a szél, hideg a víz, fürdeni nem lehet, csak a szörfösök bírják. Feltűrjük a nadrágszárat, levesszük a cipőt és lelkendezve tapossuk a finom homokot. Jönnek a hullámok, tarajosan, fehéren, mögöttük a végtelen kék Csendes óceán. Mint a gyerekek, úgy élvezzük, ha elérnek a hullámok, feltűrt nadrágszárunk is vizes lesz. Fényképezünk, egy nylonzacskóba néhány marék homokot, apró kagylót begyűjtök emlékül. Márta még körbekocsikáztat a luxusnegyedeken, aztán haza. Útközben nemcsak a jakaranda fák gyönyörű lila koronáját, a norfolk fenyőket, hanem a sok-sok pompázó virágot is megcsodáljuk. Gyönyörű virágú kaktuszból letör Márta egy darabot, hazahozzuk, itthon Feri elülteti, tervezgetem, hogy szaporítjuk, adhassunk a családnak belőle, főleg Zsófika a nagy kaktuszkedvelő, csömöri sziklakertünket is ő ápolgatja lelkesen. Délután közös hajókirándulás az öblökben a Beethoven kórussal, este az utolsó fellépés az újabb délvidéki magyar klubban, siker, vacsora, és már nagy-nagy fáradtság!
29. hétfő: kora reggel csomagolás, készülődés haza, Mártáék kivisznek a repülőtérre, 10 óra múlva lesz otthon annyi idő, mint itt most, délelőtt 10 óra.
Felszálltunk! A tengerre épült kifutópályát elhagyva a part mentén haladunk, nem győzöm a fényképezést. Búcsú Ausztráliától, már erdők, sivatagok, szavannák fölött repülünk, teli hassal ebéd után: marhapörkölt, rizs, sárgarépa, uborka, és ráksaláta, vegyes gyümölcskompót, zsömle, vaj, mangójoghurt, sör, narancslé. Órám ½ 5-öt mutat, amikor az óceán fölött a napfény a víz hullámait rózsaszínűnek mutatja, közben kicsit himbálózik gépünk. A kivetítőkön valami krimit vetítenek, kár, hogy nem azt, hol járunk! Most mutatja a kivetítő: 11582 m, -50°F, 16óra 45perc, valahol Darwin után járunk. Közben az amerikai krimi után kínai következik, míg újra szárazföld fölé érünk, kattogtatom fényképezőgépemet. Gyönyörű! ¼ 7-kor Észak-Celebesz fölött 11734 méteren repülünk, Manila irányában kint -50°F. Molucca tenger és Celebes tenger fölött haladunk, 11887 méter magasan, „S” alakú sziget fölött, kint -61°F. Manado fölött repültünk, Észak-Celebes sarkán ragyogó napsütésben, este 7 óra, megyünk a Nappal Keletről Nyugatra, hozzák az italt, vacsorát, finom, választékos, gazdag. Éppen ½ 8 van este, a kijelző mutatja: 3 óra időeltérés, nem igazítom az órámat, forró a kávé, légörvényben táncol a gép, amíg meg nem iszom a kávét, nem landolhatunk az óceánban! A Dél-Kínai tengerre érünk hamarosan, ha érünk. A második doboz sört is megiszom, és közben táncol a gép. Feri jön a hírrel, még 3 óra múlva szállunk le Sanghajban…, ha leszállunk. Addig amerikai családi vígjáték megy a vetítőn, blőd, már másodszor vetítik. ½ 9: táncol a gép, valami rémlik olvasmányaimból, hogy a Dél-Kínai tengeren sok a vihar…Hongkong közelében érjük el a szárazföldet. 1/2 10-kor Kína partvidékét fényképezem, 8991 méteren járunk, -22°F, mint egy kivilágított terepasztal – már teljes sötétség van. Háromnegyed óra múlva Sanghajban ereszkedünk lefelé. Végigcsináltatják velünk újra a hosszú cirkuszt, papír, papír, pecsét, kilométeres vonulás a folyosólabirintusban, majd 23 óra 50 perckor újra beszállunk Peking felé, ez az aktuális időzóna szerint három órával kevesebb. Hajnali ½ 3-kor érkezés Pekingbe. Újabb ellenőrzések sora, motozás, még a szandált is le kellett vennem dagadt elefántlábamról. Eredmény, hogy a vámosok ládája megtelt a Bartók kórus tagjaitól elvett 1-1 üveg ausztrál borral, amit az ausztrál kórustól kaptunk ajándékba. Szilveszterezhetnek a mi borunkkal. Hajnali 4 óra, várakozás, várakozás. Végre 6 órakor indulás Frankfurt felé. Úgy érzem, időtlen idők óta repülünk Ázsia felett, hol szunyókálva, hol ébren, lábamat ugyan tornáztatom, de feszül, formátlanná dagadt. A homályban órámról 11-et olvasok le, de hogy mennyit kell még itt ülni nem tudom. Aztán hallom a stewardessek motozását, valami, italt, ételt hoznak nemsokára. Ezen az óriásgépen középen ülünk, nem tudok kinézni, az ablakok besötétítve.
Jekatyerinburg, Omszk, Moszkva fölött repültünk még a sötétben, az utolsó kínai reggelit még elfogyasztjuk, végre közeleg Frankfurt felé Boeing 777-es óriásgépünk.
Hazai idő szerint reggel ¾ 7-kor átesünk a motozáson, csomagellenőrzésen, egy óra múlva a Lufthansa 150 fős Airbuszával óriási őszi ködben indulunk BUDAPESTRE. Másfél óra múlva Ferihegyen landolunk, csomagjainkat átvesszük, irány haza.
Ez volt közös életünk 25. külföldi útja, életünk legnagyobb utazása!

Erdélyi körutazás 2006. augusztus 17-23.

A „gödöradó” lerovása az ártándi határon, utána indulás Nagyváradra.
Egész Erdélyt átszelve, a 2200 km-es úton csak a mellékutak némelyike rázós, a közelmúltban olaszok építették újjá az utakat, EU-s támogatásból. Így kényelmes, biztonságos, bár nagyon feszített tempójú volt utazásunk.

Nagyvárad: Szent László király által alapított város lakosságának már csak 33%-a volt magyar a legutóbbi népszámláláskor. A monumentális barokk püspöki székesegyház orgonáját Mária Terézia adományozta. A templom előtt áll Szent László királyunk ércszobra. A püspöki székesegyház csodával határos módon megmentett egyházi kincsei, Szent László hermája, amit megnézhettünk, megtudtuk, hogy a Ceausescu-rendszerben az egyik mellékoltár gyönyörű magyar címerét függönnyel eltakarták, így megmenekült. Újra a katolikus püspökségé lett a kanonoksor, ebben könyvtár, öregek otthona, egyéb szociális létesítmény működik. A püspöki palota (ezt csak kívülről láttuk, még nem költözött ki a román múzeum), Tempfli József váradi püspök szívós harca nyomán jut vissza lassacskán magyar tulajdonba. Hihetetlen teljesítmény, hisz már itt is találkozunk a román ortodox „hagymakupolás honfoglalás” jelével (ú.n. ” holdas templom”, tornyának alsó részén a holdfázisokat mutató 3m átmérőjű aranyozott forgó hold). Ekkor még nem gondoltam volna, hogy egész Erdélyt teleépítik ortodox templomokkal, amelyik faluban 8 ember ortodoxnak vallja magát, oda az állam építi a templomukat, természetesen a pópát is biztosítja. Bármerre jártunk, mindenütt épülőfélben lévő ortodox templommal találkoztunk. Nagyon vallásosak a románok, amit a pópa mond, az szent, s a pópa bizony a magyarok ellen beszél. A fiait szoptató anyafarkas szobra a városok központjában felállítva, kőből, fémből, sokszor nagyon primitív kivitelben, fő, hogy hirdesse a dáko-román mítoszt.
Körösparti séta, Ady szobra, háttérben a mindig zárvatartó, múzeumnak berendezett egykor közkedvelt cukrászda, Ady kedvenc tartózkodási helye volt. Néhány szép szecessziós palota, mint a Sas palota, Nagy-Sándor József szülőháza, amit láttunk még.

A Királyhágón áthaladva érintjük Csucsát, feltűnik egy pillanatra a Boncza kastély is.
Bánffyhunyadon áthaladva döbbenetes látvány, ahogy a napfényben ragyognak bádogtetejükkel, sok-sok tornyocskájukkal a bádogos cigányok „Gábor cigányok” többemeletes bevakolatlan palotái. Az egyik palota lépcsősorának alján a terebélyes, lompos „úrnő” ült.

A Királyhágón átkelve az Erdélyi-medencét érjük el, ahol a történelmi Erdély kezdődik. Útközben halkan énekelgetem: Kőrösfői kertek alatt három kislány zabot arat, sej-haj zabot arat a lovának, szeretőt keres magának... A kalotaszegi Körösfőn felmegyünk a református templomba, a meredek úton Vasvári Pál kopjafája előtt tisztelgünk, hangosan olvassuk a tőle való idézetet: „ A nemzetek együtt egymás mellett akarnak emelkedni, nem pedig egymás romjain”.
Avram Jancu havasokból lejövő mócai a talajmenti ködöt kihasználva, leguggolva lőtték halomra katonáival együtt, aztán két hét múlva nem messze innen Petőfi is elesik.

A gyönyörű nevű Aranyosgyéresen áthaladva is látunk néhány bádogtetejű palotát.

Este Kolozsvárra érve a most épülő egyetemi negyedben, háromcsillagos, felújítás előtt álló szállóban töltöttük az első éjszakát, egy busznyi dán turista mellett, akiknek fergeteges zenés-táncos vacsorát rendeztek. Mi a terem másik részén az asztalainkra valószínűleg csak dísznek kitett gyertyát mégis meggyújtva vacsoráztunk, a vacsora kifogástalan volt, a szállás szintén. Másnap a svédasztalos reggeli után útra keltünk Kolozsvárral ismerkedni.
Kolozsvár gyönyörű virágos főterén a Szent Mihály plébániatemplom, Mátyás király lovasszobra (a magyar felirat betűinek csak a helye), román és latin felirattal, a tér másik oldalán hatalmas román győzelmi emlékmű. Rohammunkában készül a környező utcák díszburkolata, bukdácsolva eljutunk Mátyás király szülőházához. A katolikus plébánia kertjében szoborpark, Szervátiusz Jenő műveit az egyházra hagyta. Ezt mi Ferivel csak kettesben néztük meg, nagy élmény volt. A Főtér közelében a katolikus egyház kezelésében az Agapé étterem, itt ebédeltünk. Nyugati színvonal, fedett belső udvarú önkiszolgáló étterem, pompás kávézó, szálló az emeletén. Ez tényleg szeretetvendégség. Az ittenihez fogható kapuccsinót csak Dórival ittunk 20 éve Mamaiában. Már a híres Farkas utca neve sincs magyarul kiírva, de a nagymúltú református templomban – amelyet gótikus stílusban Mátyás király építtetett a saját költségén - kedves magyar asszony magyarázatát hallgathatjuk. A Babes-Bolyai egyetem aulájába is bekukkantunk, az utcán figyelem a járókelőket, alig hallani magyar szót. A házsongárdi temető bejáratánál csalódva veszem észre, hogy a húsz év előtti nagy fekete eligazító tábla nagyjaink sírjairól már nincs meg. Nagyon sok az új, már román síremlék, de még megtaláljuk azt a néhányat, amit mindenképpen fel akartunk keresni.

Nehogy zárva találjuk a Kultúrpalotát, előzetesen útba ejtjük Marosvásárhelyt, ahová hazafelé útban fogunk jönni. Szerencsénk van, bejutunk, gyönyörködünk a magyar szecesszió remekében, a színházterem bejárata fölötti bronz dombormű István királlyá koronázását ábrázolja. Ezt a domborművet néhány hónapja találták meg, az udvaron 30 cm betonréteg alatt. Egy idős bácsi árulta el, hogy ő látta, amikor elrejtették, így sikerült megtalálni.
Még a homályosra sikerült felvétel is jól mutatja a bronz dombormű szépségét
A Tükörtermet újra látnom 20 év után nagy élmény volt, és ma már a „kondukátor” lepedőnyi képe és jelszavai sincsenek a folyosón, ami egykor igencsak elkeserített.
A lépcsőház üvegablakain nagyjaink képmása
A homlokzatról hiányzik a két szélső, Arany Jánost és Petőfi Sándort ábrázoló dombormű és felirat.
A Kultúrpalota előterében a Romulust és Rémust szoptató farkas…

Torda érintésével utazunk Segesvárra, sok német turistával találkozunk a történelmi hangulatú városban. Sok a felújított ház, a szászok elszármazott utódainak segítségével folyik a tatarozás Európa egyetlen teljesen lakott középkori várában. A középkori fedett falépcsőn (Schülertreppe, 172 lépcsőfok) megyünk fel a várba, valaki megjegyzi, hogy loholhatott az a diák, aki késve indult iskolába, ugyanis a várban van az iskola, ma is szép, jellegzetes szász épület. A felső vár bejáratánál az óratorony, az evangélikus vártemplomban a környékről egybegyűjtötték az elhagyott szász települések templomainak középkori szárnyasoltárait, a templom mellett gondozott temető. Ma már csak 4% a német lakosság Segesváron.
A várlátogatás után felkeressük a Fehéregyháza határában álló Petőfi emlékhelyet. A vandál módon eltorzított kőarc mellé bronzból is tettek emléktáblát az utódok, csoportunk is elhelyezte koszorúját. Bárhol jártunk magyar nagyjaink emlékművénél, szobránál, mindenütt nemzetiszínű szalagok, koszorúk voltak. Így az én szerény kis kokárdámat, amit többször a markomban szorongattam, hogy majd oda tegyem, ahol nincs szalag, vagy koszorú, visszahoztam Budapestre.

Brassó a következő város, a szász lovagok és telepesek korában fénykorát élt nagyváros. Itt a Főtéren szállodánk a háromcsillagos Capitol, gyönyörű kilátás, este szép kivilágítás. Az impozáns Városháza középkori, többször átépítve, körülötte szép épületek, a hegyekre futó utakon villasorok. A nevezetes Fekete templom a keleti gótika utolsó képviselője, ettől keletebbre már nincs gótikus templom. A Fekete templomot belűlről 1689-ben Caraffa császári generális csapata felgyújtotta, belűlről áttüzesedett a kapu feletti Máriát és a Kisjézust ábrázoló reneszánszkori freskó, amelyen Mátyás és Beatrix címere van, Mária világoskék ruhája megfeketedett, amit nemzetközi restaurátorok sem tudtak helyreállítani. A templomban 119 keleti szőnyeg van, ezeket a szász kereskedők ajándékozták, fogadalmi ajándékok, a falakat borítják. A középkori céhek emlékei is itt vannak kiállítva. A várból egyetlen kapu, a Szent Katalin kapu maradt fenn. A völgyben fekvő városra szép kilátást nyújtott Poiana, a Cenk hegy.

Rohan az idő, már a harmadik nap reggelén indulunk a Prahova folyó völgyén át Sinaiára, a fényűzően berendezett német reneszánsz stílusban épült Peles kastélyhoz. Közelében a fák közt elzárt területen, fegyveres katonák által őrzötten rejtőzik Ceaucescu egykori palotája, amit 1989 után egy rövid ideig megengedtek látogatni a népnek, ámulhatott is az aranykilincses pompán, az elképzelhetetlen luxuson, amin mi is ámuldozhattunk a 90-es évek elején vetített TV-film jóvoltából. Ma már szigorúan zárt terület! A Peles kastély ma múzeum, benn fényképezni tilos, filcpapucsban járjuk a termeket, főként a csodálatos fafaragásokat nézem ámulva. Úgy hírlik, hogy évente egyszer, Szilveszterkor a vezetők itt ünnepelnek, utána két hét a takarítás, mire újra megnyitják a palotát a látogatók előtt…Kicsit kiléptünk Erdélyből tiszta román földre.

Csíkszereda a következő állomásunk, itt három éjszakát töltünk a háromcsillagos magyar tulajdonú Fenyő szállóban, este érkezve sétáltunk az új városrészben, 83% magyar, 13% román lakosságú a legutóbbi, 1992-es népszámlálás szerint. Nagyon jó érzés volt látni a bejárat előtt lengedező sokféle zászló közt a magyart is. A magyarok kedvelt utcája a Petőfi utca, hangulatos sétáló utca, sok kiülős vendéglővel. A hagymakupolás ortodox templomok mellett épült magyar katolikus templom is, mégpedig igen nevezetes, a Makovecz Imre által tervezett Millenniumi templom.

Épülőben egy másik is, pénz híján lassacskán. A reggeli séta közben látjuk, hogy már fél nyolckor hosszú sor kanyarog vízumért a magyar konzulátus előtt, nyitásra várva. Magyarok, szeretnének Magyarországra utazni…

Székelyföld sok-sok borvízforrása igen népszerű, nem csak helyben isszák vizét, el is viszik, üvegekben, műanyag flakonokban. Több helyen palackozzák is, üzletekben árulják. A svájci Nestlé cég is üzletet látott benne, Csíkszereda határában palackozó üzemet épített, ám nem volt hajlandó áraival a helyi árakhoz alkalmazkodni, drága vizét eladni nem tudta, három hónap után az üzem dolgozóit szélnek eresztette, a palackozott raktárkészletet kiszórta az út szélére, ledózerolta és elhagyta Erdélyt. Nem adta oda se egészségügyi intézménynek, se gyerek- vagy öregotthonnak, ilyen gyalázatosan távozott. Ma több cég bérli a telepet. Sok a tönkrement ipartelep, pusztuló gyárépület a városban.
Híres a csíkszeredai jéghoki csapat, sok nemzetközi verseny győztese, szobrot is állított nekik a város, a Fenyő szálló mellett.

Madéfalván a székelyirtás emlékművénél tisztelgünk, majd a Gyilkos tóhoz vezető úton, Pongrác tetőn havasi mézet veszünk, erdei málnát. Gyönyörű erdők, rétek, szénaboglyák, lovaskocsin egy-egy cigánycsalád tűnik fel. A Gyilkos tónál havasi kürtöt fújó népviseletes csángó bácsival fényképezkedünk, zsebébe kis pénzt csúsztatva. Utunk során még néhányszor látjuk, kerékpárján járja be a turisták útvonalát. De sokszor találkoztunk málnát, mézet, havasi gyopárt áruló gyerekekkel, ha nem vett is mindig csoportunk, de apró csoki, cukorka mindig jutott nekik. A csodálatos erdei környezetben kanyargó úton a Keleti Kárpátok legszebb, több kilométer hosszú völgye a Békás szoros felé megyünk. Az idő végig nyárias, szerencsénk van. Csak saját szemmel látva hihető fenséges volta!

Gyergyószentmiklóson folytatjuk, Erdély egyik legszebb kisvárosi parkosított főtere az egykori piactér, majd a búcsújáról nevezetes csíksomlyói kegytemplom, ide zarándokol nemcsak a székelyföld népe, százezrek jönnek mindenfelől, átkel gyalog a hegyen a moldvai csángók népe is, hogy magyar nyelven hallgathasson misét, énekelhesse a magyar népénekeket.

Kézdivásárhely Gábor Áron városa, szobra a Fő téren, a valamikori öntőműhely előtt Thúróczi Mózes szobra, aki műhelyét átadta ágyúöntésre, a város múzeumának udvarán másolatban egy ágyú, eredetije Bukarestben van. Mielőtt elvitték volna, hivatalos másolatot készítettek róla. Kiállításra igényelte a múzeum igazgatója az eredetit, ám mivel nem írta alá, hogy csak kölcsön kéri Bukaresttől, állásából leváltották. A kiállítótermekben az iparos céheknek, az 1848/49-es szabadságharcnak állítanak emléket, ezen kívül többszáz népviseletbe öltöztetett babát gyűjtöttek össze. Most dünnyögöm: Gábor Áron rézágyuja fel van virágozva…
Útbaejtjük a Szent Anna tavat is, még fürdenek benne, sok a turista, mint az országban máshol is, a busz ablakából látjuk, hogy családok a kocsijuk mellett sátoroznak, patakparton, erdőszélen, parázson sütögetnek húst, kukoricát, nyaralnak, horgásznak.

Már a hatodik nap, mire reggeli után átkelünk a Tolvajos tetőn. A máréfalvi szépen faragott székelykapukat nézzük meg, majd Tamási Áron falujába, Farkaslakára megyünk. Emlékére Szervátiusz Jenő és fia Szervátiusz Tibor faragott ki egy 8 tonnás követ, a rajta látható alakok Tamási műveinek szereplői, még Ábel Bolha kutyája is ott van gazdája mellett. Az emlékmű mögött a két cserefa között az író kopjafás sírja, kövén a felirat:
„TÖRZSÉBEN SZÉKELY VOLT,
FIA HUNNIÁNAK,
HŰSÉGES SZOLGÁJA
BOMLOTT SZÁZADÁNAK
TAMÁSI”.
Korondon a sok fazekastól csoportunk tagjai jócskán vásárolnak, mi csak a különlegességnek számító áfonyapálinkából veszünk egy nagyon kedves, jóhumorú, csinos székely asszonytól, miután megkóstoltuk pálinkáját, és nagyon ízlett. Sajnos nagyon sok a tömegáru, így nincs mit összetörnünk hazafelé.

Parajdra érve helyi busszal levisznek bennünket a bánya mélyére, amit már a rómaiak is műveltek. Egy km-nyi mélyen vagyunk, és még négy emelet alattunk, ahol a bányászat folyik! A mi szintünk az asztmás gyerekeknek van berendezve, játszótér, csúszdákkal, hintákkal, mintha márványon járnánk, a fényes sópadló olyan. Homokozó helyett elkerített „sómokozó” van a gyerekeknek, ott szaladgálnak, játszanak egész délelőtt. A szülők asztaloknál, padokon ülnek a kezelési idő alatt, esznek, beszélgetnek, olvasnak, játszanak a legkisebbekkel. Sószobrok, ökumenikus templom, mindez a bányában. Hanem az a bányába le-föl ingázó busz! Ócska, büdös, zajos. Kijövet egy rövid eső elkap, de ennyivel megússzuk, közben buszunknál sódarabokat árul egy 7-8 éves forma gyönyörű, huncut kis cigányfiúcska, Bendegúz. Ügyes, többen vesznek tőle, vagy pénzt adnak neki.

Bár az előzetes programban nem szerepelt, idegenvezetőnk jóvoltából útba ejtettük Székelyudvarhelyt is, a Fő tér nevezetes magyarok emlékére készült szoborparkja, a Városházára egy pillantás, bekukkantunk a mellékutcákba, a ferences templom tatarozás miatt zárva, de kertjében nagyon érdekes emlékművet látunk, a felirata: ÜLDÖZÖTTEK ÉS ÁLDOZATOK gyorsan lefényképezzük és indulunk tovább.

Vissza Marosvásárhelyre, az 51%-ban magyar lakosú városba, ahol három ciklus után román polgármestert választottak, mivel a magyarok közül kevesen mentek el a választásra, úgy gondolták, úgyis marad a magyar polgármester. A város virágzása Bernády György polgármestersége idején volt, a XX. század fordulóján sok csodálatos épületet emeltek, a székelység kulturális központja volt, az ma is. Itt élt Bólyai Farkas és János is. Szobruk a Bolyai líceum előtt még áll. A Teleki Könyvtár palotája Teleki Sámuelé, Erdély kancellárjáé volt, aki 40 000 kötet könyvet gyűjtött élete során, a tárlókban olyan különlegességeket láttunk , mint Körösi Csoma Sándor Tibeti-angol szótárát, több ősnyomtatványt, pl. 1476-ban Velencében nyomtatott térképgyűjteményt. Itt is több időt tölthettünk volna unatkozás nélkül.
Utolsó nap már a hazautazás, a buszban filmvetítés, székely vicceket mesél az idegenvezető, a hosszú út így könnyebben telik. Egy kedves történet: Valahol megáll a busz, öreg székely kérdezi, hogy megnézheti-e belűlről. A sofőr tessékeli, az öreg ámul, dicséri, milyen kényelmes fotelok vannak a buszban, TV is, meg hűtő! A sofőr elővesz a hűtőből egy doboz sört, az öregnek adja, aki a bicskáját előveszi, a doboz tetejét lekanyarítja. A vezető szól, hogy van nyitója a doboznak, az öreg rávágja, hogy azt annak csinálták, akinek nincs bicskája!

Még újra megállunk Körösfőn, aki akar még vásárolhat. A román határon percek alatt átjutunk, a mieink csak két kaput üzemeltetnek, takarékoskodnak a személyzettel, így másfél órás várakozás után engednek be. Itthon vagyunk!!!

Még mindíg a nyolcvanas évek közepének Romániájáról

Agyagfalvi emléktáblák

Agyagfalvára mentünk, Zsuzsa lányom levelezőpartnerének, Annuskának esküvőjére.

Amikor tilos volt, büntetendő (mint nálunk az ötvenes években, lásd a Tanú c. filmet), nagy titokban borjút vágtak, reggelire frissen sült májat kaptunk. Mit is jelentett ez akkoriban? Óriási veszélyt! A lakoma ellentétéül szállongó találóskérdést tettek fel nekem néhány nap múlva Székelyudvarhelyen: ettél-e már sárkányhúst? Csodálkozó tiltakozásomra a válasz, hogy a boltokból hosszas sorbanállás után kijövők hóna alatt újságpapírba csomagolt csirkeként árult 7 fej és valami aprólék van. Ez volt a romániai sárkányhús. A 300 fős székely lakodalomhoz a meghívottak tyúkokkal, süteményekkel járultak hozzá, az udvaron 90 tojásból gyúrták az asszonyok a levestésztát, kemencében sült a kenyér. Híres főzőasszony jött felügyelni Nagygalambfalváról, az egész ház, udvaron az óriás sátor feldíszítve. Tréfás szokás, hogy először egy öregasszonyt vezetnek a vőlegény elé, majd egy középkorút (ez voltam én), míg végül az igazi menyasszonyt, nagy kacagások és taps kíséretében:

Hamismenyasszony 1., a keresztmama:

Hamismenyasszony 2., én

Az igazi menyasszony vőlegényével:

Lakodalmas menet a templomba:

Nagygalambfalván a vőlegény falujában folytatódott a lakodalom, oda szekéren vitték a menyasszony hozományát, utána a násznép vonult szekereken, autókon.

Nagygalambfalva középkori református (eredetileg katolikus) templomának freskója, az első képen Árpádházi Szent Erzsébet ágyában leprás beteget ápol

Vacsoránál velem szemben a vőlegény rokona, Kányádi Sándor, a neves költő kanalazza a húslevest. Vacsora közben beszélgetünk, egy papírlapra felírja kolozsvári címét, keressem fel, szívesen megmutatja a város nevezetességeit.

Azóta többször jártam Kolozsvárott, ám fel sose kerestem. Sajnálom.

A lakodalomban megismerkedtünk Erzsikéékkel, náluk aztán többször vendégeskedtünk Székelyudvarhelyen, velük jártuk be Dáciájukkal a Székelyföldet, elvittek Kénosba is, ahol Erzsike 92 éves édesapja élt. Mózes bácsi magas, szíjas, huncut székely ember, a faluban ünnepek alkalmával férfitársaival regölni jár (egy karácsonyi regölésről Kénosban a Duna TV is készített filmet), főzi és nyilván módjával, issza is a szilvapálinkát. Egy alkalommal megkért, ha legközelebb jövök, valami jó magyar könyvet hozzak, nagyon szeret olvasni.

Székelykeresztúron sétálva vagy 30 fős mezítlábas gyereksereget láttam, a cipőboltba terelgette be őket nevelőjük. Nem mentem utánuk megnézni, hogy koszos lábukra felpróbálják-e a cipőt, vagy csak ránézésre választanak.

Vonaton azért jó utazni, mert érdekes történeteket hallhatunk. Ilyen volt annak az asszonynak a története, aki a hosszú úton szívesen mesélte el, hogy azért költöztek családjával a határ szélére, hogy a kishatárforgalom lehetőségét kihasználva, Magyarországra rendszeresen átjárhassanak élelemért. Marosvásárhelyre utazik, ahol fia az orvosi karra jár és azt írta a kollégiumból, hogy éheznek, többnyire valami híg levest és pirított grízt kapnak enni. Az anya töltöttkáposztát, süteményt visz neki. Mielőtt a vonatról leszállna, cipőt vált, egyetlen jó cipőjét kíméli, csak most veszi fel, abban megy a fiához. Mindezt kedvesen, mosolygósan mondja. Azóta eltelt 30 év! Vajon milyen orvos, milyen ember lett a fiából?

Felvidéki történelmi várak, városok - ízelítő

2006. 09. 06-10. autóbuszos kirándulás a Kisalföld Volánnal.
Alig múlt el déli 12 óra, amikor Parassapusztánál átléptük a határt, a szlovák útlevélkezelő mosolyogva köszön: "Jó napot, kivándorlás?" - mi nem tréfálkozunk vele...
Az 5 millió lakosból Szlovákiában 10 % magyar, az együttélés nem felhőtlen.
Babits Mihály szavai megszívlelendők:„Nemzet ne a nemzet ellen harcoljon (...) micsoda hiba: másnak tenni, amit magunknak nem kívánunk – holott már avval, hogy másnak megtettük, ajtót nyitottunk neki, hogy velünk is megtörténhessék.”Zólyom vármegyében az Ipolyságot elhagyva a Fátra vonulatai közé érünk, Korpona után már feltűnik Zólyom vára. Mire Zólyomban a parkolóba ér buszunk, ablakában a "Felvidéki történelmi várak, városok" feliratú táblát a gépkocsivezető megfordítja. Óvatosak vagyunk.
Poprád "SATEL" szálló, három éjjel itt alszunk. Első reggel meglepetés: bekapcsolom a TV-t, távirányító nincs, egyetlen szlovák adó nézhető, azon szlovák szinészek nevetgélnek, magyar királynak öltözött, koronás alak országalmával és jogarként csirkecsonttal a kezében hadonászik. Jól érzik magukat.
Reggeli sétán két pécsi turistanővel találkozunk, a tátrai "elektricskára" várnak, néhány szót váltunk, megtudjuk, hogy a Tátra szerelmesei, évtizedek óta járják a hegyeit. Poprád iparváros, bár nem tudjuk, ez most illik-e rá, jellegtelen panelházak közt látunk ki a Tátra vonulataira.
Irány Betlér, a gyönyörű Andrássy kastély, gyönyörű park, sértetlenül vészelte át a II. világháborút. A bevonuló szovjet csapatok elől lakói elmenekültek, a fosztogatástól egy magyar származású ukrán tiszt mentette meg Betlért, aki fel tudta mérni a kastély értékeit. Cserébe csapatát élelemmel kellett ellátni Betlérnek. Mindezt helyi idegenvezetőnktől tudtuk meg, aki 40 évig volt a Kassai Magyar Szinház szinésze, nagyanyja Andrássy leszármazott volt. Amint ez kiderült, már értettük, hogyan tud ilyen lelkesülten tengernyi információt ránk zúdítani.
Krasznahorka várában ismét magyar idegenvezető, 19 éves főiskolás, nagyon felkészült, kedves fiú. Járjuk a vár termeit, szellemesen magyaráz, alig tartunk félúton, amikor azt mondja, ilyenkor szokott elfáradni, ha szlovák csoportot kisér, de velünk nem fáradt. A várkonyhában felhívja figyelmünket az ajtó fölötti festményre, a jelképes háromszögre, Isten szeme mindent lát. Figyelmeztetés volt, hogy ne sokat lopjon a személyzet?
Szállásunkra, Poprádra gurul a busz, először a "Krasznahorka büszke vára"-t énekelve, a tárogatót hozzáképzelve, közkívánatra Feri az előénekes mikrofonnal, majd magyar népdalokat éneklünk elég sokan.
Péntekre felhők gyülekeznek, mire a Csorba tóhoz érünk zuhog az eső, a tóhoz nem tudunk lemenni. Ótátrafüred, sétálunk a szemerkélő esőben, kávézás, indulunk tovább, útközben döbbenten szembesülünk a két évvel előbbi vihar pusztításaival, letarolt erdők, hegyoldalak amerre csak nézünk. Évtizedek kellenek, míg újrapótlódnak az erdők.
Késmárk:Thököly mauzóleumát a kedvünkért kinyitják, megilletődünk a sok nemzetiszínű szalagos koszorú láttán.
A XVII. sz.-ban templom építésére a városfalon kívül, igen szigorú feltételekkel kaptak engedélyt a város evangélikusai. Nem lehetett kőalapja, tornya, harangja, csak fából építhették, egy éven belül kellett elkészíteni. A svéd királytól segítségül kért hajóácsok építették, hajóablakra emlékeztető kerek ablakokkal, gyönyörű faragott szobrokkal és berendezéssel.
Lőcse, a csodás Szt. Jakab templom, városháza, Besztecebánya, Bártfa, fotóinkon őrizzük megannyi szépségét!
Eperjes felé az útról még meglátjuk Szepes várát is, a Branyiszkói hágót már sajnos nem, alagúton megyünk át.
Eperjes: Thököly híveinek kiirtására állította fel a vésztörvényszéket Caraffa tábornok, Felső-Magyarország katonai parancsnoka, a főtéri bestiális kivégzést a szemközti ház erkélyéről nézte végig. Az emlékmű: Caraffa tábornok szobra a hóhérral az oldalán, alul az emléktábla a következő felirattal:"Istent imádni s hazát szeretni tőlünk tanuljatok! Caraffa 1687. évi eperjesi vésztörvényszékének áldozatai " -alatta felsorolva a 24 vértanú neve, 1908-ban közadakozásból emelve
Utunk befejező állomása a Hernád partján fekvő Kassa már 1347-től szabad királyi város volt, ma Szlovákia második legnagyobb városa. Míg 1910-ben a város lakossága 44.211 fő, 75% magyar, 15% szlovák, alig 80 év múlva 1991-ben 235.160 lakosnak már csak 5%-a magyar, 2% cigány, 2% cseh, a többi szlovák és 2006-ban a magyarság már csak 3,8% !
Bártfáról este érkezünk Kassára, az első benyomás rémisztő, panelrengetegen át érünk a történelmi belváros melletti szállóba. Vacsora előtt rövid belvárosi séta, színesen kivilágított szökőkút a Fő utcán, zeneszó, itt már sok szépség. Izgatottan várjuk a másnapi városnézést, mielőtt visszamennénk a szállóba, még kicsit bemegyünk a Szent Erzsébet székesegyházba, a magyar nyelvű mise végét még hallhatjuk, zúg az orgona, minden gyönyörű!
A belvárost járva, múltunk emlékeit kutatjuk, Bocskai emléktábláján a felirat:
"E házból a Felsőmagyarországi Főkapitányság egykori székházából irányította Bocskai István 1604-1606 között az ország szabadságküzdelmét a Habsburgok ellen. A 400. évforduló tiszteletére 2004-ben állította a Magyar Köztársaság Hajdú-Bihar megyei Önkormányzata"

A fentiek csak ízelítőül szolgálnak, amíg fellelhető, saját szemmel nézze meg aki teheti!

Budapest belvárosában egy bérház előterének falán emlékezteti az ottjárókat egy

Pekáry István és Gádor István naiv népművészeti hatású kerámialapokból álló 1939-ben készített képe, a Felvidék egy részének 1938-as hazatérése emlékére.

Térkép várakkal, városokkal, amelyek ezer évig Magyarországhoz tartoztak, aztán a történelem számtalan igazságtalanságának egyikeként egy olyan országhoz kerültek, mely 1920-ig nem is létezett.

Ajándék a végzettől, - állapította meg Márai - egy gonosz kínálta fel tálcán, majd egy másfajta végzet elvitte.

Ukrajnában a csernobili reaktorbaleset után

Kéthetes szakszervezeti beutalót kapni külföldre, nagy szó volt a nyolcvanas években!

Lelkiismeretes munkám jutalmául megkaptam, Kiev-Odessza útra. Szovjet hálókocsival Budapestről, a vonaton "gyezsurnaja" osztja a forró teát és figyel mindenre...

A kievi pályaudvaron nagy tömeg, búcsúzkodók, virágcsokrokkal búcsúztatják utazó hozzátartozóikat az emberek, feltűnik, hogy a nők mindegyike erősen festett.

Ismerkedünk a várossal, lakóira a monumentális "rogyina maty" szobor vigyáz, meg a felhívás, hogy radioaktív fertőzés ellen le kell mosni a lábtörlőket. A filmet, amit a reaktorbalesetről vetítenek a moziban, mi is megnézzük. Mivel nyolc év orosztanulás után legtöbbünk csak Lenin életrajzát tudja felmondani, nagy szerencsénk, hogy csoportunkban van egy orosztanárnő is, ő fordít, ha kell. Tanulságos, hogy milyen gondosan ment a lakosság evakuálása, az iskolás gyerekeket csapatosan szállították el, nyakukban a minden baj ellen védő vörös nyakkendő, a mentési munkálatokban résztvevők fehér sapkát is kaptak védelmül...

Az orosz mellett ukrán nyelven is kiírva mindenütt a városban minden információ, már a Szovjetuniótól való közeli elszakadást jelzi. Minket mindennel elláttak, ám a városban még a főutcán, a hatalmas sugárúton, a Kressatyikon is tapintatos rózsaszín és világoskék selyemfüggönyök takarják el a kirakatokat, ne látszódjék az utcáról, hogy a hatalmas, díszes üzletekben négy-öt fehérfityulás eladónő méri a sorbanállóknak a különböző színű, de egyenízű cukorkát, a másik lefüggönyözött üzletben vajat mérnek nagy tömbökből a sorbanállóknak, semmi egyebet. Az utcákon lajtos kocsikból kvászt árulnak, egymás után isznak az emberek az egyetlen odatett üvegpohárból. Nincs kedvünk megkóstolni. Újságpapírból hajtogatott zacskóba mérik a szárított apró rákokat, ezt eszegetik a sétáló emberek, közben köpködnek! A nagy áruház, ahol szamovárt veszünk emlékül, zsúfolva. Az illatszerosztályon arra leszek figyelmes, hogy egy férfi 3 üveg kölnit vesz, alig távolodik el a pulttól, egymás után issza meg mind a 3 üveggel! Ez a vodkapótló, mert ahhoz is ritkán, hosszas sorbanállás után lehet csak jutni.

Idegenvezetőnk meséli, hogy Kiev háború utáni újjáépítésén sok magyar kényszermunkás is dolgozott. A várost járva láttuk, ahogy nagy teherautó platójáról hatalmas mennyiségű fagyasztott halat borítanak le a többemeletes ház pinceablakán, ez a téli tartalék. Gyerekkoromban így láttam lezúdítani a szenet a budapesti bérházak pincéjébe. Háromnapos városnézés után irány Odessza! Hetvenévnyi elhanyagoltság után is látszik, milyen gyönyörű lehetett egykor! Palotasorai, tengerparti sétánya, botanikus kertje, operaháza őrzi a múlt emlékeit. A jelen pedig a nyolcvanas évek közepén itt is az általános gondozatlanság. A mi szállodánk a szocreál szellemében épült, még gondozott, jó az ellátás is. A strandra menet látjuk, hogy hosszú sor áll egy teherautónál, azon csak úgy csomagolatlanul, takaratlanul óriás halomban a kolbász, azért állnak sorba az emberek! Nekünk, nyugati vendégeknek (az ő szemükben azok vagyunk) külön elkerített rész a strandon, ahol ugyanolyan lépcsőzetesen elhelyezett beton pihenőágyak vannak, mint a hazaiaknak. A tengert élvezzük, bár nem értjük, hogy a közelben dolgozó markoló miért borítja ki a vízből felszedett iszapot néhány méterrel odébb, a másik oldalára. De ugyanilyen érthetetlen a hajókirándulás során szerzett tapasztalatunk is. Kikötünk egy magas partnál, sok lépcső felfelé, kapun át egy pionírtábor közepén vagyunk. A pavilonok egy nagy betonteret vesznek körbe, sehol egy kis fű. A téren zászlórúd, zászló, szinpad. A szinpadon gyerekek műsora tiszteletünkre, nyakkendősen. A műsor után megajándékozzuk őket a nálunk lévő golyóstollakkal, aminek nagyon örülnek. Az egyik nevelőjük elmondja, hogy az ország távoli helyeiről jutalmul hozták ide nyaralni a gyerekeket akik víz mellett még sosem voltak és aki jó, azt időnként leviszik a tengerbe fürdeni! Jaj! Ezt is fegyelmezetten hallgatjuk, legszívesebben kinyitnám a kaput és irány a tenger az összes gyereknek, hadd élvezzék a vizet, a napfényt!

A két hét elrepült, mi sok érdekes tapasztalattal gazdagodva, már honvággyal telve hazaindulunk...