Isztriai emlékek nyomában

Határátlépés, a Mura Zrínyi-hídján át, a Dinári hegységen át Horvátország belsejébe, ahol az 1186 sziget közül 66 lakott.
Utak, hidak, alagutak, viaduktok szédítő látványa. A délszláv háború nyomait mára eltakarították.
Még itthon: Budapestről d.e. 9 órakor indultunk, egy óra múlva az első pihenő előtt soproni utitárs kérdezi "már a határnál vagyunk?" - ők hajnal óta utaztak...
A kopár hegyek hajdani erdeinek fáiból nemcsak hajókat építettek, még Velence városa is Isztria erdeiből származó cölöpökre épült.
Ez a vidék hosszú évszázadokon át nem számított külföldnek. A zágrábi püspökséget Szent László alapította, első közös uralkodónk Könyves Kálmán volt, ide menekült a tatár elől IV. Béla királyunk. Akármerre járunk Frangepánok, Nádasdyak, Zrínyiek emlékhelyeibe botlunk.


Késő délután érünk Opatijába, vagyis ABBÁZIÁBA, a Monte Maggiore aljában épült városba. Kezdetben szerzetesek lakták, 1847-ben épült az első ház, előtte a térképen sem volt a település. 1867., a kiegyezéstől kezdve a monarchia kedvelt üdülőhelye volt, nemcsak az arisztokrácia, de a polgárság is megtehette, hogy itt nyaraljon. Az arisztokrácia egykori palotái ma hotelek.


Abbáziai séta után a cél RABAC, a Kvarner öbölben lévő szállásunk, a HOTEL MIMOZA, ahol a következő 3 éjszakát töltjük.
Késői svédasztalos vacsora után az öbölre néző 6. emeleti szobánk ablakából gyönyörködünk:

Évszázadok óta összefonódó történelmünk jeleit kutatva járjuk Rijeka, az egykori FIUME, a valahai magyar tengeri kereskedelem kapujának utcáit. Szállóigévé vált mondásunk:Tengerre magyar! - Kossuth 1846-os cikkéből,(Tengerhez magyar!) amelyben a fővárost Fiuméval összekötő vasutat szorgalmazza.
1873-ra megépül Buda és Fiume között a teljes vasút, 1882-től MÁV tulajdonú vasúton lehet elérni Fiumét. Az I. világháború előtt már tengeri külkereskedelmünk több mint 90%-a bonyolódik Fiumén át. Hajóépítő üzem, olajfinomító is épül.
A fiumei kikötő építése 55 millió aranykorona volt, ez olyan óriási összeg, hogy mellette eltörpül Országházunk 40 ezer aranykoronás építési költsége! Hajdanán az egyik kikötői öböl viselte Baross Gábor nevét, nemrégiben fiumei magyarok helyeztek el emléktáblát egy kikötőhöz közeli ház falán:

Már hazajőve tudtam meg, honlapjukról: a MAGYAR KULTÚRKÖR tevékenységét a név is szimbolizálja. Alapvető céljaik közé tartozik a térség magyar emlékeinek felkutatása, ápolása, valamint az épített emlékek megóvása és funkcionális hasznosításának elősegítése.
Az egyesület ily módon kíván hasznára lenni az itt élőknek és egyúttal szolgálni a magyar kultúrát a maguk eszközeivel, lehetőségeivel.
Az egyesület az egyetlen fórum, ahol a rijekai magyarok anyanyelvüket használhatják.

Látkép a Frangepánok várának, Trsat várának bástyájáról, a tengerbe futó Rjecina folyóval:

A Rjecina völgye felett emelkedő Trsat várához gyalog megyünk, 538 lépcsőn! Egy-egy pihenőnél ezeket látjuk:




A legfelső bástyán, ahová még további kanyargós lépcsőn juthatunk fel:
Csak másnap érezzük igazán, micsoda teljesítmény volt megmászni...

Az óváros XV. sz.-i őr- és óratornya a házak közé ékelődve:

Fiumei part:

a magyarok építette vasút a város felett

Kőkapu a Kr. u. I. századból a város egyetlen római emléke:

Frangepánok mauzóleuma a várban:

Még megnézzük a XII. században megkezdett, majd többször átépített dómot, ma már csak néhány román és gótikus részlet utal korábbi képére.

Városi séta közben a misztrált, az erősödő, tengerről fújó szelet is megismerjük. A misztrál tipikus nyári adriai szél, reggeli csend után, szinte szabályszerűen délelőtt kezdődik el kellemes áramlása, amely kissé erősödve egészen a naplementéig eltart.
A séta után indulás tovább, aggódva nézzük az égen gyülekező felhőket, de megússzuk az esőt.


Útban KRK sziget felé, de nemcsak itt, szerte Horvátországban partizán-emlékművekkel találkozunk a hegyek között. Ezeket nem fényképezzük, nekünk sajgó fájdalom Tito partizánjainak vérbosszúja, melynek során több tízezer ártatlan magyar férfit és fiút végeztek ki, különös kegyetlenséggel. Évtizedekig nem lehetett még itthon sem beszélni erről a borzalomról, a magyar holokausztról. Czakó Gábor: Népirtásba fordult Tito partizánjainak délvidéki bosszúja
A szárazfölddel a KRK szigetet, amely már a rómaiak ideje óta lakott, 1980 óta köti össze a 1,5 km-es Tito-híd, középen a kopár Szent Márk szigetre támaszkodva:


KRK városából származnak a Frangepánok. A vár 1191-ben épül, a várfalba római sírkövet építettek:



OMISALJ, az ezer lakosú hangulatos óhorvát falu az első település KRK szigeten a szárazföld felől, az V. sz.-i harangtornya oldalában óhorvát glagolita írás:


Az Arab-öbölből tankhajóval szállítják az olajat, Omisaljnál fejtik át óriás tartályokba, ahonnan hozzánk a százhalombattai olajfinomítóba érkezik az Adria kőolajvezetéken.

Már itthon vettük észre, hogy a képen a tartályokhoz vezető csövek is jól láthatóak.
A 6 km-es UCSKA alagút szeli át a Monte Maggiorét, Isztriát keresztül szelve gyorsforgalmi úton megyünk szállodánkba, Rabacba.
Az isztriai félsziget belsejében a települések apró kerteket hasítanak ki a köves talajból, ezekben néhány sor szőlő, zöldségágyás, olajfák. Dimbes-dombos erdőfoltok között itt-ott a falvaktól távol is az erdőből kihasított vöröslő földdarab megművelve. Bár gyűlnek a sötét fellegek, de még az eső előtt hazaérünk a vacsorára.

Rohan az idő, már harmadik nap, esős reggel után napsütésben a rómaiak egykori nagyvárosa PULA felé visz utunk. A város két évezrede álló legmonumentálisabb építménye az amfiteátrum, 23 ezres befogadóképességgel. Augustus császár uralkodása alatt építették, Vespasianus császár idejében bővítették ki, naponta rendeztek viadalokat, a nézőtéren az egész város lakossága ingyenesen szórakozott az ember ember elleni, ember és állat, állat és állat közti viadalon. Ma is vannak nyaranta rendezvények az Isztriai Hetek alatt, de ezek már nem gladiátorok életre-halálra menő küzdelmei, hanem operaelőadások, koncertek.

A középkorban 300 lakossal, aztán duplájára duzzad a lakosság, befogadják a pestisjárvány elől a szigetre menekülőket. Szűk utcákban keskeny házak, majd később, a monarchia idején a szárazfölddel összekötve hatvanezres lakosú hadikikötő. Óvárosi utcái megkapóak.
Cseperésző esőben sétálunk az egykori római Forum helyén, ahol a Kr. e. I. sz.-ban épült két azonos templom közül az Augustus templom ma is áll, a másik, a Dianának szentelt templomnak csak a hátoldala maradt meg, beleépülve a XIII. sz.-ban épült gótikus Podeszta-palotába, városházába, ezt is többször átépítették.
A páncélos lovas a palota építtetetőjét, Bartholomaeus Vietreus podestát ábrázolja:

A szinte változatlanul megmaradt keleti oldal déli részén Telamont
északi részén Syrenét ábrázoló dombormű
Már Kr.e. III.-IV. sz. óta ismert helység, lakói híres hajósok. A XVII. században mintegy 3500 menekült költözik be, a túlzsúfolt városka családjai kénytelenek voltak a házak egy-egy szobájával beérni, tűzhelyeikhez azonban külön-külön kéményt építettek, ezért látható az egymás fölé emelkedő házak kéményerdeje. Szűk sikátorokban, kanyargós utcácskákban bolyongunk
ROVINJ felé a tengerparton napsütésben, olajligetek között, vörös föld, szőlő, sík vidék. Messziről feltűnik a városka védőszentjének, szent Eufémiának temploma.



.

Útban PORECS felé még megállunk a LIMSKI-FJORD festői öblénél, hol kanyonba szorított folyó, hol hegyi tó benyomását kelti, híres osztrigatelepeiről is. Elszalasztjuk néhányan a soha vissza nem térő vásárlási lehetőséget, a ránktörő árusok rohamát visszaverve nem veszünk se pálinkát, se sajtot, se kicsit, se nagyot.

PORECS a tengerpart legrégibb városai közé tartozik, két és fél évezrede áll fenn. Éppen esküvői szertartás idején érkezünk, a bazilika mozaikjairól lopva készíthetünk felvételt, mert a násznéphez csatlakozva, bizonyára megütköznének azon az ünneplők, ha nem az ifjú párra és a nászmisére figyelnénk...
Művészeti ritkaság a bizánci műemlékegyüttes, az Euphrasius-bazilika és mozaikjai, a napfényben aranyszínben tündökölnek:

ÉN VAGYOK A KAPU AKI RAJTAM KERESZTÜL BELÉP ÜDVÖZÜL
(latin szöveg fordítására mindig Ferit kérem)


Keresztelőkápolna és keresztelőmedence

Mozaikpadló töredék

Búcsú Isztriától, a negyedik nap reggelén indulunk hazafelé, még útközben Zágrábban, a Medvednica hegy lábánál fekvő horvát fővárosban sétálunk, felidézgetem régebbi látogatásaink emlékét, a maradék fémpénzeinket bedobom a Szent István székesegyház perselyébe, pirosfehérzöld szalagot kötök a horvát nemzeti szalag mellé Zrínyi és Frangepán félreeső mellszobrához. Szent László építteti a székesegyházat, közben a tatárjárás megszakítja, majd folytatódik az építés, az 1500-as években jönnek a törökök, tűzvész, földrengés sújtja, a XIX. században folytatódik az építés. A mai, többször átépített székesegyházban csak a XI. századi sekrestye és benne egy XIV. századi, magyar királyok képmását is őrző freskó részlete maradt meg. Ezt sajnos nem láttuk, mint ahogy a kincstárat sem, ahol Szent László palástját is őrzik, több magyar kincs és relikvia között.
Nagy a nyüzsgés a városban, a delet jelző ágyúhang, majd a harangok szava, mindenütt teraszok, ebédelő, iszogató, beszélgető emberek, senki nem ebédel otthon, még a piac is csak ekkor zár. Az utolsó pillanatban, hogy maradék csekélyke papírpénzünket ne hozzuk haza, körtét és banánt veszünk.

A XIII. sz.-ban épített Szent Márk-templomot 1930-ban restaurálták, a napfényben ragyogó tetőcserepei a pécsi Zsolnay gyárból kerültek ki.





Segítségemre volt Bács Gyula 1974-es kiadású Jugoszlávia útikönyve, idegenvezetőnk lelkes előadásai és férjem türelme, amikor sürgettem, hogy "ezt vedd le még gyorsan".
Rendezem még a képtáramat, ott a többi isztriai kép is látható hamarosan...