ÁMULOK

Februári délelőtt a Marina parton

2012-02-12T06:53:00.007+01:00

Most ilyen kihalt az öböl, ahol nyáron kajakozó unokáink versenyén szurkoltunk:

Februári Duna partján:

Abbahagyva a készülő hóember, aztán a kutyák lelocsolták:

Szegény jegesmedve se úszta meg, lepisilték a kutyák...

Mivel csütörtökön született, a neve CSÜTI lett:

Ő JOHNNY, vagy lehet, hogy egyszerűen csak JONI?

Ő pedig BONNY, mi más is lehetne?
Kismamákat gyerekekkel is örömmel láttunk volna!
Fiatal nők kutyáikkal élvezték hétköznap délelőtt a Duna parti sétát...

Győr a vizek városa januárban

2012-01-30T05:22:00.023+01:00

Micsoda madár a Rábca partján, de nem kék a lába (mint a népdalbélié), pedig a hideg miatt akár kék is lehetne...

Ha Péter fiunk nem lógna sokat a világhálón, nem nyert volna utazási utalványt, nem utaztunk volna januárban Győrbe.
Szép emlékeket őriztünk a városról, de újra ott kószálni nem januári hidegben terveztük...
Nem bántuk meg, sőt, nagyon tetszett a város.
Szobánk ablakából a Városháza, ami két év alatt épült fel a lokálpatrióta Bisinger József üvegesmester szülővárosára hagyományozott vagyonából 1896-1898.
A kiváló hazafi még számtalan jót tett a város lakosaiért, óvodát, kórházat építettek adományából. Fehér márvány szobra a főlépcsőházban áll, emlékét park, és utca neve is őrzi.

Megnézhettük a Városháza dísztermét is, bár a portás nem akart felengedni, de akadt egy segítőkész ottani alkalmazott, aki kalauzolt minket.

Fagyhalál ellen ebben a vendéglőben töltekeztünk némi alkohollal:
Ízelítő a látottakból, a várban középkori alapokra épült székesegyház:
A székesegyház falán emléktábla a győri hősöknek:

A székesegyház Héderváry kápolnája szentélyének üvegablakain szent István, szent Imre herceg, boldog Gizella, szent Margit, szent Erzsébet, szent László ábrázolás Sztehlo Lili munkája
a szentély közepén szent László hermája

Ha sötétre sikeredett, akkor is megmutatom közelről, kattints a képre, úgy jobb:

szemben szent László hermájával a mártír boldog Apor Vilmos püspök vörösmárvány síremléke Mattioni Eszter hímeskő faldíszítésével

Mit gondolhat rólunk a Hotel Rába szobaasszonya? Álmomban sem hittem volna, hogy ha két éjszakát töltünk egy szállóban, az első éjszaka után, amint kitesszük a lábunkat a szobából, jönnek rendet tenni. A hideg miatt úgy döntöttünk, mielőtt útrakelünk az állatkertbe, jobban felöltözünk. Feri magára vette a pizsamafelsőt, a háta fázós, én a pizsamanadrágomat vettem fel a nadrágom alá. Így vágtunk neki a kirándulásnak.
Magyar gyártású busszal utaztunk a Xantus Jánosról elnevezett állatkertbe, sok sikert kívánva a gyártóknak az újabb és újabb gyártmányaikhoz, talán megvalósul, hogy magyar buszok futnak majd országszerte. CREDO, ezzel a névvel muszáj hinni...

Szégyen, hogy ezeknek a kis virgoncoknak se tudom a nevét...

Ezek pedig a kis földön futkosók, talán szurikáták? odarohantak a kerítéshez, ugrándoztak, vékony hangocskájukon talán azt mondták kórusban: nem szép, hogy a nevünket se tudjátok!
"engem csak a majom érdekel..." - nem így van, de ezt legalább felismerem, a rokonság miatt...

Délután, szobánkba lépve bosszúsan állapítottam meg, hogy az elvágólag rendezett ágynemű tetején Ferinek gondosan összehajtva a pizsamanadrágja, az én oldalamon pedig ott virít a szabályosra hajtogatott pizsamafelsőm. Kínosan nevetve megjegyeztem: mit gondolhatnak itt rólunk, hogy olyan csórók vagyunk, hogy kettőnknek van egy pizsamája, és az sem összeillő?
Járjuk a várost, lesétáljuk a svédasztalos reggelit, a bőséges vacsorát, sajnálkozunk, hogy színházba nem mehetünk, mert csak szombaton este lesz a bemutató, akkor mi már Pesten leszünk. Még itthon kinéztem, hogy Háy János: Gézagyerek c. darabját adják. Nézelődünk a színház előtt, benézünk az előcsarnokba, hogy legalább azt láthassuk, aztán "próba szerencse", a pénztárnál sajnálkozunk, olyan szívhez szólóan, hogy az esti zártkörű főpróbára ingyenes belépőt kapunk! Vacsora a közeli szállónkban, aztán irány a Győri Nemzeti Színház, a közönség már ott kavarog, a csarnokban az autista fiatalok munkáiból kiállítás, amelyet majd másnap nyitnak meg ünnepélyesen, a nagy nézőtér majdnem tele.
A darab egy autista fiúról szól, aki munkát kap, futószalagot kell naphosszat figyelnie, ahogy kővel megrakodva halad előtte, baj esetén a piros gombot megnyomva megállítani a futószalagot. Büszkén jár dolgozni a "kőnéző", fontossága tudatában, míg elfogy a türelme az eseménytelenül pergő napok során, nem kell soha megnyomnia a piros gombot. Munkatársai megsajnálják, segíteni akarnak a fiúnak, hogy végre történjen valami, de a tréfa, amit kieszelnek, balul sül el.
Végül a fiú már nem hajlandó munkába indulni, visszazuhan a tétlenségbe, özvegy édesanyját kérdezi a darab végén:
Ha a világban elromlik valami, az Isten kijavítja?
Az anya válasza: nem tudom, kisfiam.
Az autista fiút játszó győri színész, Posonyi Takács László hosszú időn át járt a Győr környéki otthonba anyagot gyűjteni nem könnyű szerepéhez, az ottani fiatalok bizalmát is megszerezve. Döbbenetes alakítás az eredmény. Az anya szerepében vendégként Pásztor Erzsi alakítása is emlékezetes.
Forgács Péter rendezte a darabot, a díszlettervező is megérdemelné neve említését, de nem tudom ki volt, mindenesetre nagyon hatásos volt a díszlet is, a lakásbelső, az utca, a "kőnéző" munkahely a futószalagon tovazörgő kövekkel.

Ízelítő városi sétánk látnivalóiból:
A bencés gimnázium előtt áll Jedlik Ányos és Czuczor Gergely szobra:
Múzeum paloták

Ma Xantus János múzeum, az egykori pannonhalmi főapát palotája:

Széchenyi tér:

A sétálóutca tengelyében a vizek városához illő csónakos szobor:

Kisfaludy Károly szobra:

A karmeliták temploma:

Még a déli vonatindulás előtt megnéztük a távolsági autóbusz pályaudvarnál az egykori hányattatott sorsú Frigyes-laktanya mára impozáns épületegyüttesét, a Leier City Centert.
Besétáltunk a központi épületbe, a portás jóvoltából ki az udvarra, ahol ma irodaépületek, lakóépületek vannak, és mélygarázsok a gyönyörű park alatt.
Gyorsvonattal haza, itt a vége, fuss el véle!

Kiállás Magyarországért

2012-01-22T05:23:00.009+01:00

"Ne bántsd a magyart!" -majdnem félezer éve sikoltotta világgá a törökverő Zrínyi Miklós költő és hadvezér, majd, hogy késő századok se felejtsék, Kodály írt nagyhatású kórusművet Zrínyi szózata címmel.
Többszázezres tömeg áradt tegnap délután és koraeste enyhe, szélcsendes időben végeláthatatlan sorokban, fiatalok, öregek, gyerekek, tolókocsisok, babakocsisok, rolleres apróságok, apjuk nyakában ülő kicsik, szülők, nagyszülők, unokák.
Két órán át álltunk a rendkívül széles Alkotmány utca sarkán, ahol a tömött sorokban vég nélkül áradó tömeg látványa megrendítő volt.
Méltóságteljes menet vonult a parlamenthez népdalokat, Kossuth-nótákat, a Magyar szentek himnuszát ( Isten, hazánkért térdelünk elődbe) énekelve, többször skandálva: két-har-mad, két-har-mad.
Végül a Szózat eléneklése után ki-ki hazament. Méltóságteljes, felemelő kiállás a kormány és Orbán Viktor mellett.

„Elfussunk? nincs hová, sohun másutt Magyarországot meg nem találjuk, senki a maga országából barátságunkért ki nem mégyen, hogy minket helyheztessen belé. A mi nemes szabadságunk ez ég alatt sohun nincs, hanem Pannóniában. Hic nobis vel vincendum, vel moriendum est” (Zrínyi Miklós)

Az eső is csak akkor kezdett esni, a szél feltámadni, amikor már véget ért a demonstráció, itthon néztük a tévé tudósításait....

AKIKRŐL NEM FELEJTKEZHETÜNK EL

2012-01-07T07:58:00.003+01:00

Üzenet a szobából:

SESÍRUHÁMSESÍCIPŐMSESÍSEHÓ

így aztán olvasok, tallózgatok, egy-egy kincset, egy-egy friss élményt megosztok.
Képtárnézegetés közben ráakadtam Nőtincs, a nógrádi kis falu I. világháborús emlékművére, feliratán az elesettek közt Babka Károly nevére.

Anyai rokonom volt, akiről semmit sem tudok. Hány és hány ezer frontokon elesett, fogolytáborokban elpusztult, eltűnt magyarra kéne emlékeznünk!

Napjainkban ASINARA, a SZAMÁR-SZIGET az egykori fogolytáborok, majd börtönök gyönyörű mediterrán szigete nemzeti park, ahol csak korlátozott számú turista meghatározott útvonalon, vezetővel mehet a különleges növényzetet és a kószáló albínó szamarakat csodálva.

A vezető nem szívesen hallja az érdeklődést a magyar emlékek iránt, igen szűkszavúan válaszolgat, olvasom a nemrégiben ott járt Margittai Gábor írásában
(Monarchiás haláltáborból a maffia börtöne - Magyar hadifoglyok a szardíniai Szamár-szigeten)
Amikor a fogolytáborokat felszámolták, a szigetet kiürítették, amit lehetett elvittek.
Mára csak Lőrinczi László A Szamár-sziget foglyai c. írásából tudjuk, hogy régi olasz folyóiratban látta fényképét annak a monumentális szoborcsoportnak, amelyet ott raboskodva fogolytársai emlékére alkotott Nemes Ősz György szobrászművész.
A Campo Perdu nevű (központi fekvésű) táborban már csak az alapja van annak a nagyméretű szobornak, hála Ferrari tábornoknak, megmaradt a fényképe.
A négy-öt méteres magasságú mű alapvető koncepciója az, hogy egy megalázott, emberi méltóságából kivetkőzött tömegből magasra emelkedik egy hősi figura, a harcoló-küzdő férfi.
A szobor címe: A nagy utazás. Fényképét sajnos nem találtam a világhálón...

Gyönyörű vállalkozás volt a szerbiai via crucis viszontagságainak a kőbefaragása! Ferrari tábornok is azt írja, hogy a szobor nem közönséges művészi érzékenységről tanúskodik.
Asinara, a szardíniai Szamársziget elfeledett magyar foglyairól a nemrégiben túl 90. évén elhunyt Lőrinczi Lászlótól:
"Még egy hétig kellett várakozniuk vízben-esőben, amíg sor kerülhetett a behajózásukra. Naponta egyetlen kanálnyi lisztet vagy rizset kaptak táplálékul! Eljött a karácsony is. A szerbek tíz fogolynak húsz kanálnyi lisztet (természetesen nyers lisztet) és egyetlen kerek komiszkenyeret utaltak ki (igen, tíz embernek egyet) a szeretet ünnepére. A halálesetek száma ijesztően megnőtt ezekben az utolsó napokban. Hét napi éhezés után kaptak végre egy-egy kenyeret és egy-egy adag húst az olaszoktól; de az őrséget továbbra is a szerbek gyakorolták, az utolsó pillanatig. A kikötő előtt, hatalmas sártengerben várták a foglyok a behajózást, szörnyű körülmények között. Már nem is voltak emberek, hanem állatok, akik tépték-marták egymást egy darab kenyérét, leütötték a gyengébbeket, mindenükből kifosztották őket, és előfordult, hogy még a kannibalizmustól sem riadtak vissza. (Ezzel kapcsolatban az olasz hatóságok később vizsgálatot folytattak, és találtak is tanúkat, akik megerősítették ezt a szörnyűséget.) A szerb katonák az utolsó pillanatig folytatták a motozást, azaz mindent elvettek a foglyoktól, amit csak lehetett főként a lábbelifélét, és bikacsökkel verték azokat, akik megpróbáltak ellenállni.

Mindezek a dolgok elhalványultak azokhoz a szenvedésekhez képest, amelyeket azoknak kellett elviselniük, akik Kelet-Szerbiából, a bolgár határ közeléből indultak neki a nagy útnak állítja az emlékező. Ötvenhat napos, erőltetett ütemű menetelésük során fejenként mindössze 6 kg 80 deka kenyeret, 3 kg lisztet, 7 krumplit, 4 kanál nyers rizset és másfél dekányi húst kaptak ellátmányul. Elképzelhető, hogy a túlélők milyen állapotban érkeztek meg Valonába! És hogy miként és mivel egészítették ki a táplálékukat, azt el sem tudjuk képzelni.

Nem lehet csodálkoznunk azon, hogy ez a teljesen lerongyolódott, piszkos, fizikailag a nullára süllyedt sereg már a behajózás előtt tele volt kolerással. A több napos várakozás amelynek folyamán az olaszok némileg besegítettek a foglyok táplálásába, talán éppen azért volt, hogy a kolerások elhulljanak, s csak az egészségesek folytassák az utat.
Gyógykezelésről szó sem lehetett, de még egészségügyi ellenőrzésről sem. De a kolerának hosszú, körülbelül kéthetes lappangási ideje van, tehát nagyon sok fogoly betegen szállott hajóra. Az elszállítást öt-hat hajó végezte, némelyik többször is megfordult Valona és Asinara között. Az út három-négy napig tartott.
Ma már lehetetlen megállapítani, hogy a hajózás idején az olasz legénység hány holttestet dobott a tengerbe, minden különösebb ceremónia nélkül. Előfordult, hogy egyik-másik hajó halottakat jelentett megérkezésekor. Ezeket a sziget parancsnoksága kénytelen volt visszaküldeni a nyílt tengerre, hogy ott megszabaduljanak a tetemektől. Ám az is megtörtént, hogy a visszafordított hajó nem távolodott el elég messzire; néhány nap múltán a tenger kivetette a hullákat a szárd partra, ami rémülettel és borzalommal töltötte el a lakosságot. Tiltakozására a sassari kerületi prefektus több hétre halászati tilalmat rendelt el az Asinarát környező vizekben, amelyek a háborús körülmények közepette meg éppen jelentős mértékben biztosították az élelmet az egész vidéknek, s természetesen a már partra szállított hadifoglyoknak is. (A tilalom 1916 január közepétől február elejéig volt érvényben.)

Emlékezőnk 1915. december 29-én szállt hajóra Valonában, az olasz katonák ígérgetései ellenére bizony étlenül. Az Armenia nevű gőzös vette a fedélzetére sok száz társával együtt. Enni nem kaptak, de a tudat, hogy megmenekültek a szerbektől, mindenért kárpótolta őket. Reggel már reszkető tagokkal álltak sorba az ételért; amely nagyon szűkösnek ígérkezett első látásra is; egy kis laska volt, hozzá darabka kenyér, vagy maréknyi rizs. Miért? Valószínűleg azért, mert az olasz orvosok tudták, hogy a kiéhezett társaság nyomban megbetegszik, ha túlságosan megrakja a bendőjét. Mondom, valószínűleg, de az is lehet, hogy ez volt az előírt ellátmányuk. A foglyok mindenesetre nem sokat törődtek az okokkal, hanem feldühödve, vadul vetették magukat az ételre, és pillanatok alatt befalták. Nemsokára úgy kitört a rettenetes hasmenés, hogy a latrinák előtt tolongva várták sorukat az emberek, és néha tettlegességre is sor került egy helyért. A hajón elképzelhetetlen bűz uralkodott. Csak másodnap kerülhetett sor tisztálkodásra, amikor is az olaszok zubbonyokat, nadrágokat, bakancsokat és fehérneműt osztottak szét a foglyoknak. Érdekes, az emlékező külön kiemeli, hogy egy-egy nagy zsebkendőt is kaptak. De közben már szaporodtak a halálesetek.

Január 2-án szálltak partra Asinarán, mintegy négy kilométernyire attól a helytől, ahol épületeket láttak. Ott, ahol a szárazföldre tették lábukat, csak bogáncsos-köves pusztaság várta őket.
Az első pillanatokban lehetetlen volt megállapítani a partra szállított emberek számát, valamint a betegekét, akik nyomorultul adták ki lelküket, bajtársaik közönye közepette. Azt a fáradságot sem vették maguknak, hogy kivigyék a halottakat a sátorból, hanem mellettük aludtak. Sőt, a szenvedéstől és nélkülözéstől lealjasult emberek nem átallották elrejteni a holttesteket, hogy megszerezhessék a nekik járó ételadagokat. És ha ezt már nem folytathatták, mindenükből kifosztották őket, és meztelenül cipelték ki a szerencsétleneket a puszta mezőre. Úgy tetszett, hogy az éhségüket egyszerűen lehetetlen kielégíteni: ehhez a kiosztott adagok nem voltak elegendőek. És szörnyű volt nem egyszer látni, hogy a vállukra vették mocskos rongyokba burkolt baj társukat, s miközben azt mormogták: marad (beteg), a kezüket nyújtották a beteg bajtárs kenyérdarabjáért, holott az már napok óta halott volt.

Az általános emberi állapotok csak nagyon lassan változtak meg: kezdtek kialakulni a rendezett táborok, megkezdődött a főzés és az egészségügyi ellenőrzés. De pusztított, még hónapokig pusztított a foglyok között a kolera.
A legnagyobb feladat G.P. Ferrari tábornokot, a sziget új parancsnokát várta. Higgadtan, példás lelkiismeretességgel látott neki a megoldásuknak, és pontos naplót vezetett az eseményekről, valamint a foganatosított intézkedésekről, már 1915 decemberétől, amikor gyakorlatilag kezdte átvenni a helyi parancsnoki teendőket Marini tábornoktól.

Ezt a naplót később, tíz évvel a háború befejezése után 1929-ben ki is adta Rómában, fényképek kíséretében. Ritka könyvnek számít, de az esetleges kutató-utódokra gondolva ide jegyzem, hogy tanulmányozható a római és a nápolyi Nemzeti Könyvtárban, valamint a cagliari Városi Könyvtárban. A szerb fronton fogságba esett osztrák magyar katonák sorsát illetően ez a Jelentés (Relazione) a legfontosabb és leghitelesebb kútforrásnak tekinthető, s nem lehetünk eléggé hálásak érte Ferrari tábornoknak."

A Szamársziget tömegsírjaiból a 30-as években gyűjtötték össze a csontokat, az osszárium, ahol elhelyezték az osztrák-magyar katonák csontjait. Az épületet úgy konstruálták meg, hogy úgyszólván nincs szüksége belső világításra, a hatalmas üvegtárolók kívülről is jól láthatók.

Az alábbi idézet Margittai Gábor írásából való:
"Luca Gorgolini fiatal bolognai történész az I. világháború egyik legdrámaibb történetének tartja az asinarai odisszeát. Néhány hónappal ezelőtt könyve jelent meg I dannati dell' Asinara (Asinara nyomorultjai) címmel az "ördög szigetéről", amelyben korabeli dokumentumok, levelek, tanúvallomások, emlékiratok,az albániai olasz expedíciós erők és az őrök beszámolóialapján rekonstruálja az eseményeket és a körülményeket. Kérdésünkre Gorgolini úr megerősíti, hogy Asinarát az olaszok tökéletesen kiradírozták az emlékezetükből. Kutatásai szerint is egyébként 2400 magyar katona volt a túlélők között, akiknek az állapotáról többek között a magyar Schatz Róbert pszichiáter számolt be - a sassari őrültekházába zárt bajtársakról jegyezve föl adatokat."

HŐSÖK KIRÁLYOK SZENTEK - A magyar történelem képei és emlékei

2012-01-04T04:57:00.009+01:00

Borongós január eleji délelőtt, álldogálunk a Nemzeti Galéria előtt, nyitásra várva alig egy tucatnyian. "Színházi tízperc" múltán kissé türelmetlenül, míg végre nyílik a kapu, beengednek a kiállításhoz.

Elsőként sietünk fel Munkácsy HONFOGLALÁS című festményéhez, mivel fényképezni tilos, a hálóról kölcsönzöm a képet:

Sokáig állunk a monumentális festmény előtt, aztán gyönyörködünk a kiállítás már többször látott és a most először látható képeiben, dokumentumaiban, 1100 évünk megőrzött emlékeiben. Kerülgetjük az ATV filmeseinek reflektoraihoz tartozó vezetékeket, majd már a kijárat felé igyekezve örömmel látjuk, hogy jönnek a látogatók, sorok állnak a pénztáraknál.
Este méreg cseppen emlékeink poharába, amikor kíváncsian bekapcsoljuk a tévét, milyen riportért mentek fel a várba délelőtt a kereskedelmi tévések: villámcsődület, tüntetés a képek előtt az új alkotmány ellen!
Megkönnyebbülés, hogy koránkelők vagyunk, mire a tüntetők megjelentek, mi már hazafelé mentünk...

ÚJESZTENDŐ HAJNALÁN ITTHON

2012-01-01T06:39:00.001+01:00

TÖRÖKÖK, MAGYAROK

2011-12-16T15:31:00.003+01:00

Bogarászom a különböző recepteket, keresgélek valami újdonságot, amivel népes családomat meglephetem a közelgő nagy karácsonyi ebéden. Megakad a szemem a receptek között egy rövid íráson:

"MÉZES SÜTEMÉNY,
VEZÉRCSELLEL
Jó egy évvel az 1999. március 12-i NATO-csatlakozásunkat követően járt miniszterelnöki delegáció Törökországban. A védelmi miniszterrel folytatott zártkörű megbeszélés után jellegzetes török almateával és mézes süteménnyel körített kötetlen eszmecsere következett, amelyen már a küldöttség valamennyi tagja is részt vehetett. Két sütemény elfogyasztása közben a török vezérkari főnök, az Egyesült Államok után a NATO legnagyobb, közel egymillió főt számláló haderejének parancsnoka odafordult Fodor Lajos vezérezredeshez, és némileg lekicsinylő hanglejtéssel feltette azt a kérdést, amelyre a válasz már Hunyadi Jánosnak vagy Tomory érseknek is egy rémálommal érhetett volna fel.
A török tábornok a következőt kérdezte:
-Na és, mondja csak, tulajdonképpen hány katonájuk is van maguknak?
Mire a magyar vezérkari főnök a bajsza alatt dünnyögve így felelt:
-Annyi, mint magának hétvégén szökésben..." (Lévai Anikó: A konyhaablakból)

Folytatódik az egri beszámoló...

2011-12-12T07:19:00.026+01:00

A hálás utódok elfelejtettek egy darabka nemzetiszín szalagot venni Egerbe indulásuk előtt, így csak a vár kazamatái emléktábláinak feliratai kibogarászásával és közreadásával rójuk le kegyeletünket:

EGER HATÁRÁBAN A SZÉPASSZONYVÖLGYBEN
A TIZEDIK SZÁZAD ELSŐ FELÉBEN ELTEMETETT ÉS
1898-99 ÉVBEN FELTALÁLT MAGYAR HONFOGLALÓ
ŐSÖK TETEMEI
ÁLDOTT LEGYEN EMLÉKÜK

A középső tábla aranyozott felirata még elég jól kivehető:
A HONFOGLALÓ
ŐSÖK
TETEMEINEK
A HÁLÁS UTÓDOK

A jobb szélen lévő tábla felirata:
EZEN EMLÉKSZERŰ SÍRKAMRÁT EGERVÁROS HAZAFIAS KEGYELETE
EMELTE ÉS ABBA AZ ŐSÖK TETEMEIT 1902 OKTÓBER 19-ÉN
ÜNNEPÉLYESEN ELHELYEZTE
TANULJUNK EMLÉKÜKNÉL HAZASZERETETET.

Amikor kibontották a föld alól a székesegyház romjait, az ott talált kövekből a kazamatákban kiállítást rendeztek be: A VÁRSZÉKESEGYHÁZ A XII-XIII. SZÁZADBAN

Bornemissza Gergely találmánya a tüzeskerék, sikerrel alkalmazták a török támadók ellen

Az aknafigyelő: a dob tetején a borsószemek rezgése jelezte, ha a túloldalról a török alagutat kezdett ásni, a védők több furfangos ötlete közül egy

Decemberi délelőtt Eger a várból

Az egykori ispotálypincében berendezett moziban 3D-s rövidfilmet vetítenek a rekonstruált török kori Egerről, a várról, nagyon tetszett!

A püspöki palota melletti szárnyban sok-sok kanyargós lépcsőn leereszkedtünk a panoptikumba. Néhány kép ízelítőül a gazdag kiállításból. Az első kép a kovácsról anyai dédapámat, nagyapámat juttatja eszembe, mindketten kovácsmesterek voltak...

A várvédők fegyverei:

Dobó István:

Dobó esküje:

Török harcos:

Várvédő egri nő, háttérben Jumurdzsák és egy török lovastiszt :

Szulejmán sátrában, néger szolgája legyezi:

Várvédő magyar katona, Vicuska és Gergő
A foglyul ejtett Török Bálint:

Még néhány felvétel, aztán indulás szállásunkra, fáradtan a sok lépcsőjárástól, útközben egy kis csokoládéboltban forró csokoládéból merítünk erőt a további gyalogláshoz...
Az Eger patak kanyarulata:
A vár alja:

Adventi vásár a Dobó téren:
Harmadik nap délelőtt búcsúzóul elzarándokoltunk a Szépasszony völgyébe, ilyenkor, decemberi délelőtt elhagyatott, rajtunk kívül a kutya sem járt ott, az egyik szőlősgazda invitálására betértünk pinceborozójába egy pohár borra és egy szelet zsíroskenyérre, gyönyörködtünk a kemence tüzében, aztán irány vissza a városba, szélviharban.

Most pedig már itthon, ott szerzett megfázásunkat nyögjük...

Mikuláskor tavaszi napsütésben Egerben

2011-12-09T10:46:00.045+01:00

Váratlan akciós wellness (mi és a wellness!) három nap, két éjszaka: egy fürdőzés, egy szauna és sok-sok séta, gyaloglás a barokk városban, a város alatt, a várban, végül búcsúzóul nagy gyaloglás hatalmas szélviharban a szépasszony-völgyi pincékhez.
A menetrend szerinti autóbuszról leszállva bőröndünket betesszük a csomagmegőrzőbe és elindulunk a várost újra bejárni, eddig nem látott, vagy nem észrevett részleteket felfedezni. Hamarosan azon sajnálkozunk, hogy a Lyceum (ma Eszterházy Károly tanárképző főiskola)épületébe majd csak egy év múlva lehet bemenni, tart a felújítás, tehát a csillagvizsgálóba most nem juthatunk fel.
A székesegyházból:

Az érseki palota falán a tábla:
a kerben a rózsalegenda, szent Erzsébet szobra

Kószálás közben láttuk, s azért írom le a nehezen kibetűzhető feliratot, mert egy szakaszvezetőnek, egymagának állítottak emléket:

vitéz
Szakáts Antal
szakaszvezetőnek
a cs. kir. Gróf Haller 12-ik sz. huszárezredéből ki 1859 nyárhó 4-én Rivoltónál császárja s hazáért áldozá hősileg életét. Példás vitézi tette elismerése s maradandó emlékeül ezrede tulajdonosa s a tisztikar által emeltetve

A Hatvani kapu téren a hősi emlékoszlop
felirata:
A
CSÁSZÁRI ÉS KIRÁLYI
60.
MAGYAR
GYALOGEZRED
EGER VÁROS
HÁZIEZREDE
ELESETT HŐSEINEK
ELMÚLHATATLAN
DICSŐ
EMLÉKÉRE EMELTE
A
HŰ BAJTÁRSAK
KEGYELETE
1932.

BESZÉL E KŐ
REGÉLI HŐSTETTEINK
HOGY MAJD HA ÚJABB TETTRE
HÍV A HON MEGINT
PÉLDÁNK NYOMÁN
KÖNNYŰ LEGYEN AZ ÁLDOZAT

A Hatvani kapu téren az emlékoszlop közelében még három emlékkövet helyeztek el.

Van, akinek nem tetszik az emlékezés, ezt is hirdeti a vörös márvány tábla letört sarka:

A tábla szövege:
A KOMMUNISTA
DIKTATÚRA
ÁLDOZATAI
EMLÉKÉRE

FORRADALMI EMLÉKBIZOTTSÁG

Itt van még egy emlékkő, réztábláján a felirat:
AZ ERDÉLYI '56-OS HŐSÖK EMLÉKÉRE
AKIK KIÁLLTAK
A MAGYAR FORRADALOM MELLETT.
FORRADALMI EMLÉKBIZOTTSÁG
2006. OKTÓBER 23.

Foglár György utca, baloldalt a papi szeminárium épülete, ahol az egri kispapok vendége volt 1844 telén Debrecenből Pestre tartván Petőfi

Egri hangok:
"Itt benn ülök a melegben,
Környékez sok jóbarát,
Töltögetve poharamba
Egri bércek jó borát.
Jóbarátok, jó borocska -
Kell-e más?
Kebleinkben a kedv egy-egy
Óriás."

Eger mellett:
"Hol jó bort érezek, betérek;
Ne térnék hát Egerbe?
Ha ezt a várost elkerülném,
Az isten is megverne.

Egyúttal azt is megtekintem,
Hol vítt Dobó nagy lelke;
És felköszöntöm, aki őt oly
Dicsőn megénekelte.

S ha majd, amint hiszem, a bortól
Hatalmas kedvem lészen;
Még verset is csinálok - Pesten
Eladhatom jó pénzen.

Áll a határzat, áll erősen,
Be kell Egerbe mennem!
Mert ennyi édes vonzerőnek
Szívem nem állhat ellen."

A papi szeminárium (Hittudományi Főiskola) épületének Foglár utcai falán emléktábla hirdeti:
PETRÁS INCZE JÁNOS
EMLÉKÉRE
1813 FORRÓFALVA-MEGÖLTÉK 86-BAN
KLÉZSÉN. MOLDVAI CSÁNGÓMAGYAR
MINORITA PAP. Ő AZ ELSŐ CSÁNGÓ NÉPDALGYŰJTŐ, AKI
A PAPI SZEMINÁRIUMBAN
FEJEZTE BE TANULMÁNYAIT
1836-BAN
Állíttatta: Petrás Incze János
Kulturális Egyesület

LENKEY JÁNOS a szabadságharc legendás tábornoka volt, ki tudja, meddig áll még pusztuló szülőháza, a ház falán emléktáblája:

Jezsuita gimnázium, jelenleg cisztercita, falán a felirat:
GYMNASIUM
SOCIETATIS JESU
1754

A Markhot Ferenc utca sarkán, a felújításért hangtalanul is kiáltó, egykor a szalézi szerzetesek kórházának faláról böngészem az alig kivehető szöveget:
1769 november 25-én ebben a kórházban nyílt meg az első magyar orvosi akadémia a SCOLA MEDICINALIS
Az oktatás a mostoha körülmények miatt hat év múlva megszünt.
Mégis ennek a bátor kezdeményezésnek ereje indította meg hazánkban az orvosképzést.
A kórház jubiláris ünnepének emlékére 1958-ban

Faragott barokk kőkapu az egri szerzetesek Hajdu-hegyi gazdasági udvarából
- a felirat, amit nagy nehezen kibetűztem az Érsek-kertben felállított, az enyészettől egy időre megmentett kapu emléktáblájáról

A Bazilika oldalában, az Eszterházy téren van az egykori érseki pincerendszer bejárata, a hatalmas pincerendszer maga a csoda! VÁROS A VÁROS ALATT, ahogy hirdetik, nem csak kiterjedt méretével, de egykori szervezettségével, az egri borvidék borait tároló óriási pincerendszer, ma már bort nem tárolnak itt, a bejárható rész kiállítási tér
A székesegyház mögötti park fáinak gyökerei lenyúlnak a pincerendszerbe

"A török megszállás után, az Egerbe visszatérő Fenessy György püspök már nem akart a várban lakni. A püspökség a polgári városban vásárolt két építési telket és a palota építéséhez szükséges tufa követ az újonnan épülő palota mögötti dombból termelték ki. Ezáltal egyrészt megépült a palota, másrészt kialakult az a hatalmas pincerendszer, ahol a Gyöngyöstől Munkácsig terjedő szőlőterületekről származó borok tizedét, az egyházi adót (dézsmát) tárolták. Ez jó esztendőkben évente 11 - 12 millió liter bort jelentett. A pincerendszer a Hatvani kaputól a Rác kapuig, közel 4 kilométer hosszan nyúlt el város alatt. A pince legszebb része az oszlopos terem, ahol 7 x 7 pinceág sakktáblaszerűen hálózza be a teret. Az 1947-es államosítás után a pincét nem használták, állagában megroggyant, életveszélyes lett. A 70-es évek végén vasbeton szerkezettel megerősítették, a menthetetlen és nagyon veszélyes szakaszokat betonnal betömedékelték. Hibát követtek el azonban, hogy nedvesség ellen nem szigetelték az alagutakat, ezáltal mind a mai napig a betonon átszivárog a talajvíz. De így a tufából kimosott mészkőből csodálatos cseppkőszerű mészképződmények alakultak ki a falakon." A fentieket honlapjukról idéztem.
Nagyon lelkes magyarázatot kaptunk az idegenvezető fiatalembertől, aki elmesélte, hogy olyan szervezetten építették meg a pincerendszert, hogy a boroshordókat szállító lovaskocsik meg is tudtak fordulni az egyes ágakban, a pincerendszeren átmenő patak vizét használták a hordók mosására. A kép baloldalán a barlangon átfolyó patak vizét lejtősen vezetik
Ha kiterítenék a pinceágakat egymás után kapcsolva, Egertől elérne Érd városáig- marad tátva a szánk, idegenvezetőnk közlése hallatán.
A pince falán térkép mutatja a bor útját:

Másnap a bőséges svédasztalos reggeli után felkerekedtünk a várba, legutóbb évtizedekkel ezelőtt jártunk ott. Azóta sok újdonság látható, folyamatos a felújítás, feltárás. Tinódi Lantos Sebestyén szobra mellett kaptatunk fel, aki megénekelte Dobó és vitézei halált megvető bátor küzdelmét:
1552-ben a hússzoros török túlerőn Dobó István vezetésével diadalt arató várvédőknek köszönhették a felvidéki bányavárosok, hogy megmenekültek a törökök támadásától.

Meglepve vesszük észre, nem tudtunk erről eddig: A vár falán lengyel-magyar kétnyelvű, igen nehezen olvasható emléktábla hirdeti:
1939. szeptember-1944 márciusa között a várban menekült tábor volt, ahol lengyel tisztek és katonák tartózkodtak. A II. világháború kitörésének 40. évfordulója emlékére ezen emléktáblát állította:
A Lengyel Népköztársaság Harc és Mártíromság Emlékművédelmi Tanácsa és a Heves megyei Műemlékvédelmi Albizottság
Eger 1979.
Táblák a várfalon:

A II. világháború után a várban laktanyát rendeztek be jó időre...
A várban ezen a decemberi hétköznapon kettőnkön kívül alig néhány látogató van, azok között japán turistacsoport tagjai fényképezik egymást, néhány fiatal, egy angol pár, egy magyar házaspár két kamasz gyerekével. Tanulságos volt szóba elegyedni a magyarokkal, akik úgy siettek végig a várudvaron, hogy sehová be se mentek, siettek tovább. Még csodálkoztak, hogy ilyen kevés a látogató az egri várban, bezzeg Wartburg várában mindig nagy a látogatók tömege, már többször jártak ott, mert a közelben laknak, mióta 2 éve kinn élnek. Hazalátogatni Sopronba kétévente tervezik. Gárdonyi sírjánál kérdeztem a fiút, olvasta-e az EGRI CSILLAGOK-at, a mama segítségére sietett a válasszal: nincs ideje, sok a tanulni való, de elmesélte neki a történetet...

A kedves fiatal múzeumpedagógus vezetésével megnéztük a rekonstruált gótikus püspöki palota
földszintjén az egykori börtönkápolnában berendezett HŐSÖK TERMÉT. Itt van Dobó István márványkoporsójának eredeti fedőlapja, azon az egyetlen hiteles ábrázolása arcvonásainak, amit fia készíttetett a ravatalon. A koporsónak itt csak másolata látható, az eredeti Dobó István testével Dobóruszkán, a mai szlovákiai községben látható. A terem bejáratával szemben mindazok névsora, akik az 1552-es várvédő csatában résztvettek. A névsor alatt a börtönkápolna falán itt-ott kivehetőek az egykori rajzok

Az épület emeletén a vármúzeum kiállítása, évszázadok értékes leleteivel. Fényképezni tilos.
A kazamaták bejáratához megyünk, vezetőnk itt is hatalmas kulccsal nyitja az ajtót.
Amikor ide csatolnék képet, megbokrosodott gépem nem engedi, lehet, hogy túlléptem a megengedett határt?!Így a folytatás a következő bejegyzésemben lesz, remélem...

Rétyi nyíres

2011-12-01T03:51:00.002+01:00

Az éjjel újra jött egy levél:

"Tegnap elhunyt közös barátunk, Kelemen Antal. Egy hónapja fedezték fel
nála a daganatot, ami utolsó stádiumban volt már. A máját támadta meg
és már nem tudtak segíteni rajta.
Csütörtökön 14 órakor kísérjük az utolsó útjára.

Nagyon fáj az elvesztése. Nyugodjon békében"

Amikor erdélyi emlékmorzsákkal kezdtem blogolni

2011-11-30T16:36:00.005+01:00

nem gondoltam, hogy ma ilyen levelet, egy segélykérő levelet kapok. Aki segítségre szorul, az a rétyi tanár, aki gyerekzenekarával rögtönzött nekünk koncertet Mamaiában a tengerparton, a nyolcvanas évek Romániájában...
A történet 2008 januári blogbejegyzésemben olvasható.

A levél:

"Sebészorvos kerestetik
Kelemen Antal érdekében

Sürgős segítségre szorul egy igaz magyar és nagybetűvel írandó ember, aki eddigi életét a köz és nemzete szolgálatának szentelte. Kelemen Antal, a rétyi Kováts András fúvószenekar vezetője és karnagya, a Romániai Magyar Dalosszövetség fúvós szakosztályának vezetője, az EMKE (Erdélyi Magyar Kulturális Egyesület) Nagy István, a Magyar Köztársaság Pro Cultura Hungarica, a Romániai Magyar Pedagógus Szövetség és a Bartók Béla díj birtokosa, a Vitézi Rend tagja.

A vastagbelén keletkezett daganat, hetek óta elzárja az epe vezetéket, ezért olyan orvosi beavatkozásra lenne szüksége, mellyel a napokban, Kolozsváron sikertelenül próbálkoztak. Mivel egy anyaországi professzor szakmai tudása és emberi hozzáállása szükséges, arra kérek minden jóindulatú embert, akihez levelem eljut, hogy jelezze, amennyiben ilyen ismerőssel rendelkezik. Az ügy nem tűr halasztást.

Honfitársi köszönettel,
Bedő Zoltán közíró, szerkesztő, újságíró, Sepsiszentgyörgy
Elérhetőségem:
Telefon: 0040 744 824042"

Eddig a levél, én mást tenni nem tudok, fohászkodom Kelemen Antal egészségéért!

Amikor még miénk volt a csömöri kert...

2011-11-17T14:34:00.003+01:00

Tallózgatok régi képeink között, eszembe jutnak egy kiállítás képei a Szent István Bazilikában, ORSZÁGUNK TITKOS EREJE címmel, ahol a száz műalkotás között Patay László: Anyám című, édesanyjáról készült képe nagyon megragadott:

Nem az asztalon rakosgatom, számítógépemen nézegetem a sok szép élményt adó egykori kertünk képeit, cseperedő unokáim kedvenc kertjét.

Szüret után, amikor 24 palack pompás mustunk lett...

Két év alatt a mi már egyre nehezebben kezelt kertünkből az új tulajdonos elegáns díszkertet varázsolt, amikor tavaly ősszel kilátogattunk Csömörre, alig ismertünk rá:

Brassóban vasárnap esett a hó

2011-10-12T14:58:00.009+02:00

ez állt a levélben, amelyben a híradást kaptam: Zsuzsit a marosvásárhelyi kislányt a román posta által meghirdetett három hónapos országos képeslapgyűjtő verseny győztesének hirdették ki. A világ minden tájáról érkezett képeslap Zsuzsi címére, a tanár felhívására. A verseny további résztvevői csupán két-háromszáz képeslapot kaptak.
"A fődíjat (a hét napos Európa körutat) a távközlési miniszter adta át személyesen Zsuzsinak, aki a nagy izgalom miatt meg sem tudott szólalni, csak irult és pirult... Akkor tudtuk meg, hogy bizony megkapja Zsuzsi a többi kategória díját is, így az övé lett egy hét napos utazás a hegyekbe és egy szintén hét napos út a tengerre jövő nyáron. Az európai körútról is most tudtuk meg, hogy valójában Budapest-Bécs és Pozsony lesznek a 7 napos út állomásai. Valójában érthető is, mert 7 nap alatt nem lehetne sokkal több országot kényelmesen meglátogatni...
A díjkiosztás végén tudtuk meg azt is, hogy a posta be szeretné jegyeztetni Zsuzsi eredményét a Rekordok Könyvébe, mint a legtöbb kapott képeslap 3 hónap alatt." (levélrészlet Körtesi Sándortól)

Zsuzsinak és az érte sokat tett tanárának gratulálunk szeretettel!

A képeknek csak egy részét tudták kiállítani Brassóban a posta épületében:

Zsuzsi a boldog nyertes, aki magatartásával, szorgalmával és jó tanulmányi eredményével kiérdemelte tanára támogatását.

"Továbbra is hiszek az összefogás erejében, hiszek az álmok megvalósításában, hiszek a pedagógus szerep szépségében, hiszek az élet csodálatosságában. És ezekért hálával tartozom mindenkinek, aki velünk volt, segített, támogatott vagy csak egyszerűen szurkolt..." Körtesi Sándor a kislány történelem tanára

Szatmár-Bereg Szilvaút és azon is túl a Vereckei hágóig...

2011-09-27T20:03:00.032+02:00

Szabolcsi jonatán almát eszünk amikor ezeket a sorokat írom, sajnálom, hogy nem vettünk néhány kilót a cipekedéstől félve, így az ajándékba kapott egy-egy szem almát rágcsáljuk...
A KÉPEKRE KATTINTVA KINAGYÍTVA LÁTHATÓAK!
10 éves és egyre népszerűbb a Kelet-Magyarország kincseit bemutató rendezvénysorozat.

Még nem egészen szeptember végén, gyönyörű időben Máriapócs első állomásunk, a bazilika minor rangot kapott kegytemploma híres búcsújáróhely.

Ady Endre: A PÓCSI MÁRIA (részlet)
"Ma Máriától jönnek a szivek,
Ma Mária-kép minden durva lábnyom.
Szivemben sír a pócsi Mária
Egy őszies, emlékes délutánon.

»Óh, Mária« - mindig új-új csapat
Énekel a poros, tarlott mezőkön,
Ezek hozzák magukkal a hitet
S porfelhőben fölöttük ez a nő jön.

Óh, Mária, Pócson is lakozó
Regina Vitae és maga az Élet,
Itt, Érmindszenten, útra készülőn,
Ma, csúf napomon, Veled hadd beszélek.

Egy idő óta megnőtt a szivem
S a szép bűnöktől keservesen tiszta
S most hirtelen csak Tégedet keres
Egy szüzetlen és bűnös kálvinista."

A kegykép első csodás könnyezésének emléke:
Tréfás szemrehányás Palócföldről: "szűz Mária ércsünk szót, kértünk esőt oszt nem vót"
A hónapok óta tartó szárazság ellenére az útbaeső falvak utcái virágosak, gondozottak, az utak mentén almáskertek, még tart az almaszüret.
-Nyírbátoron átutazva megállunk a református templomot megnézni, gyönyörűen felújították nemrégiben, újra megcsodálom hálóboltozatos mennyezetét és az egykor élt erdélyi ácsmestereket dicsérő tetőszerkezetet közelről. A padlásra modern liften megyünk, a sportosabbak acéllépcsőn kaptatnak fel.
A harangtorony előtt Tinódi Lantos Sebestyén szobra

Reneszánsz márvány ülőfülke

Mátészalka, Trianon után a megye központja egy ideig, ma 20% cigány és a "cigánykirály" is itt lakik, most csak átrobogunk a városon, miközben kamaszkorunk emlékeiből felidézzük a tréfás "Mátészalka gyászba van..." kezdetű dalt - Győrtelek, holt Szamos,
Tunyogmatolcs ahol van egy 300 éves fűzfa, a falu ihlette Petőfit a Falu végén kurta kocsma c. versére - Fehérgyarmat honfoglalás kori település, itt tudjuk meg, hogy az 1970-es árvíz 43 falut öntött el - Penyige, a szabadságharc után lefogásáig itt lakott Leöwey Klára, mai nevezetessége a "penyigei kék" szilva, "nemtudom" szilvaként említik a környékbeli falvak. Szilvalekvárjuk híresen finom. aszaltszilvájukból én is veszek. Túristvándi malom az öreg Túr partján

Ahol hosszabban elidőzünk, Szatmárcseke, nemzeti emlékhelyünk. Itt a Kölcsey mauzóleumnál tisztelgünk a híres csónak alakú fejfás temetőben, örömmel állapítjuk meg, hogy a községnek még a cigányok lakta részén is nyírott a fű, az árkok tiszták, minden ház eleje virágos, a polgármesternek köszönhetően, pedig napjainkban már 25% a cigány lakosság...

Nagyar községen át a Tisza mentén, "ott, hol a kis Túr siet beléje...", a község lakossága 750 fő, Kisar, ahol az ősi almát, diót, szilvát 60 hektáros területen termelik, szép parkosított falu, kopjafás utcajelző táblák, napjainkban 20 % cigány lakossal.
A 230 lakosú Tivadar Tisza-hídján át a beregi Tiszahátra. - Gulács középkori falu - Jánd üdülőfalu, a házak előtt kispad, dünnyögöm: Kiültek a vénasszonyok a padra...pedig kevesen, és vénemberek is üldögélnek.
A 2001-es tavaszi nagy árvíz idején a Kraszna, a Szamos, a Tisza egyszerre áradt meg, hatalmas pusztítást okozva, amerre kiáradt, a házakat mind elmosta. Óriási összefogással, kalákában végzett munkával valósult meg az újjáépítés állami beruházással. Az új házak sora igazán szép látvány, ez nem utolsó sorban az egységes építészeti koncepciónak, Makovecz Imre építész csapatának köszönhető. Kis szünetet tartok, nézem a híradót, bemondják, hogy elhunyt Makovecz Imre, megdöbbent.
( minden új ház eredetileg fehér volt...)
Az elárasztott településeken árvízi emlékművet avattak.
Gergelyiugornya Vásárosnaményhoz csatolva, határában az árvízi emlékmű: öregasszony báránykáját ölelve áll a dombon az ellenfényben.
és egy kis javítással a bárányka is felismerhető
Kirándulásunk első napján kényelmes szállásunk vár, bőséges vacsora.
Másnap kora reggel indulás a beregsurányi határátkelőhöz, a beregszászi szőlőhegy mellett haladunk, most még csak elmegyünk Tákos és Csaroda mellett.
Nem győzünk csodálkozni a magyar vámellenőrök viselkedésén, a határon 3/4 8-kor csak cigarettáznak, várunk, 8 óra 5 perckor feljön az egyik fiatal tiszt köszönés nélkül, ráköszönök, válasz nincs, összeszedi az útleveleket, elviszi. A buszból látjuk, hogy üldögélnek, játszanak a kutyával, előttünk senki, utánunk nő a sor, 8 óra 50 perckor kilépünk, a túloldali ukrajnai magyar mosolygós, köszön, örülünk, korán. Az elvitt útlevelünk az irodaépületben várakozik, mi negyvenen a buszban... Vámvizsgálat, retro érzés, 3/4 10-kor átlépünk! Nagyon lehangoló Beregszász Végardó, elhanyagolt település az egykori Ugocsa vármegye területén, a látványt enyhíti a sok-sok diófa, és a házak udvarán a szőlőlugas. Nem számoltuk hány, de lépten-nyomon benzinkút. A beregszászi járásban 50%, Gát közel háromezer lakosának 90%-a magyar. Kovács Vilmos a község szülötte Holnap is élünk címmel elsőként írt Kárpátalja szovjet megszállásáról, a magyarság 1945-ös deportálásáról, a gulagról.
Beregszászon csak átutazunk.
A munkácsi járásba átlépve már kevés magyar, Dercen falu, majd Szolyva felé sok üres, egykori orosz laktanya, a Latorca partján felfelé Galambos falu, ahol már csak 5-6 magyar család él.
Döcögünk Munkács felé, a városba érve a Zrínyi Ilona utca sarkán kiszállunk a buszból, sétálunk, nézelődünk.
A XX. század elején épült szép szecessziós városháza, balra látszik egy kicsit a képen a Csillag Szálló, melyben Munkácsy Mihály, Jókai Mór, Laborfalvy Róza is ebédelt, s Feszty Árpád is itt szállt meg, innen szekerezett ki a volóci tájra, hogy vázlatokat készítsen A magyarok bejövetele című körképéhez.

Beóvatoskodunk a szálló földszinti halljába, ilyen szép szecessziós üvegablaka van:
A tér túloldalán az egykori, közadakozásból épült magyar színház, napjainkban ukrán, magyar nyelvű színielőadásokat évente egy-két alkalommal láthat a város magyar lakossága, a beregszászi Illyés Gyula színház vendégjátékát.
Napjainkban tizenötezer magyar él a majdnem százezres városban.

Kéményseprőt látok, szerencsét találok - mondtuk gyerekkorunkban, most a munkácsi kéményseprőn mosolygunk...

Szóba elegyedek az épület vakolatát javítgató férfival, a ház földszintjén a KMKSZ és az első magyar kárpátaljai könyvtár működik. Mire hazaérünk, már megérkezett üzenete gyöngyvirágcsokor képével, megtudom azt is, hogy nem a könyvtár dolgozója, hosszú ideig fűteni járt téli reggeleken a könyvtárba, hogy mielőtt jönnek a könyvtárosok és az olvasók, ne farkasordító hideg várja őket.
Megtudom, hogy először bronztábla volt az épület falán, majd amikor az eltűnt, márványtábla, végül a műanyag, azt már nem vitte el senki...Az előző táblák rögzítésének helye jól látszik a falon.
Munkács belvárosának legnevezetesebb épülete a Rákócziak 17. századi városi kastélya ma Munkácsy Mihály nevét viselő képzőművészeti iskola
szemben a téren emlékfal, Matl Péter munkácsi művész alkotása, a vár története bronztáblákon:

valamint a sztálini terror munkácsi áldozatainak emlékfala

A Rákócziak kastélyával szemben:

A várba is felkaptatunk

A várbörtön, ahol Kazinczy Ferenc is raboskodott
Zrínyi Ilona és II. Rákóczi Ferenc

Alattunk a város a Latorca két partján

A vár alján búcsúzunk Munkácstól

A moszkvai olimpiára épített úton robogunk tovább Szolyva felé.
1989-ig említeni sem lehetett, hogy 1944. november közepén Kárpátalja magyar és német férfilakosságát, mintegy negyvenezer főt, összegyűjtve Szolyvára "málenykij robot" címén továbbszállították kényszermunkára szibériai bányákba, akik a kitörő tífuszjárványban nem haltak meg. A mai emlékpark helyén, amikor benzinkút építéséhez ásni kezdtek, emberi csontokat találtak, ezért kissé távolabb építették meg a benzinkutat.
A MAGYAR SIRATÓFAL
a márványtáblákon községenként feltüntetve az elhurcolt áldozatok névsora

Az emlékfal előtt elhelyezzük vörös rózsacsokrunkat, a kis kápolna harangját megkondítjuk, így tisztelgünk az áldozatok emléke előtt.
Verecke felé zötyögünk az úton falvakon, patakokon át, Vezérszállásnál őszi kikericsmezőben gyönyörködünk, másutt a mezőn szénát gyűjtenek, gazt égetnek
Alsóverecke, majd Verebes az utolsó falu az ezeréves úton, gerendaházak, kátyúk, itt már tényleg csak lépésben haladunk, de még sikerül felérnünk naplemente előtt.
Számtalan hajtűkanyar után a hágón vagyunk. Első pillantásunk a félbehagyott és pusztulófélben lévő szállodára esik.
Honfoglalási emlékművünk 4 méter magas középső kőoszlopa egy közeli falu szovjet hősi emlékműve lett, a talapzat pedig a helyén maradva ukrán emlékmű részévé vált, a Trianonig lengyel-magyar határon...
Azt nem volt kedvem lefényképezni...

Az egykori kőoszlop felirata volt:

"Honfi e bércormon,szíved hevesebb dobogása jelzi,
Hogy ősi honod drága határa ez itt.
Itt hangzott egykoron riadó, csatakürtje Lehelnek.
Nagy Rákóczink itt hullata búcsú könnyűt.
Szent kegyelet tüze gyúl itt minden csipkebokorban
Oldozd meg saruid: Szent hely ez itt, ahol állasz."
(Kóródi Sándor verse)

Tovább menve mintegy hétszáz méterre, egy tisztáson álló mai szintén hányatott sorsú honfoglalási emlékművünknél elhelyezzük piros rózsacsokrunkat, körbeálljuk, megfogjuk egymás kezét és elénekeljük a HIMNUSZT.
Szélsőséges ukrán csoport rendszeresen meggyalázza, megrongálja az emlékművet, ottjártunk idején már és még hiányos a megbontott két alsó tömb.

Kovács Sándor: Vereckei hágó című könyvében dolgozza fel a hágó történetét.
Néhány percig gyönyörködünk a Kárpátok elénk táruló szépségében, majd nekivág buszunk a nyaktörő kátyús hajtűkanyarokból álló szerpentinnek lefelé már sötétedőben. 3/4 9-kor érünk a határra, valamivel hamarabb átengednek mint reggel, de előtte kiszállítottak mindenkit a buszból, átvilágították, nem viszünk-e potyautast.
Harmadik nap utunk Szatmárnémetibe vezet, gondtalanul keltünk át Romániába útlevélellenőrzés után, a város lakosainak 25%-a még magyar.
A képen háttérben a tűztorony, elől Hám János vértanú püspök szobra

Az egykori Hungária szálló szecessziós Zsolnay kerámiával díszítve

1901-es évszám művészi megjelenítése

Kissé jobbra fordítjuk tekintetünket és máris gyönyörködhetünk:
Rövid séta után tovább, Sárközújlak (Livoda) 7 ezer lakos 50%-a magyar, a lepusztult Vécsey kastély elvadult 81 hektáros kertje mellett haladunk,az Avas hegységen át a Tisza völgyébe a Túr forrásvidékén a Huta hágón át. Gyönyörködünk a természetben, aztán tátott szájjal bámuljuk Avasújváros, Vámfalu, Avasfelsőfalu minden képzeleten túli összevissza proccos épületeit, ezekben nem laknak, hanem a házak mögötti régi kis házikóban élnek, akik éppen otthon vannak. Mivel fényképezőgépem lemerült, a világháló segítségével mutatom meg, hogy a nyugaton dolgozó román építőmunkások milyen házakat építenek:

A Huta hágón át Máramaros megyébe, Kistécső után Pálosremete (Remeti), majd a szaploncai "vidám temető", ahol a sírfeliratokat sajnos nem tudjuk elolvasni, ám a fejfák képei is sokat mondóak:

A háttérben bővítik az ortodox templomot

Máramarossziget felé: itt ömlik a Mára a Tiszába, egykor Magyarország fa- és sóipari központja volt. A Gutin hegységbe a Gutin hágón át, számtalan hajtűkanyar, bezárt bányák sora, Felsőbánya, majd Nagybánya, ahol hirtelen elénk tárul a lepusztult emeletes panelházak sora előtt lődörgő cigányok csoportja. A belvárosba nem tudtunk bejutni, valamilyen népünnepély miatt óriási dugó volt, utána Katalin község Telekiek birtoka volt egykor, színmagyar község, már az 1300-as években említik. Megérkezünk Koltóra, ahol a kastélyban Petőfi ifjú feleségével mézesheteit töltötte Teleki Sándor vendégeként.

Távolban a bérci tetőt még nem lepi hó...

A kedves fiatal gondnoknő meséli a koltói kastélyban, hogy míg a Teleki kastély melletti magyar iskolában 110 gyerek tanul, egy első osztály indult az idén 11 gyerekkel, addig a cigány iskolában 4 osztály, 20-20 fővel. A magyar fiúk nemigen nősülnek, sok az agglegény, de a családos magyaroknak is 1-2 gyereke van csak az 1300 lakosú községben...
Este, hazafelé már fáradtan, szerencsére a határon viszonylag gyorsan átjutunk, száguld buszunk, Vásárosnaményban szállásunkon jól bevacsorázunk, mint minden este, még a desszertet is megesszük, de úgy alszunk, mint a bunda!
Kirándulásunk negyedik napját a beregi Tiszaháton töltjük. Felejthetetlen élményünk. A 382 lakosú Tákos, nevezetes református temploma, a sárból és fából épített "mezítlábas Notre Dame", a templomban Erzsike néni előadása

a sok szép keresztszemes hímzés, amit az asszonyok készítenek, a kedves és szorgalmas emberek. Az egyik ház előtt álló kézimunkáit áruló asszony meséli, hogy népdalkörük is van, megkérdezem, miket énekelnek, mire rákezdte, mi is csatlakoztunk hozzá: Nincs szebb madár, nincs szebb madár a fecskénél, kistákosi, kistákosi menyecskénél...
Tákosi templom harangtornya
Mennyezeti fakazetták

Ez a kis ház is a 2001-es árvíz után épült
Csaroda 1552-ig katolikus, ma 560 fő református lakja,

templomában a mosolygós szentek 13.sz-i freskómaradvány
Freskómaradvány
Faluvégi kis műemlékház
Tarpa olyan sík, mint a többi tiszaháti falu, ám van egy 154 m magas hegy is itt, a "tarpai nagy hegy", egy olyan magaslat, ahová árvíz idején felvitték az állatokat, temploma Bereg legnagyobb temploma, mégis azt írta róla Petőfi: "Távolba látni kis falucska tornyát" déli kapuja egy darab fából faragva
Freskó a 14. századból, a "kurucok kincse"

Tarpai kígyórétest, aszalt almát és szilvát eszegetünk, miközben pálinkát kóstolunk: először 3 éves almapálinka jonatán almából, majd Vilmos körte, harmadikként birs, negyedik a szatmári szilvapálinka, végül a legerősebb a kisüsti szilva.
A pálinkalovagok felvonulását nézzük, kóstoljuk a híres beregi töltött káposztát, még búcsúzóul megkapjuk névre szóló oklevelünket a Szatmár-Beregi szilvaút teljesítéséről és indulunk haza, ki-ki pénztárcája és cipekedő képessége szerint megrakodva almával, szilvapálinkával, lekvárokkal, aszalt almával és szilvával és nem utolsó sorban gyönyörű keresztszemes hímzésekkel. Egy Tákos feliratú kis tűpárnát én is veszek emlékbe.
Hazafelé a Tisza Polgárnál

Mégegyszer a szekszárdi szent László szoborról

2011-08-25T14:42:00.002+02:00

Amikor könyvek között rendezkedik az ember és kezébe veszi a KÉPES KRÓNIKA hasonmás kiadását, csapot-papot hagyva belemerül és megkeresi a most éppen legérdekesebbnek tartott oldalt. Dinnyéért menni később is ráérünk.
Aki idáig követett, kérem nézze meg az előző, kiegészítést tartalmazó bejegyzésemet! Köszönöm.

Szekszárd és Gemenc, két emlékezetes nap képes krónikája

2011-08-20T17:18:00.030+02:00

Szent István királyunk ünnepén hőségben, behúzott függönyök mögött félhomályban rovom a következő sorokat:
Szekszárdra régóta vágytunk, mikor menjünk, ha nem a legnagyobb augusztusi kánikulában? Amit a kánikulában volt erőnk megnézni, arról számolok be, tudva, hogy sokkal több a látnivaló!

I. Béla királyunk, 1016-ban Szekszárdnak városi rangot ad, szobra a róla elnevezett téren Lessenyey Márta alkotása:

A Garay téren kezdtük a városnéző sétát, a költő Garay János szobra előtt, a téren az 1893-ban emelt "SZEGSZÁRD SZÁLLÓ" homlokzatán is látható, címerként több helyen is használják a motívumot: a város védőszentje szent László, Mária oltalmába ajánlja a várost. Kiegészítésül: a SZOBORLAP oldalról vettem a címer közeli képét:

Hazánkban itt található az egyetlen német nyelvű szinház:

A térről kitekintve az impozáns Augusz házon akad meg tekintetünk, ahol több alkalommal járt Liszt Ferenc is, ma zeneiskolaként hasznosítják az épületet.

Szekszárd már 1015-ben szerepel szent Istvánnak a pécsváradi apátságot alapító levelében, monostorát I. Béla királyunk építtette, neki a kereszténység megszilárdítását köszönhetjük. A monostor, Béla királyunk temetkezési helye is volt, feltárt romjai a tatarozás alatt álló Vármegyeháza udvarán most nem látogathatók.
A Vármegyeháza melletti parkban áll az első önként adózó magyar nemes, a jobbágyszabadító Bezerédj István szobra, felirata:
" Örök igazság volt a jelszavad
Jóság és hűség voltál te magad
S hazát, népet, mosolygó gyermeket
Nálad jobban senki sem szeretett"

A szobor hátoldalán:

A város szíve a Béla tér, itt áll Közép-Európa legnagyobb egyhajós temploma, ahová nem jutottunk be, ottjártunk idején zárva volt.

Tíz éve áll a város védőszentjének, szent Lászlónak, Béla királyunk fiának a KÉPES KRÓNIKA szent László legendája P betűbe foglalt iniciáléja bronzba öntött szoborként Nagy Benedek szobrászművész alkotása a Béla téren. Ivókútként is működik, ha működik, amikor mi három napja ott jártunk, nem jött víz a kútból, mi nem tudtunk fakasztani...

A szobor hátoldalán:

Aztán itthon néhány nap múlva elővettük a KÉPES KRÓNIKA hasonmás kiadását, az idevágó oldal képét csatolom, olyan csodálatos:
A latin szöveg eredetijének magyar fordítása Bellus Ibolya munkája az oldalon így kezdődik: "Ezután a pogány kunok - áttörvén a határerődítéseket - a Meses-kapu felső részénél betörtek Hungariába, és miután kegyetlenül kirabolták az egész Nyrvidéket Byhor váráig, számtalan férfit, nőt és állatot vittek magukkal, majd váratlanul átkelve a Lupus patakon és a Zomus folyón, visszahúzódtak."

Elzarándokoltunk Babits szülőházához, gazdag emlékmúzeumát megnéztük, ahol a nekem kedves, a költő hangján megszólaló versét hallgathattam meg: Az elbocsátott vad
A szülőház kertjében a költő szobra, Farkas Pál alkotása

Úton a kilátó felé meglátogattuk a mézeskalácsos és gyertyaöntő Pertits család kis üzletét és a több generáció munkáját bemutató nagyon érdekes múzeumát, selyemcukrukat szopogatva indultunk fel a kilátóhoz.
A három boszorka a boltocska előtt:

Irány a kilátó, családi házak, borospincék között, meredek kaptatón, útközben ide bekukucskálunk:

Fentről elénk tárul a város, szőlődombjai:

A kilátó Szőlőszobor-kompozíciója Kiss István 1983-as alkotása a város címerének jelképeiből áll, így befejezetlenül is impozáns, a talapzat nyers betonjára már nem kerültek fel a tervezett várostörténeti domborművek, kár. Türelmetlen városi tanácsi hivatalnokok nem tudták megvárni az utókor ítéletét, nevüket felírva látni akarták a művön, a szőlőleveleken. A közfelháborodás miatt ezeket a leveleket eltávolították.

Nagyon elszomorodtam, amikor megláttam a SZOBORLAP.HU-ra két éve feltett képet, akkor még megvolt a harang, mire mi mentünk, hűlt helyét láttuk...

Egy pohár szekszárdi kadarka a közel ezeréves pincében, ebéd a sétányon, majd irány Bárányfok, ahol a Gemenci Trófea Pihenőházak vezetője barátságos fogadtatása után elfoglaljuk kis iker lakosztályunkat a finn típusú házacskában:

Még este körbejárjuk a környéket, reméljük, hogy másnap nyitva lesz a kiállítás a millenniumi pavilonban, aztán tábortüzet gyújtunk, szalonnát sütünk halk énekszó mellett: Szellő zúg távol...
Másnap reggel csalódottak vagyunk, az ártéri kiállítás dehogy van nyitva! Csak több nappal előre megrendelve, vezetővel, 9 ezer forintért láthattuk volna! Na, erről lecsúsztunk...

A kiállítási csarnok környezetében jobb napokat látott lovastanya, nem csak lovakkal, a szabadon kószáló kecskéktől egy kicsit tartottunk...
Mi négyen voltunk csak látogatók, valahogy úgy tűnik, szándékos leépítés a sorsa Bárányfok látnivalóinak, már a kisvasút sem áll meg itt...

Ez nem egy kétfejű kutya, hanem két egyfejű!

Gyönyörű erdők között a Sió csatornán egy ütött-kopott csónakkal, csak a hang, ahogy Laci bácsi, a csónak tulajdonosa, az egykori hajós húzta az evezőt, egy-egy felröppenő madár, néha felbukkanó hal, beljebb az erdőből távoli madárhang néha. A déli hőségben úgy tűnik, magunk vagyunk az ősvadonban.

Délután Pörbölyön kisvonatra szállunk, mire lefényképeznénk az anyjukkal csörtető vadmalacokat, már tova is tűnnek.

Még néhány kép a csodás gemenci erdőből, lopja a maci a mézet, legalább is mi úgy nézzük a göcsörtös fát...:

Csak néhány villanás volt, amit láttunk, és még abból is alig tudtam tovább adni valamennyit...

Miért mentünk az újpesti piacra?

2011-08-12T04:04:00.007+02:00

Évek óta nem ettem KLAPP KÖRTÉT, hát keresni kezdtem piacokon.
A megkérdezett árusok szerint csak kiskertekben, különlegességként termelik.
A piac főbejárata előtt néhány ember sajtos-tejfölös lángost evett (nagyot nyeltem...), köztük ünnepi fehér hímzett ingben, fekete nadrágban és mellényben két fiatalember. Megszólítottam őket, kiváncsi voltam, hová készülnek ebben a szép, nem piacozásra való öltözetben.
A válasz: Csíkszeredából éjszaka indultak autóval Budapestre, hogy reggel 9 órakor ünnepélyes állampolgári esküt tegyenek az újpesti városházán szüleikkel együtt.

Csatlakoztunk a városháza folyosóján várakozókhoz, részesei akartunk lenni az ünnepnek. Először a terem hátsó soraiba a vendégeket engedték be, majd miután elhelyezkedtünk, Brahms Magyar táncok dallamai közben jöttek harmincegynéhányan az eskütevők, Ukrajnából, Szerbiából, Romániából.
A legelegánsabb a csíkszeredai család, az anya gyönyörű fehérrel hímzett fehér blúzban, az apa mint fiai, hímzett fehér ingben.
A polgármester köszöntő szavait követően mondta az eskü szövegét, utána mondták az eskütevők a Himnusz hangjai közben, majd az eskü elhangzása után megszólalt a nemrégiben elhunyt Szabó Gyula színművészünk hangján a Szózat. Mindnyájan felállva hallgattuk. Végül egyenként egy-egy emléklapot és egy-egy szál piros rózsát kaptak a mostmár magyar állampolgárok. Aztán gratulációk, rokonok, barátok gyűrűje.
Ja, Klapp körtét nem találtunk a piacon, de nagyon jó hangulatban jöttünk haza...

Három nap hazai tájakon

2011-07-31T09:24:00.029+02:00

Lillafüreden álltunk meg először, a hosszantartó szárazság miatt a Palota szálló melletti mesterséges vízesést, amely az ország legnagyobb vízesése, csak elképzelhettük. A tápláló patak, a Szinva, épp csak csordogált. Vasárnap, amikor ezt pötyögöm, aki arra jár, már láthatja a vízesést, mert az elmúlt napokban hatalmas esőzések voltak. Itt-ott mi is kaptunk belőle...
A gyönyörű táj ihletésére született a gyönyörű vers, nem állhatom meg, hogy egy kis részletét ne idézzem:

József Attila: ÓDA
1
Itt ülök csillámló sziklafalon.
Az ifju nyár
könnyű szellője, mint egy kedves
vacsora melege, száll.
Szoktatom szívemet a csendhez.
Nem oly nehéz -
idesereglik, ami tovatűnt,
a fej lehajlik és lecsüng
a kéz.

Nézem a hegyek sörényét -
homlokod fényét
villantja minden levél.
Az úton senki, senki,
látom, hogy meglebbenti
szoknyád a szél.
És a törékeny lombok alatt
látom előrebiccenni hajad,
megrezzenni lágy emlőidet és
- amint elfut a Szinva-patak -
ím újra látom, hogy fakad
a kerek fehér köveken,
fogaidon a tündér nevetés.

2
Óh mennyire szeretlek téged,
ki szóra bírtad egyaránt
a szív legmélyebb üregeiben
cseleit szövő, fondor magányt
s a mindenséget.
Ki mint vízesés önnön robajától,
elválsz tőlem és halkan futsz tova,
míg én, életem csúcsai közt, a távol
közelében, zengem, sikoltom,
verődve földön és égbolton,
hogy szeretlek, te édes mostoha!

Vízesés helye Lillafüreden:

Palota szálló:

Hámori tó a szálló teraszáról:

Hunyadi terem a Palota szállóban:

Edelényben az ország egyik legnagyobb és legjelentősebb barokk kastélyát, a lotharingiai származású L' Hullier Ferenc János egri várkapitány építtette kastélyt nem nézhettük meg, látatlanban is elhisszük, hogy különlegessé teszik freskókkal díszített helyiségei. Tatarozás miatt zárva.

Váltakozva, hol napos, hol felhős időben, hol esőben mentünk tovább, ezért aztán az eltervezett programon néha változtattunk, így maradt ki a látnivalókból Szendrő vára az eső miatt. Szendrőben, a cseperésző esőben elakadtunk a hídon átfektetett deszkapallókon. A tavalyi árvíz elvitte a vashidat, amit helyette építettek, azon deszkapallókat fektettek le, a gépkocsik kereke vagy lecsúszik a pallóról, vagy nem, lelkesen irányítják a válogatott cigánylegények, hogy jobbra, balra, még egy kicsit, előre, míg csak-csak átevickélnek az autósok. A forgalmat irányító közmunkás településőrök készségesen segítettek kocsinkat továbbgördíteni. A minket kalauzoló hölgy a Közművelődési Központ és Könyvtár dolgozója elmondta, hogy nehéz időszakot él meg az egykor vármegyei székhely, lakosainak 40%-a cigány, a képzett fiatalok, az értelmiségiek elköltöznek, a maradóknak nagy gond a cigányságot bevonni a város életébe. Kultúrműsorokra, ünnepélyekre nem mennek el, csak ha cigány fellépőket szerepeltető műsor van, akkor meg vége-hossza nincs a féktelen dorbézolásnak...

Szendrő Kékfestő múzeum

Szendrő gróf Csáky István barokk kastélya az 1600-as évekből, ma a közművelődés és könyvtár otthona:

Milyen úton menjünk tovább?

Autó nélkül ezt az utat nehezebben járhattuk volna be, a szalonnai vasútállomás évek óta zárva, itt már nem járnak vonatok, környéke, ahová régi emlékek kötnek, kihalt.

A vasútállomással szemben, a ház mellett egykor a réten tehenek legelésztek, négy éves kislányom lélekszakadva rohant be: "Édesanya, édesanya! Láttam két olyat, ami csinálja a tejet!" - izgalmában nem jutott eszébe, hogy tehén az az állat...

Kisebbik lányom itt tanult járni negyven évvel ezelőtt:

és a falu határában fekvő, a Rakaca patak felduzzasztott vizéből kialakított tó partján egykor:

Rakacai horgásztó ma:

A világörökséghez tartozó Árpád kori körtemplomnál kis csapattal találkoztunk, ők is arra vártak, hogy hozza valaki a kulcsot, belűlről is megnézhessük a már inkább csak múzeumként üzemelő templomot. A mellette lévő paplak is lakatlan, alkalmanként más községből jön át a református pap istentiszteletet tartani a gyülekezeti teremben.

Középkori freskómaradványok a templom szentélyében:

Gyönyörű kanyargós hegyi utakon tovább Aggtelekre, útközben a hegyi réteken csak elvétve látunk legelésző lovakat, teheneket. Aggtelek az őskor óta lakott település, a gyenge termőföld miatt hegyi állattenyésztéssel, mészégetéssel, szövő-fonással foglalkoztak lakói. Történelme is viharos, mint a Kárpát medence egész történelme.
A vendégház, ahol első éjszaka megszállunk, az 1960-as években épült a háromgyerekes család részére, amikor még a környéknek volt ipara, volt munkahely. Mára az ipar megszünt, a gyerekek felnőttek, a két nagyobb fiú már Németországban dolgozik. A szülők a ház nagyobbik részét vendégházként hasznosítják. Vendégek a háziasszony elmondása szerint inkább csak a nyári hónapokban jönnek.
Másnap reggel kakasszóra ébredek, kiállok az erkélyre, nézem a cikázó fecskéket, még egy rozsdafarkú kis madárka is megpihen a szemközti villanydróton. Irány az aggteleki Baradla barlang, igaz, hogy nem most látjuk először, de évtizedek múltán is lenyűgöző!

Reméltem, hogy mire a barlangból kijövünk, eláll az eső, csalódottan vettem tudomásul, hogy egyre jobban esik, ezért Jósvafőn csak átutazunk. Kanyargunk az esőben, kicsit csendesül mire egy gyönyörűen virágba borított faluba érünk, na, itt meg kell állni! Nézelődünk, amikor egy kerékpáros fiatalembert megszólítok, dicsérem a virágokat, kérem, mondja meg a polgármesternek, hogy gratulálunk. A huszonéves fiatalember elmondja, hogy ő kisebbségi képviselő. A falu nagyon szegény, a házak nagy része vizes, csak a közmunka a lehetőség, de igyekszenek valahogy tartani magukat. Szívesen leáll velünk beszélgetni, igyekszünk értelmesen bólintgatni, amikor meséli, hogy milyen számítástechnikai munkakörben csoportvezető Tiszaújvárosban, csak olyan távol todott munkát találni. Feleségével, aki érettségizett, de most gyesen van, a faluban bérelnek egy házat tízezer forintért, abban laknak, két gyerekük van. A nagyobbik fiúcska jöttére táskámból előkerül egy kis édesség, amit örömmel, megköszönve elfogad a kicsi. Az apa meséli tovább az életét, hogyan sikerült neki egyedül kiemelkedni a hatgyerekes szegény cigány családból, most munka mellett levelezőn a miskolci egyetemen utolsó éves joghallgató. Egyik testvére is a tiszaújvárosi gyárban munkás, a többiekről nem beszél. Dicsérjük, biztatjuk, nagyon jó hangulatban válunk el egymástól. A közeli közkútnál még megtöltjük friss vízzel üvegeinket, aztán megyünk tovább.

Mire Putnokra érünk, már felszakadoznak a felhők, szétnézünk a városban. Éppen arról beszélgetünk egymással, hogy lépten-nyomon kínai üzletekbe botlunk, közben lehajolok megcsodálni egy XIX.századi lámpaoszlop feliratát, amikor egy férfi megkérdezi, hogy kirándulók vagyunk-e. Bemutatkozik, ő a polgármester. Lelkesen invitál, jöjjünk vele, megmutatja a Városháza dísztermét. Az ötlet mind a négyünknek tetszik, hogyne mennénk! Nézelődünk, közben megtudjuk, hogy a város XVII.századi címerének festményét úgy találták meg, hogy tűzvészből menekítve a szőnyegeket kidobálták az ablakon, az egyik szőnyegbe csavarva volt a festett címer. Most restaurálva a házasságkötő terem falán látható. A mi felvételünk homályos lett, ezért a világhálóról kölcsönöztem a képét. Putnokot a török nem tudta bevenni, azért van a török fej a címerben:

A Városház díszterme:

A farkasos kút:

A kút legendáját is érdemes a képre kattintva elolvasni...

Emlékmű az elesetteknek, áldozatoknak:

Kár, hogy nem volt több időnk, így csak egy kis ízelítőt kaptunk a városból.
Eger felé tovább, újra szemerkélő esőben, ami Eger határában olyan hatalmas zivatarrá vált, hogy háromnegyed órára le kellett állítani a kocsit, semmit nem láttunk az esőfüggönyön át. Egerben is kedves háziasszony, olcsó ám kifogástalan szállás várt minket. Mint Aggteleken, itt is gyerekeiknek építették a nagy ikerházat, de hiába, ők már szétszéledtek, a ház vendégfogadó lett. A háziasszony fájlalja, hogy nincsenek unokái. Amit én gondolok hozzá, hogy helyettünk unokái futkoshatnának a lépcsőkön le-fel...
Itt már hatra bővült csapatunk, Dóri lányom férjestül lejött utánunk, hogy egy szépasszonyvölgyi borozáson együtt lehessünk, így az estét egy borpincében töltöttük: "Jó bor, jó egészség..." - énekeltük.

Korty bor leszalad a lengyel lány gégéjén:

Emlékül egy ötforintost én is hagyok a pincefalon:

Másnap családi reggeli után rövid egri séta, jó, hogy mindnyájan többször is jártunk a városban, így nem volt olyan fájó, hogy esik az eső.

A kanonoksoron sétálva az egykori FOGLÁRIUM falán emléktáblát fedezek fel:

Az 1700-as években is küzdelmes volt hazánkban az élet, a szilárdan helytállók példája adjon erőt ma, hogy hatalmas ellenszélben is talpra álljunk újra...

A Megyeháza gyönyörű kovácsoltvas díszkapuja a Würzburgból származó Fazola Henrik alkotása:

A Dobó István tér esőben:

A siroki várra felnézve, nagyon reménytelennek tűnt, hogy felkapaszkodjunk, de a vár tövéből egy kicsit mégis sikerült feljebb jutni, bár a felújítási munkák még tartanak.

Ha csámpás is a felvétel, azért érdemes a képre kattintva elolvasni a tábla szövegét:

Mielőtt még hazafelé vennénk az irányt Recsken át az erdő mélyén megbújó egykori hírhedt kényszermunka tábor, a magyar gulag (1951-1953) helyén létesített, az egykori raboknak emléket állító Recski Nemzeti Emlékparkot keressük fel. Hirtelen eszembe jut, hogy kisiskolás koromban az iskolai ünnepélyen mit sem tudva harsányan énekeltük a dalt: "Rákosi pajtás bennünket boldog jövőbe vezet"

Emlékmű

Barakk

A barakk belsejében az egykori rabok öltözete, rekonstruált fapriccsek, kőfejtő szerszámai, levelek, iratok... Ezeket nem fényképeztük le, sok volt a sokk!
Ma már nem tabu az a kor, többek között Faludy György: Pokolbéli víg napjaim c. könyve, Böszörményi Géza - Gyarmati Lívia Recsk c. filmje ismertet meg vele.

Kora este értünk haza, mennyi mindent láttunk, és mimindent nem láttunk!

Nem jártam Amerikában, és már nem is fogok...

2011-07-22T07:07:00.012+02:00

A Látlak Amerika a youtube-on Kern András előadásában megnézhető, beillesztése sajnos letiltva.
Bár kisiskolás koromban jó tanuló voltam, amikor először becsúszott egy gyengébb jegy, ellenőrző könyvemben alá kellett volna iratnom otthon. Tudtam, hogy édesanyám engedékenyebb, mint édesapám, de azért mégsem mertem megmutatni a beírást, hanem némi gyakorlás után odakanyarítottam édesanyám aláírását a "láttam" rubrikába. Meg voltam elégedve művemmel, csak akkor csodálkoztam, amikor a tanító néni felfedte a csalást. Hogy vehette észre, hogy hamisítottam, hiszen minden betű megvolt!
Édesanyám eredeti aláírása:

Kincsként őrizgetem nemcsak eleim, de gyerekeim, unokáim egy-egy folyóírásos lapját, levelét.
Ízelítő ezekből:
Anyai nagyanyám írása

Mint minden kamasz én is igyekeztem egyéni aláírásomat kialakítani, aztán mindig éppen aktuális szerelmem neve mellé odabiggyesztve a "né" végződést, függetlenül attól, hogy a fiú észrevett-e egyáltalán...
Gyerekeim, unokáim lapjait, leveleit már rojtosra olvastam, nézegettem. Vajon nekik lesz-e még módjuk unokáik ákombákomjait, leveleit, kézírását olvasni?

Sokszor gondolok hálával tanítóimra, a szigorú elsős Balázs tanító nénire, akitől "körmöst" is kaptunk néha (megérdemelten), Potoczky Teri nénire és később sok kiváló tanáromra, akiknek sokat köszönhetek.

Amerre én járok, ahol amit látok...

2011-07-14T06:14:00.019+02:00

IC vonattal "száguldás" Szegedre, útközben minden görbe fánál megálló, azt nem tudom, hogy mennyi volt a menetidő egykor...

Szeged, a kánikulát megelőző hideg este, AZ EMBER TRAGÉDIÁJA szabadtéren, mi odafagyva az üléshez 5 fokban...
Teltházas előadás, előtte a régi plakátok másolatai között sétálunk, lélekmelegítőt kortyolgatunk, de ez se sokat segít.

Sokadszorra Szegeden járva, amire most figyeltem fel:
Szent Ferenc a megszelidített gubbiói farkassal az alsóvárosi templomkertben (a szobrász, mint a középkori katedrálisok kőfaragói, névtelenségbe burkolózik)

Többször eleredő nyári zápor elől menedék a múzeumban:

I. világháborús fakatona szobor:

Járjuk a várost, rácsodálkozunk:
Világtalan család kőszobra a Tisza parti sétányon

Tiszavirágzás szobra:

Régi dicsőségünk:

Juhász Gyula:

A nagy árvíz emléke:

Emléktábla a fenti ház falán:

Kószálunk a piacon, egy néninél pirospaprikát veszünk, egy másiknál göcseji tökmagolajat, aztán átbuszozunk Makóra. Az autóbuszon velünk szemben egy sokbeszédű háromfogú egykori vasúti pályamunkás meséli, hogy több évtizede van nyugdíjban, felesége soha nem volt állásban, nem engedte, van elég munka a ház körül az állatokkal, a szőlőben. 90 ezer forint a nyugdíja, szidja a kormányt, hogy nem segíti a szegényeket. Áradozik, hogy milyen jó dolga volt a MÁV-nál, milyen sok juttatást kapott, még ingyenes repülőjegyet is, amit persze eladott. Huncut emberünk elgondolkoztatott...

Makóról más alkalommal.

Hazajőve várt 40 kg sárgabarack, amit gyerekeim ajándékba kaptak barátaiktól, tőlük pedig én a lekvárfőzés lehetőségét. Két részletben, hatalmas hőségben el is készült, íme bizonyságul:

Konyhaablakunkban már tíz éve van az akkor négy éves Bálint unokánktól kapott kis műanyag kutyánk, amit úgy adott, hogy: "vigyázzon rátok, amikor én nem vagyok veletek"

Aratás idején hőségben...

2011-07-10T16:38:00.004+02:00

A BÚZASZEM:

A fenti szobrot a SZEGED ALSÓVÁROSI TEMPLOM PARKJÁBAN láttuk.

A szobor elején a felirat:

NÉPÜNK HITE
SZERINT
MINDEN
EGYES
BÚZASZEM
MAGÁN VISELI
JÉZUS
KRISZTUS
KÉPÉT.

A hátoldal felirata:

E JEL
VALÓSÁGÁNAK
JUSSÁN A BÚZA
TERMESZTŐ
A FÖLDMŰVES
EMBER
ISTEN UTÁN
AZ ELSŐ
A FÖLDÖN.
(Bálint Sándor nyomán)
---
Bálint Sándor kiváló néprajztudós, művészettörténész "a legszögedibb szögedi" volt.

Nyugdíjas nyár

2011-06-23T05:00:00.010+02:00

Csipkelődő levelet kaptam többektől az elmúlt hetekben:

"A kormány azt tervezi, hogy a nyugdíjkérdés fokozatos megoldására
a 65 évnél idősebb magyar állampolgárok július 1-től átmehetnek a piroson,
január 1-től pedig csak a piroson mehetnek át.
Azért értesítünk mindenkit, hogy, mire eléri a kort, akkorra be tudja szerezni a járművet."

Válaszom:
"Nem rettent az intézkedés, kipróbálom majd ezt is, addig az útvonaltervet is kidolgozom és közzé teszem, nehogy a zsúfolt sztrádán tömegbalesetet okozzak!"
Azóta már ajánlatot is kaptam a húgomtól, ha van hely a söprűmön, utitársként velem száguldana...

Addig férjemmel budapesti sétákat teszünk, mint a napokban is. Budán a Gesztenyéskertben sétáltunk, az egykori Németvölgyi úti temető helyén, itt fedeztük fel az emlékművet:
Az emlékoszlop felirata:
ITT NYUGOSZNAK
AZ 1849-IK ÉVI
MÁJUS 21-ÉN
A BUDAVÁR BEVÉTELÉNÉL
ELESETT VITÉZ
HONVÉDEK
PORAI
ÁLDÁS EMLÉKÜKRE
Buda véres ostroma 17 napig tartott, bevételével nyilvánvalóvá vált, hogy Ausztria önmagában nem bír el a magyar szabadságharccal. I. Ferenc József Buda bevételének napján kötötte meg a végleges megállapodást I. Miklós orosz cárral arról, hogy a cár 200.000 katonát küld a magyar forradalom leverésére. A császár ezt a baráti segítséget kézcsókkal köszönte meg a cárnak.
Hat évtized múltán, Buda visszafoglalásának napján hunyt el Görgey Artúr, a szabadságharc fővezére, lovasszobra ma a Vár Fehérvári rondelláján áll. 1935-ben állították fel ifj. Vastagh György, a kiváló, kolozsvári születésű szobrászművész alkotását.

A szobor 1945-ben megsérült, a háború után beolvasztva anyaga a Sztálin szoborba került. Marton László újramintázta Görgey lovasszobrát, 1998 óta ott áll az eredeti helyén.
Járunk a parkban, bekukkantunk a modern étterembe,

üvegfalán a felirat:

Szétnéztünk, majd emlékezve egy régebbi ebédre a Pauláner Sörözőben, oda tértünk be, az óriási adag sült csülkön megosztoztunk, a sörrel szomjunkat oltottuk.

Itthon, nappali szobánkból láthatjuk a távolban a magyarok elrettentésére a szabadságharc leverése után épített Citadellát, ahová az osztrákok 60 ágyút állítottak. A Habsburgokkal való kiegyezés után a magyarok a Citadella lerombolását követelték, de a helyőrség csak 1897-ben vonult ki. Az 1960-as évek óta turistaközpont, falairól gyönyörű kilátás nyílik a városra.

Itthon vagyunk...

2011-04-03T15:17:00.027+02:00

150 éve, hogy elhangzott a parlamentben: Nem engedünk a 48-ból!

Kell-e nekünk új alkotmány?
Nemrégiben egy szép tavaszi délelőtt sétáltunk a Margit szigeten, megálltunk Madách Imre megcsonkított szobra előtt.
Letört kezét pótolták ugyan, de a jobb kezében tartott tollat már nem.
Minek? Úgysem tud írni...

A halálra ítélt Rákóczy Jánost, Kossuth titkárát, jó barátját, Csesztvén bújtatta a szabadságharc bukása után, emiatt 1851-ben Madách Imrét letartóztatták, vasra verve Pozsonyba szállították, ahol a Vizikaszárnya börtönében raboskodott négy hónapig, majd átszállították Pestre, ahol 1853. május 7-ig.
A börtönben megírta Az ember tragédiája első változatát.

A tragédia írása idején még érvényben volt az ún. Olmützi alkotmány, melyet 1849. március 4-én a vesztes kápolnai csata után adott ki Ferenc József.
Ez az ún. oktrojált (kényszerített) alkotmány megszüntette az ország függetlenségét és beolvasztotta Magyarországot a Habsburg egységállamba.
1859-ben azonban Solferinonál az osztrákok vereséget szenvedtek az egyesült francia-olasz seregektől. (Mellesleg ez a csata indította el az olasz egységesülés folyamatát).
Ferenc József a magyar felkeléstől félve 1860. október 20-án kiadta az ún. „októberi diplomát”, ez olyan alkotmánytervezet volt, amely Magyarországnak csak látszatfüggetlenséget adott volna. Ennek elfogadására 1861-ben összehívták az országgyűlést.
Ez azonban egységesen visszautasította Ferenc József alkotmánytervezetét.
A képviselők egyhangúan az 1848-as álláspontra helyezkedtek:
„Nem engedünk a 48-ból!”
Annak ellenére, hogy a képviselők egységesen elutasították az októberi diplomát, az országgyűlés két pártra szakadt.
A Deák (Felirati) Párt, a szokásos „alázatos feliratban” akarta az uralkodó tudomására hozni az elutasítást, a Határozati Párt, melynek vezetője Teleki László volt, nem volt hajlandó a szabadságharcot vérbefojtó, a főtiszteket Aradon halálba küldő Ferenc Józseffel levelezni. Határozatban akarták kifejezni az elutasítást.
A két párt közti lényegi különbség az volt, hogy a Deák Párt a 48-as törvényeket maximumnak tekintette, míg a Határozati Párt minimumnak, vagyis az ország teljes függetlensége mellett tört lándzsát.
Madách szenvedélyes beszédet mondott a HATÁROZATI PÁRT mellett, amely röpiratban is megjelent.
A nemzet jövője miatt érzett rendkívül feszült légkörben a szavazás előtti éjszakán Teleki László öngyilkos lett.
Az országgyűlést végül feloszlatták, hiába volt alkotmányozási kényszer. Maradt az OLMÜTZI ALKOTMÁNY.

Néhány példa arra, hogy az alkotmány évszázadokra meghatározta Magyarország sorsát (bár ezeket a sorsdöntő törvényeket akkor még nem nevezték alkotmánynak):
1.) Szent István két törvénykönyve (egyik a magántulajdonról, másik az egyház szervezetről) lerakta a magyar keresztény állam alapjait.
2.) 1222-ben az Aranybulla rögzítette a kis- és középnemesség jogát és biztosította vezető szerepüket, önkormányzatukat a vármegyékben. A vármegyei önkormányzat pedig egészen a XX. századig védelmezője volt a központi, később a Habsburg hatalommal szemben a nemzeti függetlenségnek.
3.) 1514-ben a Dózsa-féle parasztháború után olyan törvényeket hoztak, amelyek a jobbágyokat örökös jobbágyságba taszították, 300 évre visszavetve Magyarországot a nyugat-európai fejlődéstől. Ezeket a törvényeket foglalta rendszerbe Werbőczi István a Tripartitumban.
4.) 1687-ben a török kiűzése után az országgyűlés lemond a szabad királyválasztás jogáról, biztosítva ezzel a Habsburgok uralmát egészen 1918-ig.
5.) Az 1848. áprilisi törvények elindították a modern Magyarország megszületését.
6.) Az 1949-es Rákosi féle alkotmány törvényerőre kívánta emelni a kommunista diktatúrát és a szovjet megszállást, aztán ezt toldozgatta-kozmetikázta Kádár
7.) Az 1989-es ideiglenes alkotmány...

És két évtized múltán: "mi van ma, mi van ma..." Hát nem piros pünkösd napja!
Hanem fékevesztett nemzetközi támadás újra hazánk, új alaptörvényünk ellen, itthonról indítva.

"Hányszor támadt tenfiad szép hazám kebledre..."
Miért fáj sokaknak, hogy így kezdődik a mi alkotmányunk: ISTEN ÁLDD MEG A MAGYART -

Miért nem sérti Európa kényes ízlését több más európai ország alkotmánya: Görögország, Írország, Norvégia, Dánia, Málta, Svédország, Németország, Kanada, Olaszország, Portugália, Litvánia, Észtország, Horvátország, Szlovákia, Románia no és Svájc? Nekik szabad, ők nem verik ki a biztosítékot?
Az 1999. április 18-án elfogadott svájci alkotmány első sora:
"A Mindenható Isten nevében!"

Európai áttekintést kaphatunk:
Lovas István: Alkotmányos pokoljárás Európában c. írásából (megjelent a Magyar Nemzet 2011. április 27-i számában)
valamint
Löffler Tibor: "A mindenható Isten nevében"
Európa alkotmányai nem azt bizonyítják, hogy a magyar alaptörvény ne állna helyt önmagáért (megjelent a Magyar Nemzet 2011. április 29-i számában)

Ha fiatal lennék, most azt üzenném a minket új alkotmányunk miatt kint is bent is támadóknak a mai fiatalok szóhasználatával: Na, erre varrjatok gombot!

Amikor a farsangos nép színe-java már messze jár

2011-03-17T10:06:00.049+01:00

Csak az utcai kövezet réseibe szorult színes konfettik jelzik, hogy ünnep volt. Néhány iskolai diákcsoport, néhány japán turista nézelődik. Ideális nekünk, nem kell tolongani.
Ezért vágtunk neki ennek a társas útnak, mert többet szerettünk volna látni Velencéből, mint amit eddigi egy napos útjainkon láthattunk.
A híres karnevál után vagyunk, hol a farsangos nép színe-java, 260 ezer ember taposta egymást.
Szombat délelőtt Tornyiszentmiklósnál átléptük a magyar határt, Szlovéniában rövid fánkevéssel egybekötött pihenő után első látnivalónk Palma Nova, a híres csillag alaprajzú valamikori katonai erődváros.

A fenti légifelvétel nem a miénk, a világhálóról kölcsönöztem...
Ezek pedig már saját képek Palma Nováról,
az egykori katonai gyakorlótér a katedrálissal:

A katedrális falán tábla:

Részletek:
érdekes zsalugáterek

Aztán Jesolo felé megművelt földek, vízelvezető árkokkal, mutatva, hogy az itáliaiak szorgalmasak, a longobárdok leszármazottai, míg a déliekben sok az arab vér...
Megérkezünk Jesolóba, az üdülőtelep mint egy szellemváros, a szállodák üresek, a boltok zárva, a mi üdülőnk kivételével, ahol egy portugál csoport van rajtunk kívül.

Jesolo:

Kiadós vacsora, másnap svédasztalos reggeli, a salátát bőven meglocsoljuk olivaolajjal, majd a méltán híres olasz kávéval feltesszük a koronát a lakomára és ez így megy napokig, az eredményt itthon részrehajlás nélkül mutatja a mérleg, mindketten egy kg-t szedtünk fel, pedig de sokat gyalogoltunk az út során!
Vasárnap először Burano szigetére, a híres csipkeverők szigetére megyünk bérelt kishajóval.

A cölöpök a vizisztrádát jelölik, azon belül rendszeresen kotorják a lagunák medrét, hogy hajózhatók legyenek.

Burano középkori temploma a ferde harangtoronnyal:

Sétálunk a mosolyt fakasztó színes házak között, a kis hidacskákon át egyik sikátorból a másikba:

A mentősök kikötnek, odaköszönök: Bon Giorno!
Jön a kedves válasz: Salve Donna
A WC-t takarító nő hangosan énekel munka közben, nem úgy a gondolások...

Torcello, a lakosság nélküli sziget a következő, ahol kikötünk.
Egykor ez a sziget püspöki székhely, Velencénél sokkal nagyobb és gazdagabb volt, a sótermelésnek, a környező sós mocsaraknak köszönhetően. A XII. századra a sziget virágkora lassan végetért, környékén a laguna elmocsarasodott, a maláriaszúnyogok elszaporodtak, lakói elhagyták a szigetet.

A torcellói dóm oldalában:

Santa Fosca templom:

Ma itt csak néhány étterem van, elhagyott házak, kertek, a lakosság elköltözött. Egy csatorna maradt meg és a korlát nélküli boszorkányok hídja. Sétálunk a VII. sz.-ban alapított Santa Maria templom felé, a templom az ókeresztény bazilikák remeke. Fényképezni tilos, tehát ismét a világhálóról kölcsönzök ide képeket:
Az Utolsó ítélet óriási mozaikkompozíciója előtt földbegyökerezik lábunk...

Az apszis mozaikja szintén XII. sz.-i, a 12 apostol fölött trónoló Madonna a kisdeddel:

Muranoban kötünk ki legközelebb, az üveggyártása révén világhírre szert tett településen árusítással egybekötött bemutató, az 50%-kal olcsóbb ár magasabb, mint Velencében a teljes ár. Ügyes, mondaná az egyszeri ember!

A muranoi Ss. Maria e Donato bazilika:

Itt szent Gellért sírja előtt tisztelgünk:

A templom padlómozaikjából részlet:

Ismét hajó, eső, eső, eső, kiszállunk a Lidón, amely a velenceiek fürdőparadicsoma és nemzetközi filmfesztiválok helyszine. Sétálunk az esőben...
Felfedezzük az osztrák-magyar Palace Hotelt...

A nap utolsó programja a Szent György sziget, esőben nézzük meg a Palladio tervezte templomot. Itt élt a bencés kolostorban szent Gellért magyarországi útja előtt.

Ezen a tavaszon nem kellett a Szent Márk téren sem pallókon járni, a Campanile tornyából még esőre hajló időben is gyönyörű a kilátás a városra, a szigetekre, a lagúnákra. A hatalmas harangzúgás élményét közvetlenül a fülünkbe kaptuk:

A Szent György sziget fehér reneszánsz templomával és a kolostorral belül rideg, ott hosszasan fagyoskodtunk, a kép a Szent Márk térről nézve készült:

Néhány diákcsoport, japán turisták, indiai családok apró gyerekekkel járják a tereket, sikátorokat. A japánok arcát nézem, érdeklődő, de érzelemmentes, nem látni a hazájukat ért hatalmas szerencsétlenség nyomát.
A gondolák ez alkalommal is nélkülünk szelik a csatornák vizét, 80 eurós árajánlat után már 60-ért is utazhattunk volna, azt is sokallottuk... Többnyire japánok ülnek gondolába, mint sok évvel ezelőtt. Előszezonban némán, faarccal húzza az evezőt a gondolás, alapdíjért nem énekel. Sőt! A néhány vendég, aki beül a romantikus járműbe, unottan mobilozó gondolással járja a csatornákat.
Ó szóóle mííjóó nincs,siklanak...

Hétfőn háborgó tenger, párás levegő, megyünk öt évszázad képeit megnézni az Akadémia épületében. A 24 terem elkápráztat gazdag anyagával, zavarbaejtő a képek sokasága, öröm felfedezni azokat, amiket már albumokból ismerünk...
A szent Márk székesegyház újra hatalmas élmény.

hiába láthatunk albumokban gyönyörű képeket belsejéről, nekünk a mi titokban készített képeink is nagy örömet okoznak...

A leghosszabb ideig, 34 évig volt dózse Foscari, aki naggyá tette Velencét, síremléke a Frari templomban van. Saját fia számüzetését is alá kellett írnia, mert megvádolták, hogy a követektől ajándékot fogadott el! Az igaztalan vádat követő kegyetlen kínzások következtében a fiú meghalt.

Járjuk Velencét, suttyomban eszegetjük ebédre hozott szendvicsünket a Dózse palota aljában a kőpadon.
Jó ideje tilos az utcán enni, dehát a vendéglőre pénzünk nincs!
Nézegetjük a palota díszeit, a szemfüles őröket kijátszva azért néha fényképezni is sikerül, például az aranylépcső mennyezetét:

Ádám és Éva:

A két rózsaszín oszlop között hirdették ki a bírói itéletet, aztán előtte a téren volt a kivégzés:

Salamoni döntés: a király előtt a gyermeket tartó katona, mellette a két asszony...

A Dózse palota bejárata:

A Campanile tornyából jobbra a Della Maria Salute templom:
egymillió kettőszázezer cölöpre építették. A pestisjárványban 1630-ban közel félmillióan pusztultak el, a szörnyű vészt túlélők a túlélésért hálát adva építették a templomot:

Kabátunkon kokárdával, nemzetiszín szalaggal sétálunk a házak között, sokan megnéznek, megtapsolnak, azt hiszik, őket ünnepeljük, mert közeleg március 17-e, Olaszország egyesítésének 150. évfordulója, sok ház fellobogózva.
Egy házfalon magyar emléktáblát látunk, az 1848-as garibaldista magyar légió parancsnokának tiszteletére.

A Rialto hídnál egy bazár előtt az árus meglátva kokárdás csapatunkat, elénekli az olasz himnuszt, majd befejezésül: Viva Italia szól fennhangon a nő. Felvilágosítjuk, hogy magyarok vagyunk, a mi 1848-as forradalmunkat ünnepeljük, Garibaldi magyar légióját említve lelkesen búcsúzik, pedig semmit sem vettünk tőle...

Velence még pusztulásában is gyönyörű:

Conterini palota külső csigalépcsős:

Március 15-én hajóval megyünk Velencébe, útközben Kossuth nótákat énekelünk néhányan, többen csatlakoznak, egyre bátrabban zeng: "mert a huszár a nyeregbe bele van teremtve, mint a rozmaring a jó földbe, sej belegyökerezve" - ünnepelünk.

A szent Rókusról elnevezett alapítványi székház belseje két szintjén 56 csodálatos Tintoretto festményt rejt!

Sok iskolát költöztettek az utóbbi időben Velencébe, a diákokat arra buzdítják, hogy itt lakjanak, ne néptelenedjen el a város. Hihetetlen küzdelmet vívnak a vízzel, sokan feladták, elköltöztek, ma már csak 60 ezer lakója van a városnak.
Sokszor jut eszembe egykori gépész kollégám, aki velencei útjáról hazaérkezve értetlenkedve csodálkozott: mit lehet szeretni ezen a pusztuló városon? Nem mondtam neki semmit, ha nincs szeme, hogyan is láthatna!
Tényleg nem lehet szeretni?

Járjuk a várost, ámulunk, emlékezünk a rég már látottakra, a Hotel Danieli épületére is, ahová egykor félve léptünk be, s kitaláltuk, hogyha ránk szólnak, azzal védekezünk, meg akarjuk nézni a helyet, ahová nászútra jön első unokánk, az akkor 4 éves Dani. Jót nevettünk, hogy ezt így kitaláltuk, nem szólt ránk senki, sem akkor, sem most, közel 15 év múltán.

Muranoi üvegcsillárok fényében a Hotel Danieli földszintje

Egy velencei "villamosmegálló", ahol a menetrend szerinti vaporettok kikötnek:

Ünnepi március 15-i vacsora az Omnibus étteremben a Canale Grande partján. Elénekeljük a Himnuszt, koccintás koktéllal, az ünnepi megemlékezés szövegét Feri olvassa fel, majd a Szózat eléneklése után vacsora, vaporettoval szállásunkra utazunk.

Az utolsó éjszakát Velencében töltjük, a Canale Granderól nyíló kis utcácskában álló szállónk ablakából ezt látom:

Szobánkban muranoi lámpák, ágyunk felett Tiziano másolat részlete, eredetijét a Frari bazilikában láttuk.

Utitársaink között van egy hölgy, Melinda, Németországból, akiről a szaggatott beszélgetések során kiderül, hogy 56-os menekült. Többet szeretnék megtudni róla, mint amit az idegenvezető magyarázatai közben beállott szünetben lehet, ezért arra kérem, hogy az úton hazafelé lejegyezhessem történetét. Alább következik amit Melinda, a belgyógyász mesélt:

1956. október 20-24-ig harmadéves egyetemistaként nőgyógyászati gyakorlatra volt beosztva a Baross utcai klinika sebészetére segíteni.
Az akkor hatodéves Tóth Ilonkával együtt dolgozott a Baross utcában, majd a Péterfy Sándor utcai kórházban. Tóth Ilonáról nagy elismeréssel beszél, mindenkin segítő kiváló emberségét hangsúlyozza.
Többször mentek teherautóval Bécsbe kötszerért, gyógyszerért. Egy ilyen út alkalmával, november 7-én Győrben elfogták, láblövéssel a győri kórházba vitték, ellátták, majd a szovjet parancsnokságra vitték, ahol kihallgatták.
A németül beszélő szovjet tiszt (Melinda szavai szerint a major) közölte, hogy deportálni fogják őket is, a szegedi és pécsi diákokkal együtt. Először a fiúkat, másnap a lányokat. A közlés után rabként visszavitték a kórházba dolgozni, mert kevés volt az orvos, azok közül is sokan elmenekültek.
Már 6 hete fehérneműcsere nélkül voltak a lányok! Melinda bátyjának barátja is a kórház orvosa, elérte, hogy a lányoknak fehérneműt, vattát vásárolni kimehessenek. Az orvos kioktatta a lányt, hogy melyik kávéházba üljön be és egy borzalmas édes süteményt rendeljen, amitől aztán rosszullétet mímelve, hogy hány a süteménytől, a WC-be menjen. Onnan a pályaudvarra a vonattal Hegyeshalomba. A másik asztalnál ülő, őket figyelő bőrkabátos ávós egy idő után sokallotta a lány távollétét, be akart menni utána, de az orvos közölte, hogy női WC-be nem mehet, majd ő, mint orvos, megnézi, mi van a lánnyal.
Melindának sikerült a pályaudvarra kijutni, egy bőszoknyás parasztasszonynak mondta, hogy üldözik, a néni azt mondta, bújjon a szoknyám alá kislány. Így történt, egérutat nyert, a vonatra az ávós már nem szállt fel, a segítő orvost sem látta Hegyeshalom előtt. Hegyeshalomnál rohanva, majd a Lajta medrében hason csúszva menekült, míg fenn az úton a meglőtt menekülők sikoltozását hallotta, ezt ma sem tudja elfelejteni. Egy pajtába bevánszorgott, megkönnyebbült, amikor meghallotta, hogy a gazda, aki reggel fejni jött a tehenét, németül beszél állatához. Menekülttáborba került, iratok nélkül, Münchenbe kérte magát, amikor kérdezték, hogy ki hová akar menni. Így Budapesten élő szüleitől nincs olyan messze.
Münchenben az egyetem orvosi fakultásán engedélyt kapott, hogy az órákat látogassa, eddigi tanulmányairól, -sebészet, nőgyógyászat, anatómia- a professzor levizsgáztatta, folytathatta egyetemi tanulmányait. Segítő diáktársakra talált, nemcsak a német nyevben segítették, hanem a menekült diákokat egy-egy család a karácsonyi ünnepekre vendégül látta. Ösztöndíjat kapott és 50 márkát is, hogy télikabátot, meleg holmit vásárolhasson magának. Családnál, majd kollégiumban lakott, a vöröskereszten keresztül megérkeztek az iratai is. Egy évig szülei sem tudtak róla, ő sem szüleiről. Sokáig zaklatták a szülőket, hogy hívják haza lányukat. 1966-ban amnesztiát kapott, de csak 68-ban mert először hazajönni, halálos beteg édesapját látni. Akivel aztán életét összekötötte, 2 és 1/2 évi börtönélet után Jugoszlávián keresztül menekülve jutott ki Münchenbe, orvos bátyjának barátja. Házasságukból egy fiú született, három unoka és két dédunoka a családja, férje halála óta évente többször látogat haza itt élő rokonokhoz, egy kis lakása is van Budán.

Míg ezeket jegyzetfüzetembe körmölöm, már hazafelé tartunk, miután a csúcsforgalomban zsúfolt vaporettoval szállónktól a Canale Grande "országútján" Ferrovia állomásnál vonatra szállunk, Mestrében vár autóbuszunk. Útközben még Trevisoban rövid időre megállunk, nézzük, amit esőben nézhetünk, a dómot, IX. századi altemplomát:

Treviso Városház tér

Trevisoi utca

Bőrig ázva indulás hazafelé, a földeket már víz borítja, a buszban az ázottkutya szagot a borozás enyhíti...

Méltó ez, illik ez?

2011-02-11T04:58:00.015+01:00

Egy februári délelőtti séta a pesti belvárosban:
megdöbbentett amit láttam, a házat, amely nemzeti emlékhelyünk lehetne!!!
Áll még az úgynevezett Horváth-ház, egykor Hatvani utca 3., ma Kossuth Lajos utca 3., a Szép utcai sarkon álló, emléktáblával is megjelölt épület.

Kívülről még a gondozatlanság és a kosz ellenére is kinéz valahogy az 1816-ban épült klasszicista palota, de belül, az aládúcolt lépcsőházzal elképesztő!

Egy szegény koromlepte Kariatida az erkélyt tartó négy közül:

A kapun belépve ámulhatunk:

Az emléktábla díszcsavarjaira is nagy szüksége volt valakinek...

Ha rákattintunk a sajnos sötét lépcsőházi képekre, látható az előtérben sorakozó, az épületben működő ilyen-olyan cégek szemeteskukáinak tömege, a lerogyni készülő lépcsőház, a márványlépcsők fölött díszelgő graffiti

Így őrizzük kiváló eleink emlékét!

Tudja-e az a focidrukker, aki a lépcsőforduló falára az Újpest iránti elfojthatatlan lelkesedését megörökítette, hogy e ház első emeletén Batthyány Lajos miniszterelnöki hivatalát és a Nemzetőrségi Haditanács irodáját rendeztette be 1848 áprilisában?!

"SZABADSAJTÓ UDVAR" így nevezte el ezt a házat Petőfi, az 1848. március 15-én benne lejátszódó történelmi események emlékére.

Itt működött 1840-től Landerer és Heckenast Nyomda- és Kiadóvállalata.
Itt adták ki Kossuth Pesti Hirlapját, majd az Életképeket: Petőfi, Jókai és a forradalmi ifjúság folyóiratát.
1848. március 15-én a magyar ifjúság vezetői: Petőfi, Jókai Vasvári, Irinyi és mások lefoglalták a nyomdát, kinyomtatták a Tizenkét Pontot és a Nemzeti dalt.
Később itt készítették elő a Kossuth-bankók nyomóducait.

Az 1854-ig itt működött nyomda helyén nyílt meg a Kammon Kávéház, a fiatal magyar írók, költők és művészek találkozóhelye.

Hogyan bánunk történelmünkkel?

A kérdésre ma is érvényes választ ad a
Hankó Ildikó: Királyaink tömegsírban című könyvéből vett idézet:

A Magyar Akadémia 1847. évi február 22-én tartott üléséről a következő felszólítást bocsátotta közre minden, a nemzeti becsületet szívén viselő magyarhoz:

"Míg más nemzetek múltjok mindazon ereklyéit, melyek egykori míveltésgük és fényök felől tanúságot tesznek, nagy gonddal, magányos, egyesületi és országos költséggel fenntartják, megőrzik, megújítják, hű és díszes rajzmunkákban a mívelt világgal közlik, műértőik és tudósaik azokat vizsgálataik tanulságos tárgyává teszik, költőik, pedig a költészet varázsfényében támasztják fel halottaikból; addig mi, hidegek régi dicsőségünk s annak emlékei iránt, azokat is, miket elmúlt századok viharai megkíméltek, lelketlenül vagy észre sem vesszük, és legjobb esetben az idő pusztító fogának, semmit sem téve zsákmányul engedjük..."

Ki sem kell mozdulni, helyünkbe jön a világ...

2011-01-26T08:45:00.004+01:00

Ma kaptam egy továbbított levelet (Krónika – A Kanadai Magyar Kultúrközpont Lapja. 1989. November. Wass Albert. A kivénült harcos leteszi a fegyvert.)
ÁMULOK!
Wass Albert már nem tudja helyesbíteni az interjú szövegét, de senki sem vette észre a szarvashibát?
Nem Zrínyi, hanem Berzsenyi Dániel, akitől az idézet A MAGYAROKHOZ c. verséből. Kodály kórusművet írt erre a versre...

Íme a levél:
"Krónika, 1989. November

A kivénült harcos leteszi a fegyvert Wass Albert

Ha annak idején, 1951 telén elfogadom Havas Emil ajánlatát, hogy írjak ahogy "ŐK" kívánják, és ŐK ezzel szemben garantálják, hogy minden könyvemből "best seller"-t csinálnak, akkor ma minden bizonnyal jómódú, "befutott" amerikai író lennék. De nem fogadtam el.
Erre a Reader's Digest kolozsvári származású társszerkesztője ugyancsak fölbosszankodott ott a new yorki szálloda szobájában, ahol skót-amerikai feleségemmel megszálltunk volt, és azzal fenyegetett meg, hogy ha kitartok konokságom mellett, Amerikában egyetlen írásom nem jelenik meg soha.

Amerikai születésű feleségem ezen nagyot nevetett, mire derék vendégünk kivörösödött ábrázattal rikoltott Elizabeth arcába: "Már pedig, asszonyom, akár elhiszi akár nem, de nincs olyan amerikai kiadó, amelyik hozzá merne nyúlni férje írásához, bármit írjon is, ha azt a mi beleegyezésünk nélkül írja!" Mert - tette hozzá és nagy csontos markát kinyújtotta maga elé - itt tartjuk a kezünkben az amerikai kiadóvállalatokat, filmvállalatokat, újságokat, folyóiratokat, mindent! Amerika népe azt olvas, amit mi akarjuk, hogy olvasson, azt hall, amit mi akarjuk, hogy halljon, és azt lát csak, amit mit akarjuk, hogy lásson!" Drága jó Elizabeth ettől aztán szintén nekiveresedett és alaposan kioktatta Havas Emilt az amerikai szabadság alapelveire, mire látogatónk sarkon fordult és becsapta maga megett az ajtót.

Az igazság kedvéért be kell ismernem, hogy Havas Emilnek igaza volt. Erre rájöttünk az első két év során.
Bocsássanak meg fiaim, leányaim, unokáim és dédunokáim, ha úgy érzik, hogy hibásan választottam, mert jómód helyett a szegénység ösvényére tértem gazdag Amerika földjén, ahol minden bevándorló, ha csak egy szikra életrevalóság van benne, meggazdagszik, mint bolha az eben. Ami engem illet, én sohase bántam meg a választásomat. Szegényen bár, de tiszta lelkiismerettel lépek majd az Úr elé, mikor ideje jön. Megtettem, ami tőlem tellett, s amiről úgy éreztem, hogy egyedül méltó egy menekült erdélyi magyar íróhoz. Hogy célomat nem értem el, annak nem én vagyok az oka. Erről lesz itt szó, életrajzomnak ebben a rövidre sűrített fejezetében. Drága jó feleségem segítségével egyetemi tanár lettem, bár sohase hittem volna, hogy valaha is tanárkodásra adom a fejem. De amint mondtam már, Havas Emilnek igaza volt. Tudta, miről beszélt. Se elbeszéléseim, se regényeim nem kellettek az amerikai kiadóknak.
Meg is mondták őszintén: "Maga feketelistán van, uram, maga fasiszta!"
Így aztán vakon ugrottam bele a tanárságba, hogy megélhetésem legyen és maradjon időm az írásra is. Kényelmes foglalkozásnak ígérkezett, és az is volt. Azonban nem ez a fontos. Hamarosan kiderült, hogy maga az Úristen rendelt ebbe az állásba, mert itt döbbentem csak reá, hogy nekünk, szerencsétlen magyaroknak, mi volt az átkunk. Mi hozta reánk a trianoni csapást, s mindazt, ami utána következett.
Szem-nyitogatásom azzal kezdődött, hogy amikor tanár-társaim megkérdezték mindjárt az első napokban, hogy honnan a csudából fútt oda a szél, s én becsületesen megmondtam, hogy Erdélyből, úgy bámultak rám, mintha azt feleltem volna, hogy valahonnan Bergengóciából. Míg aztán az irodalom tudós professzora fejére ütött és elrikkantotta magát: "Drakula országából...!" Attól kezdve bizalmas baráti körben "Count Drakula" volt a nevem. Hiába bizonykodtam, hogy ez a Drakula-mese mindössze egy részeg angol újságíró fejében született meg, és hogy Erdély már évszázadokkal ezelőtt is civilizált ország volt, hogy ott hirdették meg elsőnek a vallásszabadságot, hogy Erdély iskolái világhíresek voltak, senki se hitte el. Hogy igazamat alátámasszam, nekiestem a könyvtáraknak, de ebben se volt köszönet. Egyetemem három óriási méretű könyvtárában alig leltem valami kevés adatot Erdélyről. Földrajzkönyvek, enciklopédiák csak annyit tudtak róla, hogy Románia nyugati tartománya, mely annak idején Dacia néven a római birodalomhoz tartozott, és őslakói ma is a latin nyelvet beszélik. A népvándorlás során több ázsiai horda rohant keresztül rajta, a hunok, avarok, magyarok, tatárok és törökök. Az utóbbi évszázadok alatt a Habsburg birodalomhoz tartozott, majd az első világháború után Románia vette át. Lakosai nagyrészt románok, de élnek ott németek és magyarok is. Attól kezdve a könyvtárakat bújtam minden szabad időmben, Magyarországra és a magyarokra vonatkozó adatokat keresve. Keveset találtam, s amit találtam, abban sem volt köszönet. A középkorra vonatkozó régebbi munkák mind német szerzők tolla alól kerültek ki, s a magyarokat úgy emlegették bennök, mint ázsiai hordát, akik fél Európát végig dúlták, míg végül is Lech mezején leverték őket a németek, majd királyukat rákényszeríttették a keresztény hitre, és hadat adtak neki, hogy kiirthassa országából a pogányokat. Attól kezdve aztán a német civilizáció hatása alá került a magyarok országa s lakosainak jó része német. Az újabb kiadású könyvek arról is tudtak, hogy Magyarország egy elmaradt, primitív ország volt, ahol feudális főurak uralkodtak a különböző nemzetiségű őslakosság felett, kegyetlenül elnyomva a népet. Mint ahogy annak idején, gyerekkoromban, nagyapám jó orrú kopói kajtatták föl a megbúvó rókát a mezőházi nádasokban, úgy kezdtem el én is kinyomozni ezeknek a hamis adatoknak az eredetét. Nem volt nehéz.
Minden könyv, tanulmány, melyben Magyarországról vagy általában a magyarokról volt szó, az 1870-es évek utáni időből eredt, és a szerzők neve nagyobbára német vagy cseh, de akadt román és horvát is. A szerzők legtöbbje Sorbonne-i diplomával rendelkező egyetemi tanár volt, akik egy Masaryk által alapított könyvkiadó vállalaton keresztül beépitették magukat az amerikai, angol és francia közoktatás tankönyv ellátást szolgáló intézményeibe, és terjeszteni kezdték azt a jól megszervezett magyarellenes propagandát, ami végül is Trianonhoz vezetett. (Az első világháború alatt Masaryk és Benes által megszervezett u.n. "Cseh maffia". (szerk.) A Magyar szerzők vagy nem írtak jó tankönyveket abban az időben, vagy a magyar tanügyi intézmények nem gondoskodtak arról, hogy ezek a könyvek idegen nyelvekre fordítva utat leljenek külföldi egyetemek felé.
Több, különböző kiadású és különböző időben kiadott enciklopédiában például a következő, szóról-szóra azonos mondatokat találtam, amiről arra lehetett következtetni, hogy azok ugyanattól a személytől származtak:
"Magyarország, mint olyan, a valóságban soha sem létezett, mindössze egy soknépű laza egység a "szentkorona országai" összefoglaló név alatt.
Ennek az országnak voltak a kezdetben magyar uralkodói is, azonban a tizennegyedik századtól kezdve mér csak cseh, német, olasz, lengyel és román királyok viselték az
országalapító magyar király, Szent István koronáját. Ugyanezek az országok az utolsó négy évszázad során már a Habsburg birodalom alá tartoztak."
Egy másik helyen: "Magyarnak csupán az uralkodó nemesi és főnemesi osztály egy kis része tekinthető, kik a földet birtokolták, míg a jobbágy, majd az úgynevezett "felszabadulás" után a paraszt a különböző ott élő, leigázott nemzetiségekből tevődött össze, kiknek egy részét hosszú idő után földesuraik erőszakkal elmagyarosították..." (Wertheimer: History of Europe, 1901, Böhm Verlag, Wien-New York, page 31.)
Ezeket olvasva önkéntelenül fölmerült bennem a gondolat, hogy a washingtoni osztrák- magyar követség hajdani kultur-attaséja alighanem osztrák lehetett, akit nem bántott a magyarok gyalázása, és ezért nem tett jelentést ezekről a magyar királyi kultuszminisztériumban. Ugyancsak a fent említett könyvben található a következő mondat, mely ellen minden bizonnyal tiltakozott volna az akkori magyar kormány, ha tudomására jutott volna: "A magyar egy veszekedő, izgága, más nemzetiségeket gyalázatosan elnyomó barbár nép, mely újra meg újra föllázadt uralkodói ellen, abból a célból, hogy megbontsa a soknyelvű birodalom egységét..." Bevallom, amerikai skót feleségem fejében született meg a gondolat, hogy amit az osztrákok, csehek és románok meg tudtak tenni száz évvel ezelőtt, azt minden bizonnyal mi is meg tudjuk tenni ma, és nekünk könnyebb dolgunk lesz, mert nem kell történelmet hamisítanunk, csupán össze kell szedjük a bizonyítható igazat. Ebből a gondolatból született meg először, erdélyi mintára, az Amerikai Magyar Szépmíves Czéh, majd Masaryk mintájára a Danubian Press, Incorporated, és az ezekből fakadó folyóiratok: a Transylvanian Quarterly, majd a Hungarian Quarterly és utolsónak a Central European Forum. Elméletben egyszerűnek látszott az egész: egyedül az észak-amerikai földrészen valami másfélmillió magyart mutatnak ki a statisztikák. Ha ennek a másfélmillió magyarnak csupán fél százalékában maradt még valami kis hazafias érzés - mondjuk évi tíz dollár erejéig - ez már évi hetvenötezer dollárt jelentene, ami bőven elegendő ahhoz, hogy elkezdhessük kiadni komoly felvilágosító munkánkat, melyekből Amerika ifjúsága, valamint Amerika vezető politikusai megismerhetik a hiteles adatokra támaszkodó igazságot. Így indult meg elsőnek 1962-ben az Amerikai Magyar Szépmíves Czéh. Hosszú nyári szabadságunkat arra használtuk föl, hogy nyakunkba vettük az Egyesült Államok és Kanada országútjait, és megjártuk első nagy körutunkat, több mint huszonötezer mérföldre nyúlót, a magyarlakta városok felkutatására. Mivel pénz dolgában szűken voltunk, elkerültünk szállodát és éttermet, amennyire lehetett. Sátorban aludtunk, feleségem főztjén éltünk, és elhatároztuk, hogy ha össze tudunk szedni első körutunkon ezerötszáz magyart az előirányzott hét és félezerből, kik hajlandók évi tíz dollárt lefizetni előre, melynek ellenében minden előfizető kap három könyvet, két angolt és egy magyart, akkor elindulunk még ezen az őszön. A begyűjtött előfizetések száma azonban csak hétszázig jutott el. Én készen voltam arra, hogy visszafizetjük mindenkinek a tíz dollárját, mihelyt lehet, s elvetjük az egész gondolatot mint kivihetetlent. Drága jó Elizabeth azonban megszegte makacs skót nyakát, s kijelentette, hogy szó se lehet a megfutamodásról. Amit elkezdtünk, azt érdemes volt elkezdeni, tehát visszük tovább, s az Úristen majd eligazítja a többit. Így kezdtünk hát bele a könyvkiadás mesterségébe. Első könyvünk a kolozsvári Ellenzék hajdani főszerkesztőjének, Zathureczky Gyulának pompás kis munkája volt: "Transylvania, Citadel of the West. " Értelmesen, tömören, könnyen olvasható stílusban vitte a világ elé Erdély igazolható, adatokon épülő történelmét, földrajzát a kultúráját. Háromezer példányt nyomtattunk belőle. Ráadásnak, "csaléteknek" ahogy Elizabeth nevezte, hozzá adtuk a tíz dollárért még egyik regényemet is magyarul, valamint annak angol fordítását. Következő nyáron újra nekiindultunk magyart keresni Amerika és Kanada földjén. Hétvégeken irodalmi estéket tartottunk itt meg amott, árultuk a könyveket, beszéltünk, beszéltünk, beszéltünk a magyaroknak arról, hogy mi a célunk, mit kell tennünk ahhoz, hogy megismertessük a világgal az igazságot. Hétközbe sátorban aludtunk, szabad ég alatt főztük ételünket, mint a vándorló cigányok. Havasi vadász lévén életem első szép felében, én szokva voltam a sátorozáshoz. De Elizabeth városi asszony volt; aki soha ilyen életmódot nem ismert. Szemrebbenés nélkül, bátran viselte a fáradalmakat, áldja meg emlékét az Úristen, s valahányszor csüggedni kezdtem, ő bátorított. "Micsoda magyar az" - mondotta ilyenkor -, "aki megtorpan a nehézségek előtt, mikor hazáján, nemzetén kell segítsen? Az ilyen magyarok miatt vesztették el mindég a háborúkat! Fel a fejjel, nézz előre, soha se hátra, támadj! Ez a győzelmek ára!" Pedig hiába szekereztük föl s alá ezt a nagy országot, hétszáznál több előfizetőre soha se sikerült szert tennünk. Ötven-hatvan új előfizetőt nyertünk minden évben körutunk során; újabb meg újabb városokat keresve föl, de ugyanennyit veszítettünk is minden évben azokon a helyeken, ahova nem sikerült eljutnunk másodszoris. De adtuk ki az új könyveket, rendületlenül. Hokky Károly "Ruthénia" című munkájából akkori képviselőnk, háromszáz példányt osztott szét a Kongresszus tagjai között. Szemák: Living History of Hungary két kiadást is megért. "Our Hungarian Heritage" három kiadásig vitte. A Transylvania and the Hungarian-Romanian Problem pedig kongresszusi dicséretet is kapott. Mindezek ellenére azonban az előfizetők száma nem hogy emelkedett volna, de hamarosan csökkenni kezdett. A magyarok beleuntak az angolba. Nem kellett nekik angol könyv. Nem értették meg a célját. "Vásároltassák meg az angol nyelvűekkel" mondták egyre többen, s hiába próbáltam megértetni velük, hogy az ”angol nyelvűeket" nem érdekli a magyar jövendő, miért is érdekelné? Mi kell terjesszük köztük, szomszédaink, ismerőseink között, mi kell elvigyük az iskolákba, könyvtárakba, ha azt akarjuk, hogy megtudják az igazságot. Nem értették meg: Én pedig éreztem, hogy rossz irányban haladunk.
Háromezer példány egy könyvből vízcsepp az óceánban: Torontóból kaptam a tanácsot: magyarokból tömeget toborozni csak felvonulásokra lehet, hosszúra elnyúló komoly munkára nem. Alapítsunk részvénytársaságot. "Nem sokaság, de lélek végeznek csodadolgokat'' - idézték Zrinyi Miklóst a fejemre. "Gyűjtsünk egybe egy kis csoport jómódú magyart, akik össze tudnak adni legalább százezer dollárt, többre megyünk ezzel, mint úgy koldulni össze a pénzt tíz dollárjával! Megalapítottuk hát a Danubian Press részvénytársaságot. Százezer dolláros tőkére számítottunk, de csak húszezer gyűlt össze. "Bolondság, minek a könyv!" - mondták a ",jómódúak" is. Amerika köteles visszaadni a hazánkat, ennyi az egész!" Utólag visszatekintve mindezekre belátom, hogy reménytelen volt ez a kezdeményezés is. De akkoriban hajtott a "tett-vágy" motorja, na meg a feleségem, aki el se tudta képzelni, hogy a magyart "más fából faragták". Ezzel a húszezer dollárral belekezdtünk az úgynevezett "Hungarian Package" könyvsorozat kiadásába; mely magába foglalta a magyar nemzet történelmét, legendáit, népmeséit és táncait, sötétzöld vászonkötésben és fehér díszkötésben, arany betűkkel a fedőlapon. Szép munkát végzett a torontói nyomda, drága se volt. De mégis volt egy nagy baj: nem értette meg, hogy az idő szerepe fontos a könyvkiadásnál. Ha az ember szétküldi a hirdetéseket a könyvtáraknak, s azok egy kitűzött időre megrendelik a könyvet, azt a kitűzött időn belül szállítani kell, másképpen érvénytelenné válik a megrendelés. Az idő elhúzódott, a megrendelőket elvesztettük, s a könyvtárak belesorolták a Danubian Presst a "fly by night" megbízhatatlan kiadók közé. Mivel pedig még a magyarok is csak ímmel-ámmal vásárolgatták a szép kiállítású, de angol nyelven készült könyveket, évekbe került, míg ezer sorozatot el tudtunk helyezni. Ezzel aztán vége volt a kiadóvállalat álmának is, s a Danubian Press éveken át egy tőkétlen vállalkozás maradt, fedőnév a szerzők költségén kiadott könyvek amatőr voltának eltakarására. Mindezek ellenére mégis csak kiizzadtunk valahogy huszonnégy angol nyelvű könyvet Amerika okulására, ezres, kétezres példányszámokban. De még ezeknek is nagy része raktáron penészedik. Nem kellenek a magyaroknak, még propaganda-fegyvernek sem, még arra sem, hogy odaajándékozzák befolyásos amerikai ismerőseiknek, hadd tudják meg az igazságot. Még ilyen könyvek se kellenek nekik, mint "Genocide in Transylvania; a documentary" vagy "Transylvania and the Hungarian-Rumanian Problem ", "Origin of the Hungarian Nation ", "Origin qf the Rumanians", "The Ethnic History qf Transylvania". Legnagyobb csalódást azonban a "Transylvanian Hungarian Folk Art" okozta. Ez a könyv szép, színes kiadásban jelent meg, ismerteti a magyar motívumok magyarázatát, és tudatára adja a világnak, hogy mi történik ma odahaza a magyar népművészet időt látott remekeivel, miképpen igyekszik eltörölni még a nyomukat is az ellenséges román kormány. Ebből is még valami ezer példány kallódik raktáron. Nem kell a magyaroknak, mert angolul van. De így jártunk a folyóiratokkal is, pedig azok valóban önvédelmi fegyvereink voltak, melyeket megküldtünk vagy személyesen adtunk át minden szenátornak, képviselőnek, külön tíz példányt a Fehér Házba és harmincat a State Department hivatalainak. Először a Transylvanian Quarterly bukott meg előfizetők hiányában. Ezt átalakítottuk Hungarian Quarterly-vé, arra gondolván, hogy így talán majd szélesebb magyar rétegeket érdekel. Két év alatt kiderült, hogy ez se érdekelte őket. "Eleget olvassuk magyar nyelven mind azt a rosszat, ami odahaza történik" - írta egy Erdélyből idesodort, jómódú magyar "minek gyötrődjünk rajta angolul is!" Eszébe se jutott a szerencsétlennek, hogy nem az ő "gyötrődésére" készült a folyóirat, hanem arra, hogy azt minél több amerikai olvashassa, s tudja meg, hogy mi történik a Trianonban elszakított területek magyarjaival. Végül is átalakítottuk folyóiratunkat Central European Forummá, miután tudomásomra jutott, hogy a háttérben már két éve folytak a megbeszélések egy létesítendő Közép Európai Federáció dolgában a magyarok megkerülésével. De mivel folyóiratunk még nem volt, összeálltunk néhányan és beugrottunk gyorsan, hogy a "magyar kérdést" a tervezett jövendő élére vigyük. Nyomban meg is nyertük a lengyel exil-kormány tetszését. Csatlakozott szerkesztő-bizottságunkhoz egy erdélyi román emigráns, egy szlovák egyetemi tanár és egy ruszin lapszerkesztő, akik a magyarokkal való békés együttműködés útját keresték. Mindenki, aki kezébe vette a folyóiratot, dicsérte. A tényleges előfizetők száma azonban soha sem érte el a kétszázat. Ezerkétszáz példányt nyomtattunk, s ebből nyolc-kilencszázat tiszteletpéldányként osztottunk szét, a többi még itt van raktáron. Hogy honnan vettük hozzá a példányonkénti 3500-4000 dollárt? Derék jóérzésű magyarok adakozásából, akik megértették, hogy ezzel a folyóirattal a magyarság jövendőjéért küzdöttünk. Ez azonban nem helyes. Régi hibánkba estünk vissza újra: egy öntudatos és bátor kis csapat vérzik, hogy a többi megmaradjon. A többi, akiket én egyszer már így jellemeztem: a "ha még egyszer azt üzeni" magyarok, akik csak behúzzák a nyakukat és várnak a sült galambra. Az én szerkesztésemben és igazgatásom alatt most jelenik meg a FORUM utolsó száma. Hogy megmarad-e vagy nem, az már másokon múlik. Én letettem a fegyvert. Cserbenhagytak a magyarok huszonhét hosszú és küzdelmes esztendőn keresztül. Elég volt. Beleöregedtem, belefáradtam beleszegényedtem az eredménytelen munkába. A magyar, bár egyénileg egyike a legtehetségesebb, legéletrevalóbb fajtáknak, politikailag éretlen. Nem érti a világpolitika háttérben lejátszódó fondorlatok titkait, és nem is érdekli. Nem is vették észre, hogy Románia máris készen áll arra, hogy újra lehasítson egy jókora szeletet a magyar hazából, tova a Tiszáig. Mindössze arra vár, hogy kivonuljon onnan az orosz. A Nyugat közvéleménye elfogadta már, hogy Románia "ősi határa" a Tiszáig nyúlik. Évtizedeken keresztül belekalapálták ezt már a köztudatba. S mi itt állunk, bambán, pedig segíthettünk volna magunkon. Megtehettük volna, amit Masaryk és Jorga meg tudott tenni, időnk is volt hozzá. Most már bizony fogytában van az is. Tudom, a magyarok nagy része meg sem érti, miről beszélek. A történelem útjait előkészíteni csak előre, mégpedig jó-előre lehet. Utólag már csak azt vesszük észre, hogy mit "kellett volna" tenni, de sokan még ezt se fogják fel soha. Elkövetett hibákért a Gondviselést teszik felelőssé. Amit Ceausescu húsz esztendő alatt nem tudott elérni, azt megtették helyette a szabad földre vetődött magyarok: letétették velem a fegyvert. De a könyvek megmaradnak, a folyóiratok megmaradnak, s a nyomtatott betű szívós erejével továbbra is harcolnak Erdély magyarjaiért - ahogy lehet. Szívem mélyéből köszönöm annak a maroknyi hűséges magyarnak az önfeláldozó kitartását, akik mindvégig mellettem maradtak, és lehetővé tették, hogy legalább ennyit megtegyek. Áldja meg őket az Úr minden fájdalmas csalódás közepette is a tiszta lelkiismeret isteni ajándékával. Ők megtették, ami tőlük tellett. Ha minden magyar követte volna példájukat, magyarok dolga másképpen állna ma. Hadd búcsúzzam tőlük a Szentírás szavaival: "Ismertessétek az igazságot, s az igazság szabadokká tészen!"

1989. szeptember végén."

Berzsenyi Dániel: A MAGYAROKHOZ

Forr a világ bús tengere, ó magyar!
Ádáz Erynnis lelke uralkodik,
S a föld lakóit vérbe mártott
Tőre dühös viadalra készti.

Egy nap lerontá Prusszia trónusát,
A balti partot s Ádria öbleit
Vér festi, s a Cordillerákat
S Haemusokat zivatar borítja.

Fegyvert kiáltnak Baktra vidékei,
A Dardanellák bércei dörgenek,
A népek érckorláti dőlnek,
S a zabolák s kötelek szakadnak.

Te Títusoddal hajdani őseid
Várába gyűltél, hogy lebegő hajónk
A bölcs tanács s kormány figyelmén
Állni-tudó legyen a habok közt.

Ébreszd fel alvó nemzeti lelkedet!
Ordítson orkán, jöjjön ezer veszély,
Nem félek. A kürt harsogását,
A nyihogó paripák szökését

Bátran vigyázom. Nem sokaság, hanem
Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat.
Ez tette Rómát föld urává,
Ez Marathont s Budavárt hiressé.

[1807]

László Károly zsidó magyarságáról, a zsidó-cigány holokausztról

2011-01-20T05:50:00.007+01:00

Az itt-ott gyülekező, kinn is, benn is mocskolódó, gyűlölettől elvakult emberekről jutott eszembe:
Veszprémben járva 2006 nyarán a Dubniczay palotában megnéztük az öt évre ott letétbe helyezett László Károly műgyűjteményt. 2011-ben lejár a letéti idő, remélhetőleg a városban maradhat az értékes gyűjtemény.
László Károly pszichoanalitikus, művészettörténész, műgyűjtő és kereskedő, magát zsidó vallású magyarnak tartja. Fiatalon megjárta a koncentrációs táborok poklát, mégis derűs, megbocsátó és megértő, egészséges személyiség maradt, aki nevet szerzett magának választott hivatásában.
Bár évtizedeket töltött hazájától távol, még ennyi év után is fontos számára, hogy ő ehhez az országhoz, ehhez a nemzethez tartozik.
Nem mindennapi kép bontakozik ki a vele készült magyar dokumentumfilmben a világról, egy tényleg liberális, optimista ember világnézete.
Tóth Péter Pál 2000-ben készült dokumentumfilmjének, LÁSZLÓ KÁROLY PORTRÉI I-II.
első részében régi pécsi iskolájának mai gimnazista diákjai feszült figyelemmel hallgatják, nézik az archív felvételeket, részleteket olvasnak fel visszaemlékezéseiből
(László Károly: Az út Auschwitz felé
Tóparti nyaralás
A nagybácsi
Találkozás 25 év után)
a II. részben berni villájában hatalmas gyűjteménye környezetében eleveníti fel különleges életének eseményeit. Gyűjteményének egy részét szülővárosának Pécsnek adományozta, a Szépművészeti Múzeumnak pedig 2008-ban adományozott sok százmillió értékű festményt a Bernben élő nemzetközi hírű műgyűjtő.

A filmből részlet:

Kettős állampolgárság, nemzetegyesítés

2011-01-06T06:44:00.008+01:00

Azon a nyári reggelen, 2006-ban városnézésre indultunk csíkszeredai szállodánkból, kiderült, nem csak mi vagyunk koránkelők, a magyar konzulátus előtt kígyózó sor arra várt, hogy vízumot kaphasson Magyarországra...

2006-2011.

A kép a LOKÁLPATRIÓTA KLUB GÖDÖLLŐ honlapjáról való

Európához tartozunk, de ne felejtsük, hogy magyarok vagyunk.

Oh, értsd meg a szót: árban és apályon
- Szirt a habok közt - hűséged megálljon! (Arany János: Rendületlenül)

Brüsszelben huszárosan, ló nélkül

2011-01-03T14:58:00.003+01:00

Közel húsz éve már, hogy 4 munkatársnőmmel megbeszéltük, nem ömlesztjük a családi kasszába az elmúlt negyedéves rajzasztal fölötti görnyedésünk jutalmát, prémiumunkból befizetünk egy BENELUX körútra. Emlékezetes a megcsodált Belgium, Hollandia, Luxemburg, az amszterdami séták, Rotterdam hatalmas kikötője, Gent, Aachen látnivalói, a parfümillatú luxembourgi utcák, a gyémántcsiszolók utcája Antwerpenben, közelében egy más világ, az antwerpeni régi zsidónegyed utcáinak hihetetlen mocska, elhanyagolt házai.
Nem gondoltam akkor, Brüsszelben járva, hogy ez a szobrocska még magyar ruhát is fog viselni...

"Magyarország január elsején kezdődő európai uniós elnökségének tiszteletére a következő hat hónap során többször is magyaros ruhákba öltözik majd Brüsszel világhírű jelképe, a pisilő kisfiú, azaz Manneken Pis.

A belga főváros szívében, a világ egyik legszebb terének tartott Grande Place-tól nem messze található szobrocskának több mint hétszáz különböző öltözéke van. Ezek a helyi múzeumban egész évben megtekinthetők, de hetente több alkalommal magára is ölt közülük egyet-egyet. A ruhatár folyamatosan bővül, neves alkalmakkor a látogatók szívesen kedveskednek ruhával ajándékként.

A brüsszeli magyar kulturális intézet tájékoztatása szerint a magyar elnökség tiszteletére először január 3-án huszárruhában lesz látható a Manneken Pis. Március 7-én matyó népviseletben, május 2-án alföldi subában, majd június 7-én ismét huszáröltözékben fogadja naponta több száz látogatóját.

(Kossuth Rádió/MTI)"

Szívesen megnézném újra!

KOCSÁR Miklós: Öregisten, Nagyisten

2010-12-23T11:21:00.002+01:00

Jókai Anna IMA MAGYARORSZÁGÉRT című versére:

Hogy ez a kis nép el ne vesszen...

2010-12-23T04:39:00.007+01:00

2010-ben harmadszor lett győztes az európai bélyegek között meghirdetett versenyben hazánk, ezért adok egy kis ízelítőt kiváló bélyegtervezőink munkáiból:

Nincs olyan magyar család

2010-12-13T05:49:00.011+01:00

amelyiknek ne lenne világháborús áldozata...
Sokszor eszembe jutnak az Alpokba tett útjaink, közben a "hálón" tallózgatva nemcsak személyes emlékeim tolulnak fel:

Ki tudja ma már, hogy Budapesten, a Hősök terén a doberdói frontról hazahozott ismeretlen katona holtteste nyugszik?

A Magyar Monte Grappa Baráti Kör képei a MONTE GRAPPÁRÓL, ahol az olasz fronton elesett több mint tízezer magyar katonánkra is emlékeznek:

2010. augusztus 1. megemlékezés a Monte Grappa hegyén:

"Tisztelt Emlékező Közönség!
Kilencvenkét év telt el azóta, hogy az Alpokban elhallgattak a fegyverek. A hadak elvonultak, maguk mögött hagyva a háború mérhetetlen mennyiségű hordalékát, a fenséges hegyek örökre megváltoztatott arcát – és hősi halottaikat. A sok százezernyi halottat, akiket nemzetiségüktől függetlenül katonaként szólított ide a kötelesség, és fegyverrel a kezükben estek el, úgy ahogy harcos létük ősi törvényei parancsolták. Mára együtt nyugszanak a végső megbékélésben, rájuk emlékezünk, azokra, akik életüket adták hazájukért.

A harcoló és elesett katonák emlékének felidézésénél a fájdalom és a szomorúság hangja az, ami legtöbbször megszólal. Ez teljesen érthető, azonban én úgy gondolom, hogy az alpesi fronton harcolók megérdemelnek valami mást is. Ez pedig helytállásuk jogos méltatása, amit katonaként biztos elvárnak tőlünk, utódoktól.

A hegyek között vívott háború minden időkben a harc legkegyetlenebb és legkönyörtelenebb fajtája. Mai kényelmes világunkban igen nehéz megérteni, hogy milyen körülmények között éltek és harcoltak a sors akaratából idekerült katonák.

Az Alpesek méltóságteljes világa a kiszámíthatatlan veszélyek hazája is. Az egymással szembenálló katonák egy olyan környezetben küzdöttek, melyben már maga a létezés is egy sajátos harc volt. Egy mindennapos harc egy olyan ellenféllel, akit soha nem lehet legyőzni, csak alkalmazkodni hozzá.

Katonaélet a hegyekben. Örökös küzdelem a sziklákkal, amikbe kínkeserves munkával kellett lyukat vájni az életet óvó fedezékért. Kövek mindenütt, melyek nappal izzó hőséget árasztottak, éjszaka megdermesztették a csontot is. Elkoptatták a bakancsot, a ruhát, véresre horzsolták a beléjük kapaszkodó kezeket. Ha gránát találta őket, ezernyi szilánkra szakadtak, széttépve a közelben állókat. Nem adtak helyt a halottaknak, hiszen hogy is lehetett volna a kőbe sírt vájni, az a hely az élőnek kellett fedezéknek. Nem termett itt semmi, gyakran még víz sem volt, a hegyek irgalmatlan munkát követeltek az utánpótlást szállítóktól.

Jól tudjuk, akik a hegyekben háborúznak, először magával a természettel küzdenek, de ebben a harcban nincs szünet, és veszteségek mindig vannak. A hegyeknek áldozat jár, a kiszámíthatatlan és váratlan viharok, kőomlások, villámcsapások, a szakadékok mindennap véradót szednek az ormok között. A tél még rettenetesebb. A méteres hó, a lavinák, a jégviharok melyekben őrjáratok tűnnek el nyomtalanul, mind-mind a hegyek végtelen, és megfellebbezhetetlen hatalmát mutatják az emberek felett.

Azonban a katonák nem hátráltak egyik oldalon sem! Állták az ellenség pergőtüzét, a sziklába vájt kavernákban, a gleccserekbe fúrt jégbarlangokban. Rohamra indultak a géppuskák ellen, öldöklő kézitusát vívtak pár négyzetméternyi helyért. Gázálarcban lapulva meredtek a feléjük hömpölygő harcigáz ködére, ami az egyik legrettegettebb kínhalál hírnöke volt. Éjszakai rajtaütéseket intéztek a szögesdrót akadályokon átkúszva a senki földjén keresztül, lesve a felfedezésüket jelző rakétát. Bunkerekbe húzódva kémlelték az ellenséges állásokat, örökös készenlétbe, várva a lángszóró rettegett, süvöltve robajló hangját, az árokba dobott gránát csattanását. Az életteret jelentő árkokban mindig lapulva közlekedtek, számítva az ellenséges mesterlövészre, és fülelve a felülről érkező aknagránátok vészjósló fütyülését.

Ez a lankadatlan és könyörtelen harc folyt a hegyek gyomrában és a gleccserek mélyén is. A műszaki alakulatok katonái mindkét oldalon emberfeletti nehézségek között vájtak alagutakat egymás állásai alá, hogy azután több ezer kilogramm robbanóanyaggal a levegőbe röpítsék azt. Az ellenséges állások sokszor csak néhány méterre húzódtak egymástól, örökös és állandó fenyegetést jelentve egymásra. A zsúfoltság betegségekkel járt, a tífusz, vérhas, kolera tizedelte a harcolók sorait.

A harc egymással, a harc a hegyekkel elképzelhetetlen terheket rótt mindkét oldal katonáira. A gépi háború minden technikai vívmánya osztotta a halált, addig soha nem látott rettenetté változtatva az Alpokat. Nehéz elképzelni, hogy ahol ma hegyek szerelmesei kirándulnak és a természet legszebb arcát mutatja, egykor úgy aratott a halál, hogy a hazatérő katonák csak a földi pokolként emlegették.

És mégis helytálltak! Ezeknek a hajdanvolt katonáknak a bátorsága, konok, mindent elviselő keménysége példa- és útmutatónak kell lennie mai világunkban.

Helytálltak minden körülmények között, mert erre kötelezte őket esküjük, a bajtársiasság, és a katonabecsület.

Az itt nyugvó katonák már nem ellenségek többé, emlékük egymás mellett él. Áldozatuk a háború rettenetére, és azokra az örök katonaerényekre figyelmeztet, melyek minden nép legnemesebb hagyományaihoz tartoznak.

Az itt tartott közös megemlékezés azt jelzi, hogy a háborúnak nincs helye soha többet országaink között, de megbecsüljük a katonahőseinket, bármelyik oldalon is harcoltak.

A Nagy Háború Alpokban húzódó frontjainak, emlékhelyeinek, temetőinek zarándokhellyé kell válnia a magyarok számára is. Itt szembesülhetnek a háború igazi arcával, és eleik valódi nagyságával.

Én most nem lehetek együtt Önökkel, így csak lélekben hajtok fejet a harcolók és hősi halottak emlékműve előtt. De kétszeresen is kötelezve vagyok arra, hogy a közeljövőben magam is elzarándokoljak a földreszállt infernó csatahelyeire. Honvédelmi miniszterként ez egyértelmű kötelességem, ehhez nem kell semmi magyarázat. A másik személyesebb jellegű, de hasonló erejű. Apai nagyapám is itt harcolt az égbenyúló hegyek között, és azon szerencsések közé tartozott, akik visszatértek szeretteikhez. Ezért írhatom ezeket a sorokat Önöknek!

Tartozunk emléküknek annyival, hogy szenvedéseik és hősiességük színhelyeit meglátogatjuk, emlékhelyeiket gondozzuk. A Magyar Honvédségért felelős miniszterként mindent meg fogok azért tenni, hogy az itt harcolók végre a méltó helyüket foglalják el a magyar nép történelmi tudatában, leróva ezzel tiszteletünket méltatlanul elfeledett katonaelődeink előtt.

Köszönöm megtisztelő figyelmüket!

Dr. Hende Csaba

a Magyar Köztársaság Honvédelmi Minisztere " (innen: www.mgrappa.eu)

Az időpont 1913, az első világháború „előestéje”:

- Az Osztrák-Magyar Monarchia hadügyminisztere, Moritz von Auffenberg kijelentette: „egyidejűleg nem lehet Oroszország és a Balkán ellen is háborúzni, az esélyek: kettő a háromhoz a Monarchia ellen”. (Franz Herre: Ferenc József élete és kora. 2000, 448.);

Szlovéniai utunk képeiből a Predel hágó erődje:

Kobarid (Caporetto) I. világháborús emlékmúzeumában magyar emlék:

A monarchia elesettjeinek emlékére emelték a Tolminka patak völgyében a JAVORCAI KÁPOLNÁT, a külső, belső képekért a köszönet Benda Iván fotóművészt illeti.

A javorcai kápolnában a municiós ládákból készített HOLTAK KÖNYVE:

Sopron, CIVITAS FIDELISSIMA emlékmű:

Sopronban járva Gyóni Géza, I. világháborús hadifogolytáborban tragikus körülmények között elhunyt költő szobránál a feliratot böngésztük:

Boldog, ki itt jársz, teéretted is
Megszenvedett, ki lenn nyugszik, a holt,
Véres harcok verték fel hírét,
De csak a béke katonája volt."
(GYÓNI GÉZA: SÍRVERS)

és végül:

Sík Sándor: AZ ANDOCSI MÁRIÁHOZ

Magyar búcsújárók éneke 1920-ban

Koldusboton, törött mankón
Jövünk búcsút járni,
Szűz Máriás magyaroknak
Kopott unokái.
Éjfél van a Duna táján,
Magyaroknak éjszakáján
Nincs más, ki virasszon,
Baráttalan, testvértelen,
Hozzád ver a veszedelem,
Boldogságos Asszony!

Megcsúfolták, megpöködték,
Ami bennünk szép volt,
Kilencfelé hasogatták,
Ami rajtunk ép volt;
Tépett testünk megtapossák,
Ragadozók ragadozzák
Édes-kevesünket,
Koporsónkat faragdálják,
Eléd sírjuk, magyar árvák
A mi keservünket!

Idegenek megnevetik
Drága magyar szónkat,
Idegentől kéregetjük
Kenyerünket, sónkat.
Magyar kezek szántogatnak,
Régi rögön új uraknak,
Néped hegye-völgyén.
Más arat, hol mi vetettünk:
Jövevények, szolgák lettünk
Úr-apáink földjén.

Boldogasszony, ezer évig
Édesanyánk voltál,
Eleink ha hozzád sírtak,
Hozzájuk hajoltál:
Száz ostorral ostorozzon,
Csak ez egyért, Boldogasszony,
A jó Krisztust kérd meg:
Négy-víz parton, három hegyen
Mindörökké magyar legyen
A máriás ének.

Stuttgartban a Daimler kórus vendégei voltunk

2010-11-10T16:42:00.029+01:00

Már éppen elfelejtettem az éjszakai autóbuszos utazás viszontagságait!
Amikor az alábbiakat írom Budapesten, már újra dagadt a bokám a Stuttgarttól Budapestig tartó éjszakai úttól, de a sok szép élmény emléke csökkenti a kínt.
A Daimler-Benz művek kórusa idén lett húsz éves, ebből az alkalomból hívták meg a Budapesti Bartók Kórust jubileumi koncertjükre, hogy azon mi is énekeljünk.
Örömmel indultunk, útközben rövid időre megálltunk, hogy megnézzük Ulm gyönyörűen rekonstruált óvárosát, az eredeti megmaradt középkori Halász és Tímár-negyed festői utcácskáit és hídjait,, az 1370-ben épült Városházát, a gótikus katedrálist a Münstert, a városfal-sétányt és a világ legferdébb lakóházát.

a Münstert,

a Városházát,

ezek az épületek élték túl a háború pusztítását. Felfedeztük a Városháza falán a címerek közt a miénket, felette a felirat: OFEN-PEST, tehát a középkorban már velünk is kereskedett a város.

Ulm jelképe a bölcs veréb: szájában tartva a szalmaszálat a szűk lyukon átdugta, ezt meglátva a város építői már nem bontották le a városkaput, hogy a gerendát keresztben be tudják vinni a városba, hanem ők is megfordították azt. Sok-sok kedves verébszobor van Ulmban, még a Münster tornyán is. Mivel kora reggel értünk ide, ezt a gyönyörű középkori templomot csak kívülről láttuk.

Ahogy Ulmot át- meg átszövik a Duna csatornái, úgy Esslingent a Neckar csatornái hálózzák be.
Megragadó a városnak szinte érintetlen középkori hangulata.
Kellemes őszi időben érkeztünk szállásunkra, a Stuttgart melletti gyönyörű Esslingenbe, ahol a Hotel Ecoinn lett három éjszakára otthonunk.
A szálloda előtt már pezsgővel és sváb pereccel várt a Daimler kórus több tagja. Szállodánk:
épülete malom volt egykor, később átalakítva kollégium, a reggeliző terem üvegpadlója alatt látható a ma is működő, szinesre festett szivattyú, az épület áramellátását szolgálja. A várost átszelő csatornák vizét sok helyen felduzzasztva áramtermelésre használják, sok kis híd köti össze a házakat, nagyon hangulatos.

Délután kószáltunk a városban, majd este közös "Besenwirtschaft" egy közeli borpincében, jó hangulatban. Szent Mártontól elnézést kérve, kicsit előrehoztuk a Márton napi libaevést...

Másnap délelőtt a kiadós svédasztalos reggeli után a Daimler múzeumban estünk egyik ámulatból a másikba, a kiállított autók, motorok sora a kezdetektől napjainkig mutatták be a gyár, a gyártmányok fejlődését. Az igen impozáns előcsarnokból fantasztikus lifteken repültünk a nyolcadik emeletre, onnan lefelé csigavonalban haladva gyönyörködtünk a kocsikban. Az épület tervezője a holland Ben van Berkel.

A múzeumból üvegen át a próbapálya látványa:

A program zárásaként a múzeum elegáns éttermében ebédeltünk, az egyik kedves, csinos pincérlányról kiderült, hogy magyar, búcsúzóul énekeltünk neki egy "Éljen soká"-t.
Érdekes ebédem neve: Maultasche, amit szabadon asszociálva az egérke pofazacskójának fordított a Daimler kórus titkára, Edit. Valami húslevesszerű lében úszott a zöldséges húskeverékkel töltött tészta. Kikanalaztam a levest, utána salátával megettem a "pofazacskót". Ízlett.

Délután szabadprogram, hangulatos séta, sörözés is, nem túl sokáig, mert másnap, vasárnap délután már próba, majd előadás Stuttgart Musikhochschule koncerttermében.
Összpróba:

Jó hangulatú próba után nagy sikerű előadás. Az első részben egyházi műveket énekeltünk felváltva a Daimler kórussal, majd a második részben mi magyar népdalfeldolgozásokat énekeltünk. Műsorunkat vastapssal díjazták. Kodály és Bartók gyűjtésének köszönhetjük, hogy népdalaink nem vesztek el, eldugott falvakban énekelték, a városiak nem is tudtak erről a kincsről. A németek népdalaikból egyet sem énekeltek, a közönség hálás tapssal jutalmazta az előadott népszerű, jórészt amerikai slágereket...
Végül közösen Kodály: Esti dal, majd Händel: Messiás c. oratóriumából a Halleluja, zárásként a közönséggel együtt Brahms: Bölcsődal
Előadás után állófogadás, evés-ivás, néhány szónoklat, ajándékok átadása, majd megérkeztek a mentők, egy német hölgyet ájulásából nehezen tudtak visszahozni infúzió, lélegeztető készülék segítségével, majd hordágyra téve kórházba vitték.
Hétfőn reggeli után indulás Sindelfingenbe, a Mercedes gyárba. Majd' leesett az állunk, mindnyájan kaptunk védőszemüveget, hogy a hegesztésnél keletkező szikrától óvja a szemünket, nyakbaakasztható rádióvevőt, fülhallgatóval. A kísérő mikrofonba mondta a tájékoztató szöveget, saját készülékünkön állíthattuk a hangerőt miközben a karosszéria és a végösszeszerelő csarnokokban jártunk, ahol 90%-ban robotok végzik a munkát. Nagyon vágyott munkahely a Mercedes gyár, Sindelfingenben van a világ legnagyobb Mercedes gyára. Autóik 90%-át Kínának adják el. Megtudtuk, hogy hatalmas területét is felülmúlja majd a kecskeméti hamarosan megnyíló gyártelep, már háromszáz család jött Németországból betanítani a jövendő magyar munkatársakat. Döbbenetes volt a látvány, sajnos tilos volt fényképezni. Ahogy az elkészült csodaautók kigördültek!
Itt is találkoztunk magyar munkással, aki tanulni van kinn, Kecskeméten fog dolgozni, néhány szót váltottunk vele, neki is elénekeltük az "Éljen soká"-t.
A gyárlátogatás után a közeli Mercedes bemutatószalonba mentünk, fehér orchideák mindenütt, igazán méltó kiséretül a sok csodás autóhoz, ahol nem kizárólag a bőség zavara miatt mondtunk le az autóvásárlásról...

Ebédre már Stuttgartba mentünk vissza, hála Káplán Gyurinak és Erikának, akiknek a régi tanár iránt megnyilvánuló szeretete ránk is átsugárzott Danival. Georg Kaplan neves énekművész Németországban, Bach passiók, oratóriumok keresett szólistája. Kedvesen, finom ebéddel fogadtak mindhármunkat. Délután kószálás Stuttgartban, a várost a II. világháborúban szinte porig bombázták, az ötvenes években újjáépített és a megmaradt vaskos birodalmi épületek látványában nem tudtunk gyönyörködni. Vacsorára vissza Gyuriékhoz, akik elhalmoztak figyelmességükkel, majd taxiba ültünk, Gyuri kivitt minket autóbuszunkhoz, búcsú, irány haza néhány rövid pihenővel. Most várjuk a koncertről készült felvételt, amit a németek küldenek majd.

Keserédes emlékek egy nagy utazásról

2010-10-22T06:42:00.013+02:00

Amikor négy éve Ausztráliában vendégszerepeltünk, nem sejtettük, hogy vendéglátóinkkal még valaha találkozni fogunk. Azóta barátainkká váltak, rendszeresen látogatnak Magyarországra nyaranta,ilyenkor minket is felkeresnek. Az évek múlásával Márta semmit sem veszítve dinamizmusából, lelkesen vonszolja végig férjét Európán, egyik héten szatmári lakodalomba rokonokhoz, másik héten az egykori ukrajnai harcmezők feledésbe merült szinterére nagyapja emlékére jelképes sírt emelve, majd zalai barátokat látogatva.
A két évvel ezelőtti bejegyzésemet néhány képpel kiegészítve újra közlöm, a többi kép látható alább: http://picasaweb.google.com/vajda.molnar

2006. október 18. Budapest: Hihetetlen kaland, mégis igaz, hogy Sydneybe utazunk, bár Ferihegyről a Lufthansa Airbus gépe ¾ óra késéssel indul. Szép napos idő, emelkedünk, megszokhatatlanul gyönyörű a Föld! Este 6 órakor a Fertő tó fölött repülünk, szendvics, bor, sör, juice és az Alpok hegyeinek látványa, még sötétedés előtt.
Münchenben rohanás a pekingi géphez, felvezető hölgy táblával irányít, mozgójárda, óriásgép az Air China Boeingje ¾ 8-kor indul. Óriáskivetítőn itt is bemutatják a mentőmellény, az arcmaszk kezelését, hogyan kell leereszkedni légikatasztrófa esetén a vészkijáraton át a tengerbe, egy felfújt csúszdán. Nemigen figyelem a részleteket, nem bízom benne, hogy túlélném. – Vacsora: hal, rizs, kompót, saláta, a sör német, a repeta már kínai, vörösbor, narancsjuice. Folyamatos reklám a kivetítőn, jó lenne ha inkább azt mutatnák, hol járunk, milyen magasan a vaksötétben. Rendnek kell lenni! Végigjár a stewardess és lehúzatja az ablakredőnyt, ½ 10-kor, ismerős a helyzet, pont mint a kínai turnénkon ahol a vonatablakot este tízkor elfüggönyözték, még a folyosói szőnyeget is felhengerítették. Szunyókálás, majd éjjel 2 órakor nyakfájással ébredek, kinn napsütés a felhők felett! A kivetítő jelzi, hogy Mongólia Sayan hegysége fölött járunk, kopár, néhol havas csúcsok, folyók kanyargó szalagja. Még az otthoni idő szerint jár az órám, ½ 3 van, egy óra múlva hozzák a kiadós reggelit, és ½ 5-kor ereszkedünk le Pekingben. A repülőtér óriási, tengernyi nyomtatványt kell kitöltenünk, vándorolni egyik ellenőrző pulttól a másikig, míg otthon ½ 8 van reggel, itt délután ½ 2, ülünk a váróban, jó lenne egy kávét inni, de jüanunk nincs, egy kávéért nem érdemes váltani.
A pekingi váróterem órái:

A mesterségesen felduzzasztott adminisztráció miatt mindenütt nagy személyzet. A WC előtt elegáns formaruhás fiatal hölgy, az előtérben 4 másik, alig mertem bemenni tőlük a fülkébe!
Várunk a beszállásra Sydney felé, még egy óránk van, tisztálkodás, átöltözés, aztán este 6 óra 15 perckor indulás! Meglepetésünkre Sanghajban ki kell szállnunk a gépből, a repülőtéri labirintusban le-föl vándorolni, újabb nyomtatványokat kitölteni, egy óra alatt végzünk is, visszaszállhatunk újabb motozás után. Úgy hiszem, Kínában teljes a foglalkoztatottság, nagy önérzettel ha mást nem, ezerszer ellenőrzött iratokat újra könyvelnek! Már ½ 11, amikor végre felszállunk és indulunk Sydneybe!
Ausztrália felett:

Eltelt az éjszaka, dagadt lábbal, ragyogó napsütésben az óceán felett repülünk, osztják a kínai lányok a reggelit. Lélegzetelállító látvány az öblökkel szabdalt part, a vízre épült leszállópálya, a város képe.
Sydney fentről:

VENDÉGLÁTÓINK
Érkezéskor mindnyájunkat a repülőtéren várnak a vendéglátó családok, kocsival „szállásunkra hajtatunk”, minket Kardos Béla visz házigazdáinkhoz kocsiján, ő vezető személyisége az ausztráliai magyaroknak, rendkívül szimpatikus, művelt, mint megtudtuk, nyomdája van, felesége tanár.
Mi Ferivel egy belvárosi 38 emeletes apartmanház 37. emeletén fogunk lakni. Szobánk, külön fürdőszobánk van, a 170 négyzetméteres lakás teraszáról és ablakaiból gyönyörű a kilátás. Vendéglátónk egy idős házaspár, bejárónőjük még a porszívózás végén tart érkezésünkkor. Alig tesszük be bőröndjeinket a szobánkba, Julika, a bejárónő – aki a háziakkal is tegeződik – minket is letegezve meséli, hogy délvidéki csángó lányként ismerkedett meg házigazdánk feleségével, Mártával, tőle tanult meg nemcsak angolul, de magyarul is helyesen beszélni. Azóta jár kéthetente hozzájuk, rendben tartja háztartásukat, több mint ötven éve. Ő bérlakásban lakik a város egy távolabbi pontján, onnan jár be már nyugdíjasként Mártáékhoz takarítani kéthetenként.
Elfoglaljuk a szobánkat, zuhanyozunk, átadjuk ajándékainkat a háziaknak és lepihenünk, végre ágyba!
Alkony ablakunkból:

Lábam elefántlábra hasonlít, úgy megdagadt, pedig járkáltam is a gépen, tornáztattam is, hiába. Ezen az első estén még vacsora előtt kettesben belvárosi sétára indulunk, az eső szemerkél, párás idő van a Cirkularig sétálunk az öbölben és vissza, mámorosak vagyunk a látványtól!
Visszatérve ünnepi vacsorával várnak vendéglátóink, ezüsttel terítve. Húsleves, vadas marha szalonnás gombóccal, sütemény, bor. Vacsoránál kellemes beszélgetés a háziakkal, akcentus nélkül, kitűnő magyarsággal beszélnek, ami mókás, az Márta szavajárása, ha valamit helyesel: „ókéééjjj” – mondja éneklő hangon. Ezt utánozza egymás közt több kórustagunk is fejhangon, tehát más kinti magyar is így beszél.
Vacsora után Antal, akit „Tonya”-ként szólít mindenki, mesélni kezdi életüket. Ő, aki most 83 éves, fiatal polgári repülőstisztként került hadifogságba, egy belgiumi bányában dolgozott két évig, majd szabadulása után Párizsba ment, onnan vándorolt ki Ausztráliába. Itt már nem volt lehetősége, hogy repüljön, hát szobafestő céget alapított. Sikeres vállalkozóként vezette cégét 80 éves koráig, ekkor egyik fiának átadta az emeletes irodaházzal együtt, ő nyugdíjba vonult. Olyan jó híre volt cégének, hogy még a Sydney Operaház festését is az ő munkásai végezték. Amint mesélte, fia már korántsem olyan sikeres, mint ő. Néhány éve kertes házukat eladták, és a belvárosban vették ezt a szép lakást. Márta a felesége bevándorlási minisztériumi tisztviselő volt, már ő is nyugdíjas, ám 75 éve ellenére hivatalos fordító és tolmács, dolgozószobájában lexikonokkal és értelmező szótárakkal körülvéve számítógépe, másoló, nyomtató, fax. Rendszeresen fogadnak anyaországi vendégeket, művészek, politikusok, papok laktak már náluk vendégként. Még a debreceni református püspök is. Így nevezetes a vendégszoba. Telefonja sokszor csörög, van úgy, hogy telefonon fordít valakinek. Láthatólag nagyon élvezi ezt a helyzetet, kicsit fensőbbségesen kezeli galambszelídségű férjét, aki szeretettel viseli ezt. Mindketten társasági, a közéletben aktívan résztvevő emberek, hazai viszonyainkat aggodalommal figyelik, naprakészen tájékozottak.
Szombaton reggel Mártával és Tonyával négyesben a piacra megyünk vásárolni, a kínai negyedben lakunk, ez Sydney „Pestje”.
Márta válogat a piacon, mi nézelődünk és megállapítjuk Ferivel egymás közt, hogy azért a mi „gagyi Titanic”-ként emlegetett Lehel piacunk rendezettebb. Hazafelé még a delicatesse üzletben vásárol Márta, magyar libamájpástétomot, a minden európai finomságot áruló cseh tulajdonos magyarul köszön. Délben az ebédhez életünkben először avokádót eszünk, finom! Márta félbevágja, magját kiveszi és citromlével meglocsolja, őrölt borssal megszórja és kiskanállal kikaparjuk. Több kórustársunk meséli, hogy ők pirítósra kenve ették. Mi még halványzöld avokádós vajat is ettünk, nagyon ízlett.
ELSŐ FELLÉPÉSÜNK
Ebéd után öltözés, fellépéshez a Magyar Házba, félórás autóút, a Budapestnél hatszor nagyobb városban. Márta piros Hondáját bravúrosan vezeti. Az ’56-os forradalom 50. évfordulójára rendezett ünnepség második részében szerepelünk, nehéz kivárni, hosszú beszédek, fűzfapoéták saját verseiket mondják el, kissé avas megemlékezések többnyire MIÉP-es stílusban. Szünet után a „Befejezetlen forradalom” c. pódiumjáték következik, egy révkomáromi színészházaspár közreműködésével. Mi a terem két oldalán felállva énekeljük „Elindultam szép hazámból, híres kis Magyarországból”.
A darab végén a terem két oldalán égő gyertyával kezünkben a szinpad elé vonul a kórus, elénekeljük a Magyar Hiszekegyet, a Himnuszt, közben kicsordul a könnyem, remeg a gyertya a kezemben, az első sorban állok. A műsor után az öltözőben többen megkérdezik, hogy rosszul vagyok-e, mert látták, hogy reszket a kezem. Nem, fáradt vagyok, mondom. Több szó erről nem esik. Meséljem el, hogy hazagondolok? Hogy hetek óta tartanak a tüntetések, a rendőri megtorlások „szolgálunk és védünk” - micsoda brutalitás! A miniszterelnöki „el lehet menni”- kiszólás, ez fáj, de nagyon.
Ottlétünk ideje alatt mondott le az ausztrál rendőrminiszter, mert egy riporter kérdésére hazug választ adott, ez kiderült, másnap lemondott.
Ausztráliában nincs joga senkinek közönyösen otthon maradni választáskor, a választás mindenkinek állampolgári kötelessége, büntetés terhe alatt.
„Amilyen virágot szakítasz, olyat szagolsz!” – ez édesanya mondása volt. Négy év múlva lehet másikat választani, ha az előbbi nem tetszik.
A sikeres szereplés után otthon bőséges vacsora. Eredmény: hányás, hasmenés, éjszaka és délelőtt, így a vasárnap délelőtti program Mártáéknak református istentisztelet az ötvenhatosok emlékére, koszorúzás a magyarok temetőjében, Ferinek alvás, nekem mosás.
Délután kórusprogram Wollongongban estig, újra hosszú beszédek, szereplésünk sikeres, a délvidéki magyarok szeretettel fogadtak, éjjel ½12-kor érünk vissza Sydneybe.
Október 23-án délelőtt a Saint Mary’s katedrálisban ünnepi szentmise keretében éneklünk, a püspök meleg szavakkal méltatja a forradalmat, a misén részt vesz Melbourneből a helyi vezetők mellett nagykövetünk is, Fodor Lajos, és az ünnepre kint lévő Szakály Sándor történész a magyar szervezetek mellett.

Püspök a szószéken:

A székesegyház kertjében egy gyönyörű virágzó jakarandafa 3 virágát emlékbe elhozom, lepréselem. A mise után az Új Délwalesi Parlamentbe vonulunk át, a műsor elején az ausztrál és magyar Himnusszal szerepelünk, utána hosszas várakozás, amit még megnyújt egy idős férfi szívrohama. Orvosok, mentősök jönnek, hordágyon elviszik, majd néhány perc múlva mi énekelünk, szép sikerrel. A színpadról lejőve az a bácsi kapja el a kezemet és csókolja meg, aki a fogadáson odajött hozzám „egy magyarországi puszit” kérni, mert ’56 óta Ausztráliában él. Hálásak voltak a kinti magyarok, hogy jöttünk. Nekünk meg ez az út életünk nagy utazása, 22 ezer km-re jöttünk otthonról! Még elmegyünk az Operaházhoz közös fényképet készíteni, a lépcsőkön az arra járó japán turistáknak elénekeljük a Dana-danát, tapsot kapunk. Az operaház emblematikus épülete a földrésznek, már hazajövetelünk után olvasom a Magyar Nemzet cikkében, hogy a világ nyolc új csodája közt tartják számon.

Hazasétálunk, vacsora, beszélgetés a háziakkal. Éjszaka Ferit a hideg rázza, kalmopyrint vesz be. Talán megfázott? Különös az időjárás, sokszor fúj a szél, hirtelen hőmérsékletváltozás teszi próbára az embert.
Másnap reggel Márta mutatja az internetről letöltött aggasztó hazai híreket, mire megyünk haza? A program közös városnézés kórustársainkkal, a hazai hírekről nem beszélünk, megosztott a társaság, mint otthon – csendben aggódunk. Járjuk a várost, kimegyünk a kikötőbe, utazunk a belvároson körüljáró magasvasúton, a monorailen,
felmegyünk a Sydney Tour 350 m magas tornyába, onnan nézzük az alattunk csodálatosan kitáruló várost öbleivel, felhőkarcolóival, sok csodájával. Feri felfedezi, hogy a torony körkilátójából a mi Pitt Streeti házunk is látszik, sőt le is fényképezi.
Rohanás az esti közös próbára a Beethoven kórussal, próba után ajándékot kapunk tőlük, majd a fényárban úszó utcákon félórás sétával hazaérünk.
25-én reggel az Internetről kinyomtatott riasztó hazai híreket elolvasom, Feri a házigazda Tonya szíves ajánlásával unicummal kúrálja a gyomrát. Délelőtt vonattal, kisbusszal a koalaparkba megyünk, Ausztrália különleges állataival találkozunk, olyan közelségben, hogy a kengurut, koalát megsimogathattuk. Délután a Szent Erzsébet otthonban sikeres koncert az öregeknek, kertjében ’56-os emléktábla avatás, Himnusz. Visszafelé Kardos Béla, a magyar közösség egyik vezetője visz kettőnket kocsiján feleségével, útközben az olimpiai parkot is megmutatják. Nagyon szép, gyönyörű parkok, fasorok, szökőkutak, tó, testnevelési egyetemen sok diák, az ő unokájuk is ott tanul. Szállodák, uszodák, sportcsarnokok, külön város a városban. Az olimpia után is nyereségesen működtetik, az olimpiai falu lakásait eladták, igen kelendőek voltak. A falu utcáit olimpikonokról nevezték el, az Egerszegi utca mellett mentünk el! Az olimpiai csarnok körvonalait 37. emeleti ablakunkból látjuk. Kardoséktól a vasúti megállónál válunk el, a Citybe önállóan utazunk, lassan meg is tanulnánk közlekedni ebben a hatalmas városban. Vacsoránk már hármasban Tonyával, húsleves, marhasült, dinnye, bor. Aztán Tonya emlékirataiból olvas fel Ferinek, konyak, likőr, előtte mosás, rövidesen megyünk aludni. Márta két felnőtt lányunokájával egy francia étteremben tölti az estét, ez rendszeres, így találkoznak az egymástól távol élő unokatestvérek.
26-án, csütörtök reggel emeletes vonattal indulunk a Nagy Vízválasztó hegység központjába Katoombába, a Blue Montains központjába. Tényleg kékek a hegyek, az ok, hogy az eukalyptus fákból kiváló apró olajcseppek a levegőben lebegve kék felhőt alkotnak.
A három nővér szikla:

Rövid gyalogtúra, csodás a liánokkal, óriásfákkal találkoznunk, aztán libegő, és a világ legmeredekebb siklójában ülve elfelejtek félni, olyan gyönyörű a hatalmas sziklaszorosban a száguldás lefelé! Csoda, gyönyörűség! A vízeséshez nem megyünk el, hiába híres, három éve nem volt annyi csapadék, hogy a vízesés vízesés legyen.

Megtudjuk, hogy a koalák aluszékonyságát az eukaliptusfa leveleinek altató hatású anyaga okozza. Ha nem alszanak,a leveleket rágcsálják. Este haza Sydneybe.
26. péntek: Délelőtt a tengeri aquáriumot, óceánáriumot csodáljuk, apró ajándékokat vásárolunk az itthoniaknak, majd újra utazunk, egy másik magyar közösségbe kisbusszal, fiatal pap visz minket, többeket meg a vendéglátó családok saját kocsijukon. Útközben ő is átvisz az olimpiai falun, megmutatja az önkéntesek emlékoszlopait, ők sok ezren díjazás nélkül dolgoztak az olimpiai játékok alatt, nevük megörökítve, bevésve az emlékoszlopokon. - Eszembe jut, hogyha mi nem mondtunk volna le a világkiállítás megrendezéséről, micsoda élmény lett volna a mi fiataljainknak is a sokféle önkéntes munka, idegenvezetés, lelkesen tanultak volna nyelveket is, a világkiállítás egyéb hasznát nem is említve! - Sok érdekeset mesél, elmondja, hogy a vízhiány nagy gondja Ausztráliának, folyói rövidek, gyors lefolyásúak. Sydney lakossága évente tetemesen nő, a városból kiköltözők száma 30 ezer, a beköltözőké150 ezer, havonta! Ezért hatalmas felhőkarcolókat építenek, ahol azelőtt a belváros csak hivatali, üzleti negyed volt, mára már óriási lakóházakkal teli és folyamatos az építkezés, új városrészek is egyre nőnek ki a földből. Ázsiaiak családjai összefogva segítik egymást az ausztráliai letelepedésben, összeadják, kölcsönzik egymásnak a vállalkozáshoz szükséges összeget, aztán, ha beindul az üzlet, kihozzák családtagjaikat, visszafizetik a kölcsönt. Egyfajta „kaláka” szerint telepszenek át Ausztráliába, mint ahogy nálunk volt szokásban a házépítésnél segíteni egymásnak. Szorgalmasak, nincs velük baj, az ausztrálok a közelkeletiektől félnek. Meséli papunk, hogy egy muzulmánt több nő megerőszakolásával vádolva elfogtak, azzal védekezett, hogy náluk nem bűn egy fehér nőt megerőszakolni, aki lengén öltözik, mert a macska is megeszi az elé tett nyers húst. Szemléletes példáját nem méltányolta a bíróság, bebörtönözték.
Délvidéki magyaroknál sikeres fellépés után vacsorát kapunk, éjfélre jutunk ágyba, kocsival hoz haza Olga és Mikes Márta, két öregasszony, akik sántikálva jöttek hatalmas autójukhoz. Márta bravúrosan vezeti kocsiját az éjszakában, közben vidáman beszélgetünk. Itt minden vénasszony ilyen vagány? – ezt csak gondolom, nem kérdezem tőlük. Közelebb vannak a nyolcvanhoz, mint a hetvenhez, bizonyára köze van ehhez anyagi gondoktól mentes életüknek is, és az ausztrál kiegyensúlyozott demokráciának. Nagymamaként sok közéleti munkát végeznek, jönnek-mennek a világban, segítenek, ahol tudnak, és derűsek.
27. szombat: Városházi próba délelőtt a Beethoven kórussal, délután koncert, erre vendéglátóink nem jönnek el, ez az angol származásúak évente megrendezett show elemekkel tarkított ünnepe:

A zsúfolásig megtelt városházán a közös produkció mellett egy önálló darabbal a Bartók kórus is szerepel.
Békében él egymás mellett a különböző nemzetekből jött bevándorlók közössége, mindenki úgy ünnepel és azt, amit akar.
Márta és Tonya ragaszkodik magyarságához, az ausztrál állampolgárságot is csak 6 év után vették fel, a brit uralkodót nem tekintik királynőjüknek. Ők ragaszkodnak magyarságukhoz, még unokáik is beszélnek magyarul. Hiába a csodálatos Sydney, Tonya megjegyzi, hogy a legszebb város Budapest.
Vacsora előtt még kimegyünk Ferivel kettesben a kikötőhöz, a Rock’sban, az eredeti telepes város felújított utcáin sétálunk és fényképezünk, és sörözünk.

Majdnem vánszorogva a fáradtságtól érünk haza, vacsorázunk, majd lefekvés előtt az internetről kinyomtatott hazai híreket olvasom, nem éppen altatónak valók...
28. vasárnap: Egy órával előreállítják az órákat, kezdődik a nyári időszámítás. Furcsa nekünk: a kirakatokban nyári ruhák, fürdőruhák és karácsonyi dekoráció, az utcán „nyári Mikulás” csalogatja a vásárlókat.
Reggel még egy e-mail haza, utána még apróságokért leszaladunk a boltba, aztán Márta kocsival levisz az óceánhoz, Tonya nem jön velünk, valakit vár, aki segítséget kérni jön hozzá, bevándorolni szeretne Ausztráliába. Nehéz ügy, fiatalnak és keresett szakmával rendelkezőnek kell lennie a jelentkezőnek. Pontrendszert állítottak fel, a jelentkezőknek, ennek kell megfelelni. Jó szakmunkásból nagy a hiány, heti 500 ausztrál dollárt keres egy átlag munkás. Lakást, akinek munkája van, fizetéséből törlesztve 7%-os kamatra hosszúlejáratú kölcsönnel, 15% saját készpénzzel vásárolhat. Egy kórustársunk még alig érettségizett fia turistaként állandóan hosszabbítja a kinti tartózkodását oly módon, hogy újabb és újabb tanfolyamokra iratkozik be. Amíg tanul, nem utasítják ki az országból. Jelenleg a fiú szörftanfolyamot végez, egy barátjával osztja meg bérelt lakását, éttermekben mosogatással keresi kenyerét. Hazajönni nem akar.
Az ÓCEÁN lélegzetelállító! Bondi Beachre megyünk, fúj a szél, hideg a víz, fürdeni nem lehet, csak a szörfösök bírják. Feltűrjük a nadrágszárat, levesszük a cipőt és lelkendezve tapossuk a finom homokot. Jönnek a hullámok, tarajosan, fehéren, mögöttük a végtelen kék Csendes óceán. Mint a gyerekek, úgy élvezzük, ha elérnek a hullámok, feltűrt nadrágszárunk is vizes lesz.

Fényképezünk, egy nylonzacskóba néhány marék homokot, apró kagylót begyűjtök emlékül. Márta még körbekocsikáztat a luxusnegyedeken, aztán haza. Útközben nemcsak a jakarandafák gyönyörű lila koronáját, a norfolk fenyőket, hanem a sok-sok pompázó virágot is megcsodáljuk.
Hajóról a kedvencem, a jakarandafa:

Gyönyörű virágú kaktuszból letör Márta egy darabot, hazahozzuk, itthon Feri elülteti, tervezgetem, hogy szaporítjuk, adhassunk a családnak belőle, főleg Zsófika a nagy kaktuszkedvelő, csömöri sziklakertünket is ő ápolgatja lelkesen. Délután közös hajókirándulás az öblökben a Beethoven kórussal, este az utolsó fellépés az újabb délvidéki magyar klubban, siker, vacsora, és már nagy-nagy fáradtság!
29. hétfő: kora reggel csomagolás, készülődés haza, Mártáék kivisznek a repülőtérre, 10 óra múlva lesz otthon annyi idő, mint itt most, délelőtt 10 óra.
Felszálltunk!
Búcsú Ausztráliától:

A tengerre épült kifutópályát elhagyva a part mentén haladunk, nem győzöm a fényképezést. Búcsú Ausztráliától, már erdők, sivatagok, szavannák fölött repülünk, teli hassal ebéd után: marhapörkölt, rizs, sárgarépa, uborka, és ráksaláta, vegyes gyümölcskompót, zsömle, vaj, mangójoghurt, sör, narancslé. Órám ½ 5-öt mutat, amikor az óceán fölött a napfény a víz hullámait rózsaszínűnek mutatja, közben kicsit himbálózik gépünk. A kivetítőkön valami krimit vetítenek, kár, hogy nem azt, hol járunk! Most mutatja a kivetítő: 11582 m, -50°F, 16óra 45perc, valahol Darwin után járunk. Közben az amerikai krimi után kínai következik, míg újra szárazföld fölé érünk, kattogtatom fényképezőgépemet. Gyönyörű! ¼ 7-kor Észak-Celebesz fölött 11734 méteren repülünk, Manila irányában kint -50°F. Molucca tenger és Celebes tenger fölött haladunk, 11887 méter magasan, „S” alakú sziget fölött, kint -61°F. Manado fölött repültünk, Észak-Celebes sarkán ragyogó napsütésben, este 7 óra, megyünk a Nappal Keletről Nyugatra, hozzák az italt, vacsorát, finom, választékos, gazdag.

Éppen ½ 8 van este, a kijelző mutatja: 3 óra időeltérés, nem igazítom az órámat, forró a kávé, légörvényben táncol a gép, amíg meg nem iszom a kávét, nem landolhatunk az óceánban! A Dél-Kínai tengerre érünk hamarosan, ha érünk. A második doboz sört is megiszom, és közben táncol a gép. Feri jön a hírrel, még 3 óra múlva szállunk le Sanghajban…, ha leszállunk. Addig amerikai családi vígjáték megy a vetítőn, blőd, már másodszor vetítik. ½ 9: táncol a gép, valami rémlik olvasmányaimból, hogy a Dél-Kínai tengeren sok a vihar…Hongkong közelében érjük el a szárazföldet. 1/2 10-kor Kína partvidékét fényképezem, 8991 méteren járunk, -22°F, mint egy kivilágított terepasztal – már teljes sötétség van. Háromnegyed óra múlva Sanghajban ereszkedünk lefelé.

Végigcsináltatják velünk újra a hosszú cirkuszt, papír, papír, pecsét, kilométeres vonulás a folyosólabirintusban, majd 23 óra 50 perckor újra beszállunk Peking felé, ez az aktuális időzóna szerint három órával kevesebb. Hajnali ½ 3-kor érkezés Pekingbe. Újabb ellenőrzések sora, motozás, még a szandált is le kellett vennem dagadt elefántlábamról. Eredmény, hogy a vámosok ládája megtelt a Bartók kórus tagjaitól elvett 1-1 üveg ausztrál borral, amit az ausztrál kórustól kaptunk ajándékba. Szilveszterezhetnek a mi borunkkal. Hajnali 4 óra, várakozás, várakozás. Végre 6 órakor indulás Frankfurt felé. Úgy érzem, időtlen idők óta repülünk Ázsia felett, hol szunyókálva, hol ébren, lábamat ugyan tornáztatom, de feszül, formátlanná dagadt. A homályban órámról 11-et olvasok le, de hogy mennyit kell még itt ülni nem tudom. Aztán hallom a stewardessek motozását, valami, italt, ételt hoznak nemsokára. Ezen az óriásgépen középen ülünk, nem tudok kinézni, az ablakok besötétítve.
Jekatyerinburg, Omszk, Moszkva fölött repültünk még a sötétben, az utolsó kínai reggelit még elfogyasztjuk, végre közeleg Frankfurt felé Boeing 777-es óriásgépünk.
Hazai idő szerint reggel ¾ 7-kor átesünk a motozáson, csomagellenőrzésen, egy óra múlva a Lufthansa 150 fős Airbuszával óriási őszi ködben indulunk BUDAPESTRE. Másfél óra múlva Ferihegyen landolunk, csomagjainkat átvesszük, irány haza.
Ez volt közös életünk 25. külföldi útja, életünk legnagyobb utazása!

Jártomba-keltembe nemvárt ajándékot kaptam

2010-10-06T06:40:00.008+02:00

Váratlanul megtisztelő ajándékot kaptam, épp amikor már elöntött a lelkiismeretfurdalás, hogy sokat tallózgatok a "hálón", miközben csak gyűlnek a cetlik,azokról a fontosnak vélt könyvekről, amelyeket FELTÉTLENÜL EL AKAROK OLVASNI. A zavaros öröm után jött a bizonytalanság, hogy fogok felelősséggel kiválasztani 7 embert, akinek továbbadom a díjat, milyen kínos lesz, ha nem fogadják el! Ez az új feladat is a könyvektől visz távolabb. Aztán milyen 7 dolgot írjak magamról? Aki veszi a fáradságot és elolvassa (vagy itt-ott beleolvas) bejegyzéseimbe, nagyjából képet is kap rólam. Egy szó, mint száz, kérek szépen egy kis türelmet kedves Enikő: http://gurzoklaraeniko.blogspot.com/

A "kitüntetéssel" járó kötelezettségek az alábbiak:

1. Meg kell köszönnöm a díjat annak, aki gondolt rám és küldte.
2. A logót ki kell tennem a blogomba.
3. Be kell linkelnem azt, akitől kaptam.
4. Írni kell magamról 7 dolgot.
5. Tovább kell adnom a kitüntetést másik 7 blog társamnak.
6. Be kell linkelnem őket.
7. Megjegyzést kell hagynom náluk, hogy tudjanak a díjazásról.

Októberben emlékezzünk: forradalom, szabadságharc, megtorlás

2010-10-05T07:26:00.040+02:00

Pozsony, az egykori prímási palota, ahol Haynau aláírta a szabadságharc bukása után a főtisztek halálos ítéletét

Budapest Szabadság tér, az egykori Neugebaude, a hirhedett Újépület helyén álló emlékmű kőtalapzatának alig olvasható felirata:
AZ EGYKOR ITT ÁLLT ÉPÜLET UDVARÁN ÁLDOZTÁK ÉLETÜKET
AZ 1848-49. ÉVI SZABADSÁGHARC VÉRTANUI
A HAZA SZABADSÁGÁÉRT ÉS A FELTÁMADÁSÉRT

Hermann Róbert Megtorlás az 1848/49 es forradalom és szabadságharc után c. tanulmányából:
"1849. augusztus végéig a megtorlás legszélsőségesebb módja, a halálbüntetés főleg a polgári lakosságot sújtotta. Elég volt egy „rossz” prédikáció a templomban, egy kormány- vagy kormánybiztosi rendelet kihirdetése a faluban; néhány érdeklődő szó egy cs. kir. katonához, s az illető máris a haditörvényszék vagy a rögtönítélő bíróság előtt találta magát. Különösen „veszélyeztetett” helyzetben voltak a falusi papok, jegyzők, tanítók, akikre a kormányrendeletek kihirdetésének feladata jutott. Közülük került ki a kivégzettek egyötöde. A többieket nagyobbrészt népfelkelésben való részvételért, fegyverrejtegetésért, cs. kir. katonák átállásra csábításáért végeztették ki. Nem tudjuk, hányan voltak azok a menekülő polgárok és katonák, akiket a déli és az erdélyi hadsereg felbomlása után a cs. kir. katonák üldözés közben agyonlőttek, vagy az irreguláris nemzetiségi csapatok agyonvertek. Bizonyára nem tévedünk, ha több száz főre becsüljük számukat."
Az, hogy Haynau mit szándékozott szíve szerint tenni a „ pártütők”-kel, kiolvasható Radetzky császári-királyi tábornagyhoz írt augusztus 18-ai leveléből.

„… egész Európának példát fogok mutatni, hogyan kell bánni a lázadókkal, és hogyan kell a rendet, nyugalmat és békességet egy évszázadra biztosítani. A magyarok háromszáz év óta mindig lázadók, csaknem valamennyi Habsburg király idején törtek ki forradalmak.
(...)
Én vagyok az az ember, aki rendet fog teremteni. Nyugodt lelkiismerettel lövetek agyon százakat is, mert szilárd meggyőződésem, hogy ez az egyetlen mód intő példát szolgáltatni minden jövendő forradalomnak.”

E meggyőződése szerint cselekedett
Augusztus 12-én Pankotán (9 km. Világostól) a 24. császári és királyi gyalogezred emberei elfogták Auffenberg (Ormai) Norbert honvéd vadászezredest, Kossuth szárnysegédjét. 22-én Haynau felakasztatta. Erről augusztus 24-én számol be Schönhals tábornoknak.

„… tegnapelőtt megkezdődött a dolog, felakasztattam egy Auffenberg nevű egyént, aki valamikor hadnagy volt a Mazzuchelli ezredben, aztán ezredes és Kossuth segédtisztje. – Kiss, Leiningen, Poeltenberg, Vécsey stb. is követni fogja, mihelyt megérkezik. Az eljárás a lehető legrövidebb lesz, megállapítjuk az illetőről, hogy tisztként szolgált nálunk, és fegyveres szolgálatot teljesített a lázadó hadseregben.”

Arany János: Magányban (részlet)

És vissza nem foly az időnek árja,
Előre duzzad, feltarthatlanúl;
Csak szélein marad veszteg hinárja,
S partján a holt-viz hátra kanyarúl.
Bízvást!... mi benn vagyunk a fősodorban:
Veszhet közőlünk még talán nem egy:
De szállva, ím, elsők között a sorban,
Vásznunk dagad, hajónk előre megy!
(1861 ápr.)

és a hajó ment tovább előre, ahogy tudott...

Az Emlékpont múzeumban Hódmezővásárhelyen látható a "felszabadító" szovjet katona

és jött az 1956-os forradalom, szabadságharc

Bibó István minket néz...

és újra a megtorlás...
Péterfy László 1944-1990 emlékmű Budán, a szemközti falon tükör, magát láthatja benne, aki előtte áll...
amikor itt jártunk, egy asszony ült a padon, virággal a kezében...

és a hajó ment tovább:
2006 nyár, jön a vihar

2006. október 23. a forradalom 50. évfordulója, amikor Sydneyben vendégszerepelünk, örülünk a sikernek, majd döbbenten olvassuk a hazai híreket a világhálón...

Itthon így ünnepeltek...