Amikor a farsangos nép színe-java már messze jár

Csak az utcai kövezet réseibe szorult színes konfettik jelzik, hogy ünnep volt. Néhány iskolai diákcsoport, néhány japán turista nézelődik. Ideális nekünk, nem kell tolongani.
Ezért vágtunk neki ennek a társas útnak, mert többet szerettünk volna látni Velencéből, mint amit eddigi egy napos útjainkon láthattunk.
A híres karnevál után vagyunk, hol a farsangos nép színe-java, 260 ezer ember taposta egymást.
Szombat délelőtt Tornyiszentmiklósnál átléptük a magyar határt, Szlovéniában rövid fánkevéssel egybekötött pihenő után első látnivalónk Palma Nova, a híres csillag alaprajzú valamikori katonai erődváros.


A fenti légifelvétel nem a miénk, a világhálóról kölcsönöztem...
Ezek pedig már saját képek Palma Nováról,
az egykori katonai gyakorlótér a katedrálissal:



A katedrális falán tábla:





Részletek:
érdekes zsalugáterek







Aztán Jesolo felé megművelt földek, vízelvezető árkokkal, mutatva, hogy az itáliaiak szorgalmasak, a longobárdok leszármazottai, míg a déliekben sok az arab vér...
Megérkezünk Jesolóba, az üdülőtelep mint egy szellemváros, a szállodák üresek, a boltok zárva, a mi üdülőnk kivételével, ahol egy portugál csoport van rajtunk kívül.

Jesolo:







Kiadós vacsora, másnap svédasztalos reggeli, a salátát bőven meglocsoljuk olivaolajjal, majd a méltán híres olasz kávéval feltesszük a koronát a lakomára és ez így megy napokig, az eredményt itthon részrehajlás nélkül mutatja a mérleg, mindketten egy kg-t szedtünk fel, pedig de sokat gyalogoltunk az út során!
Vasárnap először Burano szigetére, a híres csipkeverők szigetére megyünk bérelt kishajóval.







A cölöpök a vizisztrádát jelölik, azon belül rendszeresen kotorják a lagunák medrét, hogy hajózhatók legyenek.

Burano középkori temploma a ferde harangtoronnyal:



Sétálunk a mosolyt fakasztó színes házak között, a kis hidacskákon át egyik sikátorból a másikba:













A mentősök kikötnek, odaköszönök: Bon Giorno!
Jön a kedves válasz: Salve Donna
A WC-t takarító nő hangosan énekel munka közben, nem úgy a gondolások...

Torcello, a lakosság nélküli sziget a következő, ahol kikötünk.
Egykor ez a sziget püspöki székhely, Velencénél sokkal nagyobb és gazdagabb volt, a sótermelésnek, a környező sós mocsaraknak köszönhetően. A XII. századra a sziget virágkora lassan végetért, környékén a laguna elmocsarasodott, a maláriaszúnyogok elszaporodtak, lakói elhagyták a szigetet.









A torcellói dóm oldalában:



Santa Fosca templom:





Ma itt csak néhány étterem van, elhagyott házak, kertek, a lakosság elköltözött. Egy csatorna maradt meg és a korlát nélküli boszorkányok hídja. Sétálunk a VII. sz.-ban alapított Santa Maria templom felé, a templom az ókeresztény bazilikák remeke. Fényképezni tilos, tehát ismét a világhálóról kölcsönzök ide képeket:
Az Utolsó ítélet óriási mozaikkompozíciója előtt földbegyökerezik lábunk...



Az apszis mozaikja szintén XII. sz.-i, a 12 apostol fölött trónoló Madonna a kisdeddel:



Muranoban kötünk ki legközelebb, az üveggyártása révén világhírre szert tett településen árusítással egybekötött bemutató, az 50%-kal olcsóbb ár magasabb, mint Velencében a teljes ár. Ügyes, mondaná az egyszeri ember!

A muranoi Ss. Maria e Donato bazilika:



Itt szent Gellért sírja előtt tisztelgünk:



A templom padlómozaikjából részlet:



Ismét hajó, eső, eső, eső, kiszállunk a Lidón, amely a velenceiek fürdőparadicsoma és nemzetközi filmfesztiválok helyszine. Sétálunk az esőben...
Felfedezzük az osztrák-magyar Palace Hotelt...





A nap utolsó programja a Szent György sziget, esőben nézzük meg a Palladio tervezte templomot. Itt élt a bencés kolostorban szent Gellért magyarországi útja előtt.

Ezen a tavaszon nem kellett a Szent Márk téren sem pallókon járni, a Campanile tornyából még esőre hajló időben is gyönyörű a kilátás a városra, a szigetekre, a lagúnákra. A hatalmas harangzúgás élményét közvetlenül a fülünkbe kaptuk:





A Szent György sziget fehér reneszánsz templomával és a kolostorral belül rideg, ott hosszasan fagyoskodtunk, a kép a Szent Márk térről nézve készült:



Néhány diákcsoport, japán turisták, indiai családok apró gyerekekkel járják a tereket, sikátorokat. A japánok arcát nézem, érdeklődő, de érzelemmentes, nem látni a hazájukat ért hatalmas szerencsétlenség nyomát.
A gondolák ez alkalommal is nélkülünk szelik a csatornák vizét, 80 eurós árajánlat után már 60-ért is utazhattunk volna, azt is sokallottuk... Többnyire japánok ülnek gondolába, mint sok évvel ezelőtt. Előszezonban némán, faarccal húzza az evezőt a gondolás, alapdíjért nem énekel. Sőt! A néhány vendég, aki beül a romantikus járműbe, unottan mobilozó gondolással járja a csatornákat.
Ó szóóle mííjóó nincs,siklanak...

Hétfőn háborgó tenger, párás levegő, megyünk öt évszázad képeit megnézni az Akadémia épületében. A 24 terem elkápráztat gazdag anyagával, zavarbaejtő a képek sokasága, öröm felfedezni azokat, amiket már albumokból ismerünk...
A szent Márk székesegyház újra hatalmas élmény.



hiába láthatunk albumokban gyönyörű képeket belsejéről, nekünk a mi titokban készített képeink is nagy örömet okoznak...







A leghosszabb ideig, 34 évig volt dózse Foscari, aki naggyá tette Velencét, síremléke a Frari templomban van. Saját fia számüzetését is alá kellett írnia, mert megvádolták, hogy a követektől ajándékot fogadott el! Az igaztalan vádat követő kegyetlen kínzások következtében a fiú meghalt.

Járjuk Velencét, suttyomban eszegetjük ebédre hozott szendvicsünket a Dózse palota aljában a kőpadon.
Jó ideje tilos az utcán enni, dehát a vendéglőre pénzünk nincs!
Nézegetjük a palota díszeit, a szemfüles őröket kijátszva azért néha fényképezni is sikerül, például az aranylépcső mennyezetét:





Ádám és Éva:



A két rózsaszín oszlop között hirdették ki a bírói itéletet, aztán előtte a téren volt a kivégzés:



Salamoni döntés: a király előtt a gyermeket tartó katona, mellette a két asszony...





A Dózse palota bejárata:



A Campanile tornyából jobbra a Della Maria Salute templom:
egymillió kettőszázezer cölöpre építették. A pestisjárványban 1630-ban közel félmillióan pusztultak el, a szörnyű vészt túlélők a túlélésért hálát adva építették a templomot:



Kabátunkon kokárdával, nemzetiszín szalaggal sétálunk a házak között, sokan megnéznek, megtapsolnak, azt hiszik, őket ünnepeljük, mert közeleg március 17-e, Olaszország egyesítésének 150. évfordulója, sok ház fellobogózva.
Egy házfalon magyar emléktáblát látunk, az 1848-as garibaldista magyar légió parancsnokának tiszteletére.





A Rialto hídnál egy bazár előtt az árus meglátva kokárdás csapatunkat, elénekli az olasz himnuszt, majd befejezésül: Viva Italia szól fennhangon a nő. Felvilágosítjuk, hogy magyarok vagyunk, a mi 1848-as forradalmunkat ünnepeljük, Garibaldi magyar légióját említve lelkesen búcsúzik, pedig semmit sem vettünk tőle...

Velence még pusztulásában is gyönyörű:







Conterini palota külső csigalépcsős:



Március 15-én hajóval megyünk Velencébe, útközben Kossuth nótákat énekelünk néhányan, többen csatlakoznak, egyre bátrabban zeng: "mert a huszár a nyeregbe bele van teremtve, mint a rozmaring a jó földbe, sej belegyökerezve" - ünnepelünk.

A szent Rókusról elnevezett alapítványi székház belseje két szintjén 56 csodálatos Tintoretto festményt rejt!



Sok iskolát költöztettek az utóbbi időben Velencébe, a diákokat arra buzdítják, hogy itt lakjanak, ne néptelenedjen el a város. Hihetetlen küzdelmet vívnak a vízzel, sokan feladták, elköltöztek, ma már csak 60 ezer lakója van a városnak.
Sokszor jut eszembe egykori gépész kollégám, aki velencei útjáról hazaérkezve értetlenkedve csodálkozott: mit lehet szeretni ezen a pusztuló városon? Nem mondtam neki semmit, ha nincs szeme, hogyan is láthatna!
Tényleg nem lehet szeretni?











Járjuk a várost, ámulunk, emlékezünk a rég már látottakra, a Hotel Danieli épületére is, ahová egykor félve léptünk be, s kitaláltuk, hogyha ránk szólnak, azzal védekezünk, meg akarjuk nézni a helyet, ahová nászútra jön első unokánk, az akkor 4 éves Dani. Jót nevettünk, hogy ezt így kitaláltuk, nem szólt ránk senki, sem akkor, sem most, közel 15 év múltán.





Muranoi üvegcsillárok fényében a Hotel Danieli földszintje



Egy velencei "villamosmegálló", ahol a menetrend szerinti vaporettok kikötnek:



Ünnepi március 15-i vacsora az Omnibus étteremben a Canale Grande partján. Elénekeljük a Himnuszt, koccintás koktéllal, az ünnepi megemlékezés szövegét Feri olvassa fel, majd a Szózat eléneklése után vacsora, vaporettoval szállásunkra utazunk.



Az utolsó éjszakát Velencében töltjük, a Canale Granderól nyíló kis utcácskában álló szállónk ablakából ezt látom:



Szobánkban muranoi lámpák, ágyunk felett Tiziano másolat részlete, eredetijét a Frari bazilikában láttuk.



Utitársaink között van egy hölgy, Melinda, Németországból, akiről a szaggatott beszélgetések során kiderül, hogy 56-os menekült. Többet szeretnék megtudni róla, mint amit az idegenvezető magyarázatai közben beállott szünetben lehet, ezért arra kérem, hogy az úton hazafelé lejegyezhessem történetét. Alább következik amit Melinda, a belgyógyász mesélt:

1956. október 20-24-ig harmadéves egyetemistaként nőgyógyászati gyakorlatra volt beosztva a Baross utcai klinika sebészetére segíteni.
Az akkor hatodéves Tóth Ilonkával együtt dolgozott a Baross utcában, majd a Péterfy Sándor utcai kórházban. Tóth Ilonáról nagy elismeréssel beszél, mindenkin segítő kiváló emberségét hangsúlyozza.
Többször mentek teherautóval Bécsbe kötszerért, gyógyszerért. Egy ilyen út alkalmával, november 7-én Győrben elfogták, láblövéssel a győri kórházba vitték, ellátták, majd a szovjet parancsnokságra vitték, ahol kihallgatták.
A németül beszélő szovjet tiszt (Melinda szavai szerint a major) közölte, hogy deportálni fogják őket is, a szegedi és pécsi diákokkal együtt. Először a fiúkat, másnap a lányokat. A közlés után rabként visszavitték a kórházba dolgozni, mert kevés volt az orvos, azok közül is sokan elmenekültek.
Már 6 hete fehérneműcsere nélkül voltak a lányok! Melinda bátyjának barátja is a kórház orvosa, elérte, hogy a lányoknak fehérneműt, vattát vásárolni kimehessenek. Az orvos kioktatta a lányt, hogy melyik kávéházba üljön be és egy borzalmas édes süteményt rendeljen, amitől aztán rosszullétet mímelve, hogy hány a süteménytől, a WC-be menjen. Onnan a pályaudvarra a vonattal Hegyeshalomba. A másik asztalnál ülő, őket figyelő bőrkabátos ávós egy idő után sokallotta a lány távollétét, be akart menni utána, de az orvos közölte, hogy női WC-be nem mehet, majd ő, mint orvos, megnézi, mi van a lánnyal.
Melindának sikerült a pályaudvarra kijutni, egy bőszoknyás parasztasszonynak mondta, hogy üldözik, a néni azt mondta, bújjon a szoknyám alá kislány. Így történt, egérutat nyert, a vonatra az ávós már nem szállt fel, a segítő orvost sem látta Hegyeshalom előtt. Hegyeshalomnál rohanva, majd a Lajta medrében hason csúszva menekült, míg fenn az úton a meglőtt menekülők sikoltozását hallotta, ezt ma sem tudja elfelejteni. Egy pajtába bevánszorgott, megkönnyebbült, amikor meghallotta, hogy a gazda, aki reggel fejni jött a tehenét, németül beszél állatához. Menekülttáborba került, iratok nélkül, Münchenbe kérte magát, amikor kérdezték, hogy ki hová akar menni. Így Budapesten élő szüleitől nincs olyan messze.
Münchenben az egyetem orvosi fakultásán engedélyt kapott, hogy az órákat látogassa, eddigi tanulmányairól, -sebészet, nőgyógyászat, anatómia- a professzor levizsgáztatta, folytathatta egyetemi tanulmányait. Segítő diáktársakra talált, nemcsak a német nyevben segítették, hanem a menekült diákokat egy-egy család a karácsonyi ünnepekre vendégül látta. Ösztöndíjat kapott és 50 márkát is, hogy télikabátot, meleg holmit vásárolhasson magának. Családnál, majd kollégiumban lakott, a vöröskereszten keresztül megérkeztek az iratai is. Egy évig szülei sem tudtak róla, ő sem szüleiről. Sokáig zaklatták a szülőket, hogy hívják haza lányukat. 1966-ban amnesztiát kapott, de csak 68-ban mert először hazajönni, halálos beteg édesapját látni. Akivel aztán életét összekötötte, 2 és 1/2 évi börtönélet után Jugoszlávián keresztül menekülve jutott ki Münchenbe, orvos bátyjának barátja. Házasságukból egy fiú született, három unoka és két dédunoka a családja, férje halála óta évente többször látogat haza itt élő rokonokhoz, egy kis lakása is van Budán.

Míg ezeket jegyzetfüzetembe körmölöm, már hazafelé tartunk, miután a csúcsforgalomban zsúfolt vaporettoval szállónktól a Canale Grande "országútján" Ferrovia állomásnál vonatra szállunk, Mestrében vár autóbuszunk. Útközben még Trevisoban rövid időre megállunk, nézzük, amit esőben nézhetünk, a dómot, IX. századi altemplomát:



Treviso Városház tér



Trevisoi utca



Bőrig ázva indulás hazafelé, a földeket már víz borítja, a buszban az ázottkutya szagot a borozás enyhíti...