mesélt 83. születésnapja előtt Kányádi Sándor a költő,
Kő Andrásnak.
Tisztelgésül idézem fel negyedszázados élményemet, a székelyföldi Nagygalambfalva, Kányádi Sándor szülőfaluja, az a régi lakodalmas lakoma, amikor egymással szemben kanalaztuk a húslevest, újra felrémlik, amikor az alábbiakat olvasom a költőtől:
"Fekete pohárban
sárga kankalin.
Sokasodnak a halottaim.
Anyám volt az első
sárga kankalin.
Gyűlnek, egyre gyűlnek
a halottaim.
Nem fér a pohárba
már a kankalin."
Az alább következők 2012. április 21-én a Magyar Nemzet Magazinban megjelent Kő Andrással készült beszélgetésből:
- Édesapja mikor halt meg?
-Ezerkilencszáznyolcvankettőben. Meghagyta, hogy a temetéskor lőjünk sortüzet.
-Lőttek?
-Lőttünk. De nem volt egyszerű feladat. Beszéltem az ottani munkásőrparancsnokkal, sőt egy államvédelmi tábornok is megígérte, hogy elintézi. Ám nem tudott egyik sem puskát szerezni. Édesapám koporsója már felravatalozva állt a kertben, amikor eszembe jutott, hogy a szomszédunkban lakik Szakács Miklós, egy volt rendőr, neki van vadászpuskája. Átmentem hozzá, és mondtam neki: "Miklós, bajban vagyok, mert az édesapámnak az volt a kívánsága, hogy..." "Tudom -mondta-, Miklós bácsi nekem már kifizette egy üveg pálinkával. De hallottam, hogy te másképpen intézkedtél." "Intézkedtem volna, de nem sikerült puskát szerezni." Egy szó mint száz, a szomszéd ezután elvállalta a végtisztességet.
A tiszteletes úr szavai után én szólaltam meg: Miklós-ez a szomszédnak szólt-, a fogságban elhurcoltakért, a front mindkét oldalán elesettekért, a táborokban elpusztultakért, a deportáltakért és az öreg, megboldogult Kányádi Miklós székely határőr tiszteletére tölts!
Irány a magasságos mennybolt! Cél! Tűz!
És a kétcsövű vadászpuskából egymás után eldördült két lövés.
Megjegyzés: az írásban nem volt vastagbetűs kiemelés, de engem megrázott, azért emeltem ki...
