Az itt-ott gyülekező, kinn is, benn is mocskolódó, gyűlölettől elvakult emberekről jutott eszembe: Veszprémben járva 2006 nyarán a Dubniczay palotában megnéztük az öt évre ott letétbe helyezett László Károly műgyűjteményt. 2011-ben lejár a letéti idő, remélhetőleg a városban maradhat az értékes gyűjtemény. László Károly pszichoanalitikus, művészettörténész, műgyűjtő és kereskedő, magát zsidó vallású magyarnak tartja. Fiatalon megjárta a koncentrációs táborok poklát, mégis derűs, megbocsátó és megértő, egészséges személyiség maradt, aki nevet szerzett magának választott hivatásában. Bár évtizedeket töltött hazájától távol, még ennyi év után is fontos számára, hogy ő ehhez az országhoz, ehhez a nemzethez tartozik. Nem mindennapi kép bontakozik ki a vele készült magyar dokumentumfilmben a világról, egy tényleg liberális, optimista ember világnézete. Tóth Péter Pál 2000-ben készült dokumentumfilmjének, LÁSZLÓ KÁROLY PORTRÉI I-II. első részében régi pécsi iskolájának mai gimnazista diákjai feszült figyelemmel hallgatják, nézik az archív felvételeket, részleteket olvasnak fel visszaemlékezéseiből (László Károly: Az út Auschwitz felé Tóparti nyaralás A nagybácsi Találkozás 25 év után) a II. részben berni villájában hatalmas gyűjteménye környezetében eleveníti fel különleges életének eseményeit. Gyűjteményének egy részét szülővárosának Pécsnek adományozta, a Szépművészeti Múzeumnak pedig 2008-ban adományozott sok százmillió értékű festményt a Bernben élő nemzetközi hírű műgyűjtő.
Azon a nyári reggelen, 2006-ban városnézésre indultunk csíkszeredai szállodánkból, kiderült, nem csak mi vagyunk koránkelők, a magyar konzulátus előtt kígyózó sor arra várt, hogy vízumot kaphasson Magyarországra...
2006-2011.
A kép a LOKÁLPATRIÓTA KLUB GÖDÖLLŐ honlapjáról való
Európához tartozunk, de ne felejtsük, hogy magyarok vagyunk.
Oh, értsd meg a szót: árban és apályon
- Szirt a habok közt - hűséged megálljon! (Arany János: Rendületlenül)
Közel húsz éve már, hogy 4 munkatársnőmmel megbeszéltük, nem ömlesztjük a családi kasszába az elmúlt negyedéves rajzasztal fölötti görnyedésünk jutalmát, prémiumunkból befizetünk egy BENELUX körútra. Emlékezetes a megcsodált Belgium, Hollandia, Luxemburg, az amszterdami séták, Rotterdam hatalmas kikötője, Gent, Aachen látnivalói, a parfümillatú luxembourgi utcák, a gyémántcsiszolók utcája Antwerpenben, közelében egy más világ, az antwerpeni régi zsidónegyed utcáinak hihetetlen mocska, elhanyagolt házai. Nem gondoltam akkor, Brüsszelben járva, hogy ez a szobrocska még magyar ruhát is fog viselni...
"Magyarország január elsején kezdődő európai uniós elnökségének tiszteletére a következő hat hónap során többször is magyaros ruhákba öltözik majd Brüsszel világhírű jelképe, a pisilő kisfiú, azaz Manneken Pis.
A belga főváros szívében, a világ egyik legszebb terének tartott Grande Place-tól nem messze található szobrocskának több mint hétszáz különböző öltözéke van. Ezek a helyi múzeumban egész évben megtekinthetők, de hetente több alkalommal magára is ölt közülük egyet-egyet. A ruhatár folyamatosan bővül, neves alkalmakkor a látogatók szívesen kedveskednek ruhával ajándékként.
A brüsszeli magyar kulturális intézet tájékoztatása szerint a magyar elnökség tiszteletére először január 3-án huszárruhában lesz látható a Manneken Pis. Március 7-én matyó népviseletben, május 2-án alföldi subában, majd június 7-én ismét huszáröltözékben fogadja naponta több száz látogatóját.
2010-ben harmadszor lett győztes az európai bélyegek között meghirdetett versenyben hazánk, ezért adok egy kis ízelítőt kiváló bélyegtervezőink munkáiból:
amelyiknek ne lenne világháborús áldozata... Sokszor eszembe jutnak az Alpokba tett útjaink, közben a "hálón" tallózgatva nemcsak személyes emlékeim tolulnak fel:
Ki tudja ma már, hogy Budapesten, a Hősök terén a doberdói frontról hazahozott ismeretlen katona holtteste nyugszik?
A Magyar Monte Grappa Baráti Kör képei a MONTE GRAPPÁRÓL, ahol az olasz fronton elesett több mint tízezer magyar katonánkra is emlékeznek:
2010. augusztus 1. megemlékezés a Monte Grappa hegyén:
"Tisztelt Emlékező Közönség! Kilencvenkét év telt el azóta, hogy az Alpokban elhallgattak a fegyverek. A hadak elvonultak, maguk mögött hagyva a háború mérhetetlen mennyiségű hordalékát, a fenséges hegyek örökre megváltoztatott arcát – és hősi halottaikat. A sok százezernyi halottat, akiket nemzetiségüktől függetlenül katonaként szólított ide a kötelesség, és fegyverrel a kezükben estek el, úgy ahogy harcos létük ősi törvényei parancsolták. Mára együtt nyugszanak a végső megbékélésben, rájuk emlékezünk, azokra, akik életüket adták hazájukért.
A harcoló és elesett katonák emlékének felidézésénél a fájdalom és a szomorúság hangja az, ami legtöbbször megszólal. Ez teljesen érthető, azonban én úgy gondolom, hogy az alpesi fronton harcolók megérdemelnek valami mást is. Ez pedig helytállásuk jogos méltatása, amit katonaként biztos elvárnak tőlünk, utódoktól.
A hegyek között vívott háború minden időkben a harc legkegyetlenebb és legkönyörtelenebb fajtája. Mai kényelmes világunkban igen nehéz megérteni, hogy milyen körülmények között éltek és harcoltak a sors akaratából idekerült katonák.
Az Alpesek méltóságteljes világa a kiszámíthatatlan veszélyek hazája is. Az egymással szembenálló katonák egy olyan környezetben küzdöttek, melyben már maga a létezés is egy sajátos harc volt. Egy mindennapos harc egy olyan ellenféllel, akit soha nem lehet legyőzni, csak alkalmazkodni hozzá.
Katonaélet a hegyekben. Örökös küzdelem a sziklákkal, amikbe kínkeserves munkával kellett lyukat vájni az életet óvó fedezékért. Kövek mindenütt, melyek nappal izzó hőséget árasztottak, éjszaka megdermesztették a csontot is. Elkoptatták a bakancsot, a ruhát, véresre horzsolták a beléjük kapaszkodó kezeket. Ha gránát találta őket, ezernyi szilánkra szakadtak, széttépve a közelben állókat. Nem adtak helyt a halottaknak, hiszen hogy is lehetett volna a kőbe sírt vájni, az a hely az élőnek kellett fedezéknek. Nem termett itt semmi, gyakran még víz sem volt, a hegyek irgalmatlan munkát követeltek az utánpótlást szállítóktól.
Jól tudjuk, akik a hegyekben háborúznak, először magával a természettel küzdenek, de ebben a harcban nincs szünet, és veszteségek mindig vannak. A hegyeknek áldozat jár, a kiszámíthatatlan és váratlan viharok, kőomlások, villámcsapások, a szakadékok mindennap véradót szednek az ormok között. A tél még rettenetesebb. A méteres hó, a lavinák, a jégviharok melyekben őrjáratok tűnnek el nyomtalanul, mind-mind a hegyek végtelen, és megfellebbezhetetlen hatalmát mutatják az emberek felett.
Azonban a katonák nem hátráltak egyik oldalon sem! Állták az ellenség pergőtüzét, a sziklába vájt kavernákban, a gleccserekbe fúrt jégbarlangokban. Rohamra indultak a géppuskák ellen, öldöklő kézitusát vívtak pár négyzetméternyi helyért. Gázálarcban lapulva meredtek a feléjük hömpölygő harcigáz ködére, ami az egyik legrettegettebb kínhalál hírnöke volt. Éjszakai rajtaütéseket intéztek a szögesdrót akadályokon átkúszva a senki földjén keresztül, lesve a felfedezésüket jelző rakétát. Bunkerekbe húzódva kémlelték az ellenséges állásokat, örökös készenlétbe, várva a lángszóró rettegett, süvöltve robajló hangját, az árokba dobott gránát csattanását. Az életteret jelentő árkokban mindig lapulva közlekedtek, számítva az ellenséges mesterlövészre, és fülelve a felülről érkező aknagránátok vészjósló fütyülését.
Ez a lankadatlan és könyörtelen harc folyt a hegyek gyomrában és a gleccserek mélyén is. A műszaki alakulatok katonái mindkét oldalon emberfeletti nehézségek között vájtak alagutakat egymás állásai alá, hogy azután több ezer kilogramm robbanóanyaggal a levegőbe röpítsék azt. Az ellenséges állások sokszor csak néhány méterre húzódtak egymástól, örökös és állandó fenyegetést jelentve egymásra. A zsúfoltság betegségekkel járt, a tífusz, vérhas, kolera tizedelte a harcolók sorait.
A harc egymással, a harc a hegyekkel elképzelhetetlen terheket rótt mindkét oldal katonáira. A gépi háború minden technikai vívmánya osztotta a halált, addig soha nem látott rettenetté változtatva az Alpokat. Nehéz elképzelni, hogy ahol ma hegyek szerelmesei kirándulnak és a természet legszebb arcát mutatja, egykor úgy aratott a halál, hogy a hazatérő katonák csak a földi pokolként emlegették.
És mégis helytálltak! Ezeknek a hajdanvolt katonáknak a bátorsága, konok, mindent elviselő keménysége példa- és útmutatónak kell lennie mai világunkban.
Helytálltak minden körülmények között, mert erre kötelezte őket esküjük, a bajtársiasság, és a katonabecsület.
Az itt nyugvó katonák már nem ellenségek többé, emlékük egymás mellett él. Áldozatuk a háború rettenetére, és azokra az örök katonaerényekre figyelmeztet, melyek minden nép legnemesebb hagyományaihoz tartoznak.
Az itt tartott közös megemlékezés azt jelzi, hogy a háborúnak nincs helye soha többet országaink között, de megbecsüljük a katonahőseinket, bármelyik oldalon is harcoltak.
A Nagy Háború Alpokban húzódó frontjainak, emlékhelyeinek, temetőinek zarándokhellyé kell válnia a magyarok számára is. Itt szembesülhetnek a háború igazi arcával, és eleik valódi nagyságával.
Én most nem lehetek együtt Önökkel, így csak lélekben hajtok fejet a harcolók és hősi halottak emlékműve előtt. De kétszeresen is kötelezve vagyok arra, hogy a közeljövőben magam is elzarándokoljak a földreszállt infernó csatahelyeire. Honvédelmi miniszterként ez egyértelmű kötelességem, ehhez nem kell semmi magyarázat. A másik személyesebb jellegű, de hasonló erejű. Apai nagyapám is itt harcolt az égbenyúló hegyek között, és azon szerencsések közé tartozott, akik visszatértek szeretteikhez. Ezért írhatom ezeket a sorokat Önöknek!
Tartozunk emléküknek annyival, hogy szenvedéseik és hősiességük színhelyeit meglátogatjuk, emlékhelyeiket gondozzuk. A Magyar Honvédségért felelős miniszterként mindent meg fogok azért tenni, hogy az itt harcolók végre a méltó helyüket foglalják el a magyar nép történelmi tudatában, leróva ezzel tiszteletünket méltatlanul elfeledett katonaelődeink előtt.
Köszönöm megtisztelő figyelmüket!
Dr. Hende Csaba
a Magyar Köztársaság Honvédelmi Minisztere " (innen: www.mgrappa.eu)
Az időpont 1913, az első világháború „előestéje”:
- Az Osztrák-Magyar Monarchia hadügyminisztere, Moritz von Auffenberg kijelentette: „egyidejűleg nem lehet Oroszország és a Balkán ellen is háborúzni, az esélyek: kettő a háromhoz a Monarchia ellen”. (Franz Herre: Ferenc József élete és kora. 2000, 448.);
Szlovéniai utunk képeiből a Predel hágó erődje: Kobarid (Caporetto) I. világháborús emlékmúzeumában magyar emlék: A monarchia elesettjeinek emlékére emelték a Tolminka patak völgyében a JAVORCAI KÁPOLNÁT, a külső, belső képekért a köszönet Benda Iván fotóművészt illeti. A javorcai kápolnában a municiós ládákból készített HOLTAK KÖNYVE:
Sopron, CIVITAS FIDELISSIMA emlékmű:
Sopronban járva Gyóni Géza, I. világháborús hadifogolytáborban tragikus körülmények között elhunyt költő szobránál a feliratot böngésztük:
Boldog, ki itt jársz, teéretted is Megszenvedett, ki lenn nyugszik, a holt, Véres harcok verték fel hírét, De csak a béke katonája volt." (GYÓNI GÉZA: SÍRVERS)
és végül:
Sík Sándor: AZ ANDOCSI MÁRIÁHOZ
Magyar búcsújárók éneke 1920-ban
Koldusboton, törött mankón Jövünk búcsút járni, Szűz Máriás magyaroknak Kopott unokái. Éjfél van a Duna táján, Magyaroknak éjszakáján Nincs más, ki virasszon, Baráttalan, testvértelen, Hozzád ver a veszedelem, Boldogságos Asszony!
Megcsúfolták, megpöködték, Ami bennünk szép volt, Kilencfelé hasogatták, Ami rajtunk ép volt; Tépett testünk megtapossák, Ragadozók ragadozzák Édes-kevesünket, Koporsónkat faragdálják, Eléd sírjuk, magyar árvák A mi keservünket!
Idegenek megnevetik Drága magyar szónkat, Idegentől kéregetjük Kenyerünket, sónkat. Magyar kezek szántogatnak, Régi rögön új uraknak, Néped hegye-völgyén. Más arat, hol mi vetettünk: Jövevények, szolgák lettünk Úr-apáink földjén.
Boldogasszony, ezer évig Édesanyánk voltál, Eleink ha hozzád sírtak, Hozzájuk hajoltál: Száz ostorral ostorozzon, Csak ez egyért, Boldogasszony, A jó Krisztust kérd meg: Négy-víz parton, három hegyen Mindörökké magyar legyen A máriás ének.
Már éppen elfelejtettem az éjszakai autóbuszos utazás viszontagságait!
Amikor az alábbiakat írom Budapesten, már újra dagadt a bokám a Stuttgarttól Budapestig tartó éjszakai úttól, de a sok szép élmény emléke csökkenti a kínt.
A Daimler-Benz művek kórusa idén lett húsz éves, ebből az alkalomból hívták meg a Budapesti Bartók Kórust jubileumi koncertjükre, hogy azon mi is énekeljünk.
Örömmel indultunk, útközben rövid időre megálltunk, hogy megnézzük Ulm gyönyörűen rekonstruált óvárosát, az eredeti megmaradt középkori Halász és Tímár-negyed festői utcácskáit és hídjait,, az 1370-ben épült Városházát, a gótikus katedrálist a Münstert, a városfal-sétányt és a világ legferdébb lakóházát.
a Münstert,
a Városházát,
ezek az épületek élték túl a háború pusztítását. Felfedeztük a Városháza falán a címerek közt a miénket, felette a felirat: OFEN-PEST, tehát a középkorban már velünk is kereskedett a város.
Ulm jelképe a bölcs veréb: szájában tartva a szalmaszálat a szűk lyukon átdugta, ezt meglátva a város építői már nem bontották le a városkaput, hogy a gerendát keresztben be tudják vinni a városba, hanem ők is megfordították azt. Sok-sok kedves verébszobor van Ulmban, még a Münster tornyán is. Mivel kora reggel értünk ide, ezt a gyönyörű középkori templomot csak kívülről láttuk.
Ahogy Ulmot át- meg átszövik a Duna csatornái, úgy Esslingent a Neckar csatornái hálózzák be.
Megragadó a városnak szinte érintetlen középkori hangulata.
Kellemes őszi időben érkeztünk szállásunkra, a Stuttgart melletti gyönyörű Esslingenbe, ahol a Hotel Ecoinn lett három éjszakára otthonunk.
A szálloda előtt már pezsgővel és sváb pereccel várt a Daimler kórus több tagja. Szállodánk:
épülete malom volt egykor, később átalakítva kollégium, a reggeliző terem üvegpadlója alatt látható a ma is működő, szinesre festett szivattyú, az épület áramellátását szolgálja. A várost átszelő csatornák vizét sok helyen felduzzasztva áramtermelésre használják, sok kis híd köti össze a házakat, nagyon hangulatos.
Délután kószáltunk a városban, majd este közös "Besenwirtschaft" egy közeli borpincében, jó hangulatban. Szent Mártontól elnézést kérve, kicsit előrehoztuk a Márton napi libaevést...
Másnap délelőtt a kiadós svédasztalos reggeli után a Daimler múzeumban estünk egyik ámulatból a másikba, a kiállított autók, motorok sora a kezdetektől napjainkig mutatta be a gyár, a gyártmányok fejlődését. Az igen impozáns előcsarnokból fantasztikus lifteken repültünk a nyolcadik emeletre, onnan lefelé csigavonalban haladva gyönyörködtünk a kocsikban. Az épület tervezője a holland Ben van Berkel.
A múzeumból üvegen át a próbapálya látványa:
A program zárásaként a múzeum elegáns éttermében ebédeltünk, az egyik kedves, csinos pincérlányról kiderült, hogy magyar, búcsúzóul énekeltünk neki egy "Éljen soká"-t.
Érdekes ebédem neve: Maultasche, amit szabadon asszociálva az egérke pofazacskójának fordított a Daimler kórus titkára, Edit. Valami húslevesszerű lében úszott a zöldséges húskeverékkel töltött tészta. Kikanalaztam a levest, utána salátával megettem a "pofazacskót". Ízlett.
Délután szabadprogram, hangulatos séta, sörözés is, nem túl sokáig, mert másnap, vasárnap délután már próba, majd előadás Stuttgart Musikhochschule koncerttermében.
Összpróba:
Jó hangulatú próba után nagy sikerű előadás. Az első részben egyházi műveket énekeltünk felváltva a Daimler kórussal, majd a második részben mi magyar népdalfeldolgozásokat énekeltünk. Műsorunkat vastapssal díjazták. Kodály és Bartók gyűjtésének köszönhetjük, hogy népdalaink nem vesztek el, eldugott falvakban énekelték, a városiak nem is tudtak erről a kincsről. A németek népdalaikból egyet sem énekeltek, a közönség hálás tapssal jutalmazta az előadott népszerű, jórészt amerikai slágereket...
Végül közösen Kodály: Esti dal, majd Händel: Messiás c. oratóriumából a Halleluja, zárásként a közönséggel együtt Brahms: Bölcsődal
Előadás után állófogadás, evés-ivás, néhány szónoklat, ajándékok átadása, majd megérkeztek a mentők, egy német hölgyet ájulásából nehezen tudtak visszahozni infúzió, lélegeztető készülék segítségével, majd hordágyra téve kórházba vitték.
Hétfőn reggeli után indulás Sindelfingenbe, a Mercedes gyárba. Majd' leesett az állunk, mindnyájan kaptunk védőszemüveget, hogy a hegesztésnél keletkező szikrától óvja a szemünket, nyakbaakasztható rádióvevőt, fülhallgatóval. A kísérő mikrofonba mondta a tájékoztató szöveget, saját készülékünkön állíthattuk a hangerőt miközben a karosszéria és a végösszeszerelő csarnokokban jártunk, ahol 90%-ban robotok végzik a munkát. Nagyon vágyott munkahely a Mercedes gyár, Sindelfingenben van a világ legnagyobb Mercedes gyára. Autóik 90%-át Kínának adják el. Megtudtuk, hogy hatalmas területét is felülmúlja majd a kecskeméti hamarosan megnyíló gyártelep, már háromszáz család jött Németországból betanítani a jövendő magyar munkatársakat. Döbbenetes volt a látvány, sajnos tilos volt fényképezni. Ahogy az elkészült csodaautók kigördültek!
Itt is találkoztunk magyar munkással, aki tanulni van kinn, Kecskeméten fog dolgozni, néhány szót váltottunk vele, neki is elénekeltük az "Éljen soká"-t.
A gyárlátogatás után a közeli Mercedes bemutatószalonba mentünk, fehér orchideák mindenütt, igazán méltó kiséretül a sok csodás autóhoz, ahol nem kizárólag a bőség zavara miatt mondtunk le az autóvásárlásról...
Ebédre már Stuttgartba mentünk vissza, hála Káplán Gyurinak és Erikának, akiknek a régi tanár iránt megnyilvánuló szeretete ránk is átsugárzott Danival. Georg Kaplan neves énekművész Németországban, Bach passiók, oratóriumok keresett szólistája. Kedvesen, finom ebéddel fogadtak mindhármunkat. Délután kószálás Stuttgartban, a várost a II. világháborúban szinte porig bombázták, az ötvenes években újjáépített és a megmaradt vaskos birodalmi épületek látványában nem tudtunk gyönyörködni. Vacsorára vissza Gyuriékhoz, akik elhalmoztak figyelmességükkel, majd taxiba ültünk, Gyuri kivitt minket autóbuszunkhoz, búcsú, irány haza néhány rövid pihenővel. Most várjuk a koncertről készült felvételt, amit a németek küldenek majd.
Utazási fotóim:https://get.google.com/albumarchive/102908298774262668869?source=pwa
Arany Jánostól kölcsönözve:
"A legnagyobb cél pedig itt e földi létben: Ember lenni mindíg, minden körülményben."
Székely Jánostól kölcsönözve: "Nekem nagyon hiányoznak majd a föld, a fák, a csillagok, / S hiányzik, hogy én nem hiányzom a világnak, ha meghalok. // Pedig eltűnik belőle a szem (s vele a látomás), / Amely olyannak látta egykor, amilyennek még senki más. // Új látomássá rendeződnek a föld, a fák, a csillagok, / Világ lesz még, de más világ lesz hiánytalan, ha meghalok."
Az itt-ott gyülekező, kinn is, benn is mocskolódó, gyűlölettől elvakult emberekről jutott eszembe: 
